A VISSZAVÁGÁS NAPJA
Szerző: Horváth Zoltán

Egy békés szombat délelőtt

A háború 133. napja csendes, tiszta égbolttal virradt Tokióra. A szélesen elterpeszkedő nagyvárosban dolguk után sietők örültek a szép tavaszi időjárásnak. A megszokottól ez a szombat mindössze annyiban tért el, hogy a délelőtt folyamán légoltalmi gyakorlatot tartottak. A riadó azonban csak gyenge utánzata lett egy valódinak, hiszen még a szirénák sem szóltak. A légóparancsnokok unatkozva bámultak a békés égre. A tűzoltóbrigádok harsány kurjongatás közepette tologatták eszközeiket az utcákon. A tengerpart vonalában telepített záró léggömbök lustán imbolyogtak a magasban. Dél körül a próbariadó véget ért. Mint ahogy kezdetét, úgy lefújását sem jelezték a szirénák. Tekintettel arra, hogy semmi említésre méltó nem történt, az illetékes parancsnokok sikeresen végrehajtott gyakorlatról körmölgették jelentéseiket. A hadiüzemek munkásai letették szerszámaikat, és megkezdték ebédszünetüket. A tokióiak milliói pedig éppen vásároltak, felkeresték a szent helyeket vagy a városi parkokat.

A japán szigetek lakóinak - úgy tűnt - semmiféle támadástól nincs okuk félni, annak ellenére, hogy világháború dúlt körülöttük. A tokiói rádió mindenesetre ezt sulykolta beléjük azáltal, hogy újra és újra sugározta: A nemzet - mindenekelőtt pedig Hirohito császár - védve van bármiféle ellenséges támadásától. A japán anyaországban élők biztonságérzetét még fokozta a "kamikaze"-monda is. Hitük szerint ugyanis ez az "isteni szél" 1281 - vagyis Kubláj kán inváziós hajóhadának elpusztítása óta - mindig megakadályozta, hogy idegen támadók lépjenek a szent japán földre. A szigetek védelméről természetesen ennél kézzelfoghatóbb módon is gondoskodtak: légvédelmi ágyúkkal, hadihajókkal és repülőgépekkel. Ezek ereje, együtt az égiek támogatásával, elégnek ígérkezett ahhoz, hogy távol tartsa az ellenséget Japántól. Tévhitüket táplálta az a "győzelmi mámor" is, mely a császári flotta és a hadsereg 4 és fél hónapos győzelmi sorozatának eredményeképpen uralkodott el a szigeteken.

Bombázók a semmiből

Percekkel déli 12 után a fővárost körüllengő békesség egy csapásra szertefoszlott. Tokió külvárosai felett - itt is, ott is - sötétzöldre festett gépek tűntek fel. Olyan alacsonyan repültek, hogy hasukkal csaknem érintették a házak vagy dombok tetejét. A tengerparton lézengők, a biciklivel kerekezők és a sétálgatók egy pillanatra elnémultak az elsuhanó árnyakra meredve. Néhányan még integettek is a gyorsan tovatűnő, idegen kinézésű kétmotorosoknak. Egy francia újságíró, a szokatlan zajt hallva, kirohant az utcára. A csillagmotorok dübörgése nem téveszthető össze semmi mással, ezért rögtön tudtam, hogy repülőgépek jönnek. Hirtelen robbanások hallatszottak. Az egyik háztetők magasságában elszáguldó, piszkoszöld gépen megvillant a fehér csillag. Amerikai bombatámadás fényes nappal! Csakhogy végre-valahára megtették! A légvédelmi szirénák felvisítottak, a vadászgépek levegőbe emelkedtek és a légelhárító ágyúk tüzet nyitottak. De későn! A méregből elpufogtatott gránátok fekete pamacsai hiába piszkították be az eget Tokió felett, a támadók messze jártak. Az utcákon megkövülten ácsorgók először nem is értették, mit látnak. Aztán, mikor megértették, nem hitték el. Azt, hogy déli 12 órakor Tokió felett amerikai bombázók repkedhetnek és szórhatják le halálos terhüket. Büntetlenül! A támadást a történelemkönyvek "Tokió bombázása" vagy a "Doolittle-féle bombatámadás" néven emlegetik. A japánokat főként az döbbentette meg, hogy a gépek szinte a semmiből tűntek elő csak azért, hogy aztán ugyanolyan hirtelen kámforrá váljanak. Ez a lehetetlennek látszó, merész támadás soha be nem gyógyuló sebet ejtett büszkeségükön.

Visszavágni Japánnak!

Amerikának, mely még a Pearl Harbor-i sokkot sem heverte ki, 1942 eleje újabb keserű vereségeket hozott. Wake és Guam, a legfontosabb csendes-óceáni szigettámaszpontok, melyek "gázlókövekként" sorakoztak az óceánban és védték az amerikai érdekszférát, elvesztek. A Fülöp-szigeteki amerikai fegyveres erők sorsa is megpecsételődött. Kapitulációjuk küszöbön állt. Az amerikai anyaország utolsó védbástyájaként már csak a Hawaii-szigetek álltak a japánok útjában. Ráadásul a legfőbb katonai vezetés állandóan az Egyesült Államok nyugati parti államai elleni támadástól rettegett. És csak rossz hírek jöttek, nap nap után. Égető szükség volt valamilyen nagy haditettre, ami a nemzetet felrázná az elkeseredésből. A japán orvtámadástól felbőszült Roosevelt a vezérkarát minden tanácskozáson azért nyúzta, hogy találjanak megoldást a japán anyaország bombázására. Hogy az ottani hátország biztonságában élők is megtudják, mi az a háború.

Az egyedülállóan merész akció terve, meglepő módon, nem egy repülőtiszt ötlete volt. A szikra egy tengeralattjárós, név szerint Low sorhajókapitány fejéből pattant ki, aki az idő tájt hadműveleti tisztként King tengernagy törzsében szolgált. Január közepén Norfolkba küldték, hogy ellenőrizze a munkákat a flotta legújabb, Hornet nevet viselő anyahajóján. A bázis repterén felfedezte a repülőgép-hordozó körvonalait a leszállópályára festve, melyet a haditengerészet pilótái a fel- és leszállás gyakorlására használtak. Ahogy ott nézelődött, hirtelen megjelent a hadsereg egyik kétmotorosa is, hogy imitált bombázást hajtson végre. Amint a mélyrepülésben áthúzó bombavető árnyéka elsuhant az említett ábra felett, felötlött benne a kérdés: Mi lenne, ha a hadsereg bombázói fel tudnának szállni egy anyahajóról? A vezérkarban ugyanis addig csak a viszonylag rövid hatótávolságú tengerészeti bombázókat vették számításba. Mivel bevetésükhöz veszélyesen meg kellett volna közelíteni a japán szigeteket, a tervet elvetették. A hadsereg bombázóinak jóval nagyobb hatótávolsága viszont nemcsak azt szavatolta volna, hogy az értékes anyahajó különösebb kockázat nélkül bevethető legyen, hanem azt is, hogy a japán védelmet teljesen készületlenül érje a csapás. Elgondolását még aznap éjjel előadta a hallgatag tengernagynak, aki utasította repülési szakértőjét, hogy vizsgálja meg az ötletet, kisüthető-e valami épkézláb dolog belőle. Duncan sorhajókapitány 5 napig munkálkodott, mire kiizzadta a forgatókönyvet. Haditervéből egy olyan vakmerő rajtaütés képe rajzolódott ki, mely a legnagyobb japán városok ellen irányul, és amit a hadsereg azon közepes bombavetői hajtanak végre, melyek egy anyahajóról szállnak fel. Kész volt tehát az a haditerv, melyet megvalósítva rövid úton elégtételt vehetnek a japán orvtámadásért, és amire Roosevelt - valamint egész Amerika - hónapok óta várt.

"Jimmy" színre lép

Arnold tábornok, a hadsereg repülőinek főparancsnoka Jamevs H. Doolittle alezredest szemelte ki arra, hogy a gépszemélyzeteket kiválassza a kockázatos küldetésre. Kiképzésük cseppet sem könnyű terhe szintén ráhárult. Az akkor már 45 esztendős "Jimmy" Amerika - Lindbergh után - második leghíresebb aviatikusa volt. Egyik jeles képviselője annak a bőrruhás, haubés pilótanemzedéknek, akik brilléjüket a homlokukra tolva fürkészték a horizontot, és akik igazán jól a nyitott pilótaülésben érezték magukat. Élete, vándorló légi mutatványosként, berepülőpilótaként, hivatásos repülőtisztként, mindig a gépek körül forgott. Az foglalkoztatta, hogyan lehet velük gyorsabban, magasabbra, messzebbre és a legjobban repülni. Kötélidegzetű ember hírében állt, aki számos sebességi rekordot megdöntött. A 20-as és 30-as években - megnyerve a világ három legfontosabb repülőversenyét - elhozta a Schneider-, a Bendix- és a Thompson kupákat. A világon elsőként hajtott végre előrebukfencet és először repült végig egy teljes útvonalat - felszállástól a leszállásig - vakrepülésben, csak a műszerekre hagyatkozva. E csodálatra méltó eredmények mellett repülőmérnöki diplomát is szerzett. Említést érdemel még, hogy közreműködött a 100 oktános repülőbenzin gyártásának beindításában is. Amerikában úgy tartották: Ha valaminek szárnyai vannak, és valamelyest repülőgépre emlékeztet, azzal "Jimmy" tud repülni.

Dootittle habozás nélkül igent mondott, annak ellenére, hogy a tábornok világossá tette, neki tervezőként és szervezőként van szüksége rá, nem pedig pilótaként. "Jimmy" legalább 15 évvel volt idősebb, mint a bombázógépek legénysége. Ráadásul Arnold úgy vélte, ahhoz túlontúl is híres és túl sokat tud a repülésről, hogy akármilyen harci bevetésben vásárra vigye a bőrét. Február elején Doolittle papírra vetette a részleteket. A különleges terv célja: bombázni és felgyújtani Japán ipari központját. 700-800 km-es távolságra megközelítve az ellenséges partokat, az anyahajóról napkelte előtt elindított 18 db B-25-ös pirkadatkor a célok fölé érve, nagy meglepetést keltve csaphat le. A célzás nem ígérkezik nehéznek, mert a hajnali fények jól kirajzolják Tokió, Jokohama, Osaka-Kobe és Nagoja kijelölt hadiüzemeit és katonai létesítményeit. Megtámadásukra mindegyik gép 3 db 227 kg-os rombolóbombát és 1 db ugyanilyen tömegű gyújtóbomba-kazettát visz, kivéve a vezérgépet, ami célmegjelölésre - előző nap alkonyatkor - kizárólag gyújtóbomba-rakománnyal száll fel. Mivel az üresen is 10 tonnás gépek leszállása az anyahajóra lehetetlen, visszatérés helyett továbbrepülnek az ázsiai szárazföld irányába. A földet érés Kína vagy a Szovjetunió területén fekvő repterekre történne. A kilátás a bevetés sikerére 50%-os. Habár Vlagyivosztok bármelyik szóba jöhető kínai reptérnél közelebb feküdt a célpontokhoz, Sztálin - országa semlegességére hivatkozva - megtagadta a közreműködést. Döntése érthető, hiszen nem akarta, hogy a németekkel élethalálharcot vívó Vörös Hadsereg egy esetleges japán hadüzenet következtében újabb fronton, a Távol-Keleten is küzdelemre kényszerüljön. A számukra legkedvezőbb megoldás kútba estével az amerikaiak a kínai vezérhez, Csang Kaj-sekhez fordultak. A japán megtorlástól tartó generalisszimusz, vonakodva bár, de hozzájárult a kelet-kínai repterek használatához. A terv szerint a Sanghajtól 320 km-re, délkeletre fekvő Csucsou irányadója vezeti oda az amerikai gépeket, melyek üzemanyag-felvételt követően továbbrepülnek Kína szívébe, Csungkingba, mely a háború alatt az ország fővárosa volt.

Az első próba

Doolittle és Duncan megvizsgálták a rendszeresített közepes bombázókat, és egyetértettek, hogy céljaikra az egyetlen szóba jöhető típus a North American cég B-25-ös kétmotorosa. A hadrendben lévő, "B" változat 16,1 m hosszú és 20,6 m-es fesztávolságú, felsőszárnyas gép volt, mely ötfős személyzettel, 1 tonnát meghaladó bombateherrel közel 500 km/h legnagyobb sebességet ért el. Hatótávolsága meghaladta a 3200 km-t. "Egyedül" az volt kérdéses, hogy fel lehet-e vele szállni anyahajóról. Duncan haladéktalanul intézkedett, és két - minden felesleges szerelvényétől és fegyverétől megfosztott - B-25-öst Norfolkba küldött, ahol azokat a Hornet fedélzetére emelték. A virginiai partok közelében haladó anyahajón kíváncsi matrózok figyelték, ahogy e "nagy madarak" a hózápor közepette felszálláshoz készülődtek. A flottánál megszokott eljáráshoz képest az egész fedélzet a rendelkezésükre állt. A tatig hátratolt két bombázó közül az elsőben a hadsereg pilótája felpörgette az 1700 LE-s, Wright Double Cyclone, 14 hengeres, kétsoros csillagmotorokat, és az indítótiszt zászlójelére kiengedte a féket. A bombavető előrelódult, és szinte azonnal a levegőbe szökkent. A meglepően rövid nekifutás az összeadódó menetsebességnek és ellenszélnek volt köszönhető. Hajmeresztőnek igazán azt látták, hogy jobb szárnya centiméterekkel suhant el a parancsnoki híd mellett. A második B-25-ös gond nélkül követte. Rögtön értesítették Doolittle-t: A felszállások alapos körültekintéssel és némi szerencsével végrehajthatók. King tengernagy utasította Mitscher sorhajókapitányt, hogy a Hornettel március 1-jén fusson ki, és a Panama-csatornán keresztül hajózzon át a nyugati partra. A repülőgép-hordozó első harci bevetése enyhén szólva rendkívülinek ígérkezett.

A gyakorlás

Csapatának összeállítása végett Doolittle felkereste a B-25-ökkel felfegyverzett 17. bombázó-hadosztályt. Ott 24 gépet és 140 önkéntest kért: pilótákat, másodpilótákat, navigátorokat, bombázótiszteket, hajózószerelő-lövészeket és műszakiakat. Macia főhadnagy, navigátor az elsők között jelentkezett: Egy dolog azonnal világos lett előttem. Ha "Jimmy" benne van, akkor ez a küldetés hallatlanul fontos. A Floridai-öböl partjára megérkező repülőket e legelső eligazításán újfent figyelmeztette, hogy egy szigorúan titkos és roppant veszélyes hadműveletre vállalkoztak, mely során néhány hétre el kell hagyniuk az Egyesült Államok területét. Részleteket nem közölt velük, de mindenkinek felajánlotta a visszalépés lehetőségét. Nem akadt jelentkező.

A B-25-ök hatótávolságának növelésére a műszakiak póttartályokat szereltek a gépek bombatárába, az alsó törzslövész helyére és a bombatár feletti kúszófolyosóba. Így Doolittle minden B-25-öse 2000 literrel több benzint vihetett magával. A szigorúan kiszámított üzemanyag-mennyiség miatt a személyzethez csatlakozni kívánó dr. White csak azután tarthatott velük, hogy gyorstalpaló kiképzésen előbb fedélzeti lövészt fabrikáltak belőle. Nem is akármilyet, hiszen a befejező lőgyakorlaton a kötelék 2. legjobb géppuskásának bizonyult.

Mivel a kockázatos bevetésen nem engedélyezték a szigorúan titkos, Norden típusú berendezés használatát - ami amúgy is alkalmatlan lett volna az alacsony rárepülési magasság miatt -, a kötelék rangidős bombázótisztje, Greening százados két alumíniumdarabból saját kezűleg fabrikált célzókészülékkel állt elő. A mindössze 20 centbe kerülő szerkentyű ragyogóan bevált. A japán vadászok elijesztésére is volt ötlete. A farokkúpba - a kiszerelt hasi lövésztorony ikergéppuskáinak egyfajta pótlóiként - feketére festett seprűnyeleket rakatott, melyek a megtévesztésig hasonlítottak az igazi fegyverekre.

Március harmadik hetét követően Doolittle úgy látta, hogy emberei készek a bevetésre. Mivel a többiekkel együtt végigcsinálta az egész kiképzést, pilótaként a vezérgépre - mely elsőként és a legrövidebb nekifutással startolhat - saját magát jelölte. Többet tudok a bevetésről, mint bárki más. És azzal is tisztában vagyok, hogy miként vezessem a csapatot. Nekik rám Tokió felett van igazán szükségük! - érvelt. Arnold tábornok, aki váltig hangoztatta, hogy az alezredesnek Washingtonban a helye, végül fogcsikorgatva, de beadta a derekát. A támadás, "Jimmy" vezetésével, zöld lámpát kapott.

Horgonyt fel!

Április 2-án, késő délután, miután a fedélzethez rögzített 16 db B-25-ös nyűgözését ismételten ellenőrizték, a Hornet kifutott az oaklandi hadikikötőből. A repülőgép-hordozó és kísérői: 2 cirkáló, 4 romboló és 1 tartályhajó a Golden Gate híd alatt elhajózva hamarosan a Csendes-óceán hullámait szelték. Még látható volt a híres híd, mikor megszólalt a Hornet fedélzetmesterének figyelmeztető sípjele, amit rögtön követett Mitscher sorhajókapitány bejelentése: Hajókötelékünk célja Tokió! A fedélzeten hangos éljenzés tört ki. A 16-os számot kapott hajókülönítmény másik fele, mely az Enterprise anyahajó köré csoportosult, április 8-án hagyta el Pearl Harbort. A Halsey tengernagy vezette flottilla a Csendes-óceán északi részén 5 nap múlva találkozott Mitscher hajóival. Halsey, az így egyesült és 16 hajóegységet számláló 16-os hajókülönítmény parancsnoka, azt remélte, hogy legalább 650 km-nyire meg tudják közelíteni a japán partokat, mielőtt indítanák a bombázógépeket. Ezért ugyanúgy lopakodtak - teljes rádiócsendben - nyugat felé, mint ahogy közel 4 hónappal korábban tette ezt keleti irányban a japán csapásmérő hajóhad. Az amerikai flotta által vállalt kockázat óriási volt, hiszen a Hornet, az Enterprise és kíséretük közel a felét tette ki Csendes-óceánon bevethető hadihajók számának. A kötelék fedezetét és a felderítést kénytelenek voltak az Enterprise gépeire bízni, miután a másik anyahajó valamennyi gépe a hangárfedélzeten dekkolt. Annak repülőfedélzetét ugyanis teljesen elfoglalták a B-25-ösök. A nyugatnak igyekvő csapásmérő erő 37 km/h sebességgel vágott át az esőn, ködön és viharos óceánon.

Nem várt fejlemények

Így teltek a fedélzeten a napok, miközben a 16. hajókülönítmény kínos meglepetések felé száguldott. A japánok ugyanis már azelőtt tudomást szereztek jövetelükről, hogy Halsey és Mitscher hajói találkoztak volna. Április 10-e és 12-e között lehallgatóik számos, a két egymáshoz közeledő hajóraj és Pearl Harbor közötti üzenetváltást csíptek el. Parancsnokságuk elemzése szerint az ellenség anyahajóinak legalább 500 km-nyire meg kell közelíteniük a japán partokat ahhoz, hogy támadásba küldhessék gépeiket.

Április 18-án hajnali 3-kor az Enterprise radarkezelője két kis hajót fedezett fel előttük 20 km-re. A felharsanó riadó alaposan meglepte a tengerészeket. Hát még a B-25-ösök legénységeit! Halseynek jobbra fordulva sikerült elkerülni, hogy flottilláját észrevegyék. Pirkadatkor felszállt az Erterprise felderítőgépe, és 5.58-kor, 65 km-re az anyahajóktól egy japán őrhajót észlelt. A rádiótilalom miatt papírra firkantott jelentését a megfigyelő vászonzacskóban dobta a repülőgép-hordozó fedélzetére. Halsey ismét irányt változtatott. A fel-le bukdácsoló hajókon időnként átcsaptak a 10-15 méteres hullámok. A kötelék rendületlenül, esőpásztákon át- meg átvágva tört előre. Ahogy Doolittle és pilótái minden kilométerrel közelebb kerültek céljaik felé, úgy nőtt percről percre a hajókat fenyegető veszély. Szerencséjük 7.38-kor fogyott el végképp. A Hornet őrszemei egy ellenséges őrhajót pillantottak meg. A 15 km-nyire felbukkanó, apró vízi jármű alig-alig volt kivehető a párás levegőben. A 6 hajós amerikai csapásmérő erő a 23-as számot viselő Nitto Maruba szaladt bele. Ismét felharsant a riadó. Doolittle és Mitscher a parancsnoki hídról nézték végig, ahogy a Nashville cirkáló 152 mm-es lövegei egyik sortüzet a másik után adják le. Az Enterprise SBD Dauntless típusú zuhanóbombázói is csatlakoztak a mészárláshoz. A Nitto Maru végül 8.23-kor merült hullámsírba. Rádiósának azonban éppen elég ideje maradt rá, hogy jelentse az 5. Japán Flottának: 3 ellenséges anyahajó közeledik! A japánok tehát nemcsak azt tudták meg, hogy az amerikaiak jönnek, hanem azt is, pontosan hol vannak. A Hornet 1130 km-re volt Tokiótól. 9 órányi hajóútra attól a térségtől, ahonnan az eredeti elképzelés szerint a bombázókat indítani kellett volna. Mivel a gépszemélyzetek érezték, ez a terv füstbe ment, hanyatt-homlok összekapkodták személyes cókmókjukat, és az eligazítóteremben gyülekeztek. Nem tévedtek, mert épp akkor rohant lélekszakadva a hídra Slonim sorhajóhadnagy, a hírszerzés japánul tudó szakértője. Az őrhajó jelentésén kívül sikerült lehallgatnia a tokiói flottaparancsnokság azt követően sugárzott riasztását is.

"Bombázószemélyzetek, gépre!"

A közben leérkezett Doolittle és csapata a parancsot hallva haladéktalanul a gépekhez rohant, és megkezdte a felszállás előtti ellenőrzést. 8.00-kor Halsey fényjelzését betűzhették a Horneten: Indítsák a gépeket! Doolittle alezredesnek és bátor csapatának sok szerencsét és jó leszállást kívánok! Isten óvja önöket!

Jones hadnagy: Már a tervezéskor tisztában voltunk vele, hogy üzemanyag-problémáink lehetnek. Pláne így, hogy felfedezték hajóinkat, hiszen emiatt az ideálisnál mintegy 650 km-rel messzebbről voltunk kénytelenek indulni. A baráti, kínai repterek elérésének esélye a minimálisra csökkent. A Hornet a Japán felől fújó, 50 km/h-s ellenszélbe fordult. A haragos, zöld hullámok időnként felcsaptak a fedélzetig. Az 1-es gépen Doolittle búcsút intett Mitschernek. Majd 8 óra 15-kor, miután a fedélzeti tiszt zászlóját forgatva a motorok felpörgetésére adott jelt, teljes gázt adott. A teljes bombaterheléssel és üzemanyag-mennyiséggel 15 tonnát nyomó B-25-ös valósággal reszketett, ahogy a bömbölő csillagmotorok felvették a maximális fordulatszámot. A tiszt akkor fél térdre ereszkedett, és zászlójával előremutatva megadta a startengedélyt. A matrózok erre kirántották a főfutók alól a kerékbakokat, "Jimmy" pedig kiengedte a féket. A bombázó gurulni kezdett a rendelkezésére álló, alig több mint 140 m-es fedélzetrészen. A jól időzített start eredményeként a vezérgép levegőbe emelkedését a hajó orrát éppen akkor megemelő hullámhegy is segítette. Főfutói közel 10 m-rel e rövidke pálya vége előtt hagyták el a Hornet fedélzetét. Árgus szemekkel figyeltük B-25-öse minden mozdulatát. A meredeken emelkedő bombázó, ahogy tanították, szinte lógott a légcsavarokon Szárnyainak és törzsének felső részeit, mintha felette lettünk volna, olyan jól kivehettük. A 150 m-es magasságot elérve aztán egyenesbe hozta a madarat, és egy szűk fordulóval visszatért, hogy elhúzzon felettünk. Ezzel is bátorított bennünket, hogy mi ugyanúgy képesek vagyunk rá - emlékezett a 7. gép pilótája, Lawson főhadnagy. A visszatérésnek ennél gyakorlatiasabb oka is volt. A precíz navigálás ugyanis megkívánta, hogy tudják, mennyire pontosak gépük fedélzeti iránytűi. Ezért Doolittle és navigátora az áthúzáskor összevetették a műszereiken leolvasott értékeket a hajó ismert irányszögével. A többi 15 gép 1-5 perces időközönként követte Doolittle-éket. Egyedül a 7-es számú bombázó startja sikeredett valóban hajmeresztőre. A felszálláshoz kinyitott és rosszul rögzített kis fékszárny éppen a fedélzet elhagyásának pillanatában csukódott be. Az íveltségét elvesztett hordfelületen jócskán csökkent a felhajtóerő, amitől a gép "megmerült". A halálra vált pilótáknak megtelt gatyával, vérfagyasztó másodperceket átélve sikerült úrrá lenni a helyzeten. Végül ugyan a habokat súrolva, de egyenesbe hozták bombázójukat. A B-25-ösök körüli sürgés-forgásban viszont tragédia történt A 16. bombavető motorindításakor az egyik fedélzeten segédkező matróz megcsúszott a síkos deszkán, és a felpörgő bal légcsavar levágta a karját. Végül, 1 órával a vezérgép felszállását követően, ez a bombázó is elindult. A 16. hajókülönítmény pedig, miután feladatát teljesítette, 46 km/h-s sebességgel Pearl Harbor felé vette az irányt.

Úton Japán felé

Doolittle gépe 12 m-rel az óceán felett, 240 km/h-s, gazdaságos utazósebességgel, 30 km/h-s ellenszélben iparkodott a japán partok felé. A széllökésektől dobált kötelék, mintegy 300 km hosszan elnyúlva, követte a vezért. Az elöl haladók úgy számoltak, hogy déli 12 óra körül érnek Tokió légterébe. 9.45-kor egy járőrgép, mely japán keleti partjaitól 960 km-re cirkált, meglepő üzenetet küldött Tokióba. Személyzete Japán felé tartó ismeretlen, kétmotoros, szárazföldi bázisú gépekről számolt be. A hírszerzésnél a jelentést tévesnek minősítve, nem intézkedtek.

A B-25-ösök egymagukban közeledtek a kiválasztott célok felé. Doolittle-ék és még 3 gép Tokió északi kerületei, 3 a város középső szektora, másik 3 pedig annak déli része felé igyekezett. 3 bombázó a kanagavai, jokoszukai és a jokohamai hadikikötőket vette irányba. A legutolsó 3 pedig Nagoja, Osaka és Kobe iparterületei felé tartott. Doolittle gépe Tokiótól 130 km-re, északkeletre repült be a szárazföld fölé. Pár perc múlva 9 m-re süllyedt, és déli irányba fordult. Lövésze ugyanakkor, pontosan felettük és náluk 400 m-rel magasabban, tucatnyi japán vadászgépet pillantott meg. 12.09-kor elsőként értek a mit sem sejtő japán főváros fölé.

Fél perc Tokió felett

A város felett vékony páraréteget észleltek, amit leszámítva a látás kitűnő volt. Áthúztak a császári palota felett, és hamarosan megérkeztek a kiválasztott ipartelep térségébe. Doolittle 360 m-re emelkedett. Braemer bombázótiszt mereven figyelte a tájékozódási pontokat. Hirtelen, szépen sorban megjelentek filléres célzókészülékében a kiválasztott objektumok. Ekkor nyittatta ki a bombakamra ajtaját. 12.15-kor a műszerfalon Doolittle előtt egy vörös fényű lámpácska gyors egymásutánban négyszer felvillant. Jelezte, a szórótartályok leváltak, és hogy gyújtóbombák záporoznak a hadiüzemre. E percben nyitott tüzet a légvédelem. A körülötte felrobbanó gránátok ugyan megrázták a B-25-öst, de kárt nem okoztak benne. Doolittle előrenyomta a szarvkormányt, és háztetőmagasságig süllyedt. A finom pára- és füstréteg gépét jótékonyan elrejtette a helyszínre vágtató vadászok szeme elől. A város nyugati peremét elhagyva délnek fordult a tenger irányába. Azt elérve alig 10 m-re ereszkedett, és ilyen alacsonyan repülve hagyta el a partvidék szigetecskéit. A nyílt óceán víztükre felett délnyugati kurzust vett fel, és megkezdte 2000 km-es repülését Kína felé.

A többiek alaposan szétszóródtak az ellenszél és a fedélzeti iránytűk kisebb pontatlanságai következtében. Mindezek eredménye az lett, hogy a támadásra érkező B-25-ösök különböző irányokból, kiszámíthatatlanul söpörtek át Tokió felett, teljesen összezavarva a légelhárítást. A tetők magasságában megjelenő bombázók hol itt, hol ott szökkentek a 300 m-es magasság fölé, hogy ledobják halálos terhüket. A bombázótisztek szerkentyűikkel célba vették a kiválasztott gyárat vagy raktárt, és megnyomták a kioldógombot. A műszerfalon négy gyors felvillanás tudatta a pilótákkal, hogy a 227 kg-os bombák mindegyikétől sikerült megszabadulni. Ezután, miközben becsukták a bombatárat, ismét földközelbe süllyedtek, és a lehető leggyorsabban igyekeztek elillanni az egyre veszélyesebb környékről. Közben ugyanis magához tért a japán légvédelem. Holstrom gépe, melynek toronygéppuskái elakadtak, került legelőször bajba. Miután e vészhelyzetben bombáit a Tokiói-öbölbe szórta, minden tudását be kellett vetnie hozzá, hogy lerázza a nyomába szegődött századnyi Ki-27-est. Joyce a fél tucat vadásztól úgy szabadult meg, hogy teljes gázzal, a piros vonalon túlig terhelve a motorokat - több mint 500 km/h-s sebességet elérve - egyszerűen faképnél hagyta őket. Néhány vadász ugyan lőtávolságba ügyeskedte magát egy-egy bombázóhoz, de a toronygéppuskások veszett golyózápora valamennyit elriasztotta. Mi több, legalább kettőt le is szedtek közülük. Az eszeveszetten tüzelő légvédelmi lövegek sem tettek sok kárt az amerikai gépekben. Pergőtüzük hatásfokát csupán a több tucat lelőtt záró léggömbbel mérhették.

Segített az "isteni szél"

A késő délután gyengülő fényeiben csak egy dolog vált mind világosabbá a gépek személyzetei előtt: az, hogy nem érik el a Csucsou közelében fekvő reptereket. A kínos felismerés perceire így emlékezett Manske őrmester, az egyik gép lövésze: Egyórányira hagyhattuk magunk mögött a japán partokat, mikor bóbiskolásomból pilótánk hangja riasztott fel. "Fiúk! Nincs elég benzinünk hozzá, hogy elérjünk bármelyik kínai reptérre!" - hallottam az egymásköztiben. Közlése hatására, gondolom, nem csak az én szemeimből röppent ki az álom. "Joe, mi a frász lesz veled most?" - tettem fel azon nyomban a kérdést magamnak. Válaszolni nemhogy ő, hanem senki más sem tudott a kötelékből. A Kelet-kínai-tenger fölé érve a gépek nyugati kurzust vettek fel, és esőben, ködben folytatták tovább útjukat. A heves szél fel-le dobálta az egyre könnyebb bombázókat. Az alacsony felhőalap miatt a navigátorok csak hozzávetőlegesen tudták meghatározni pozíciójukat. Aztán meglepetésükre hirtelen erős hátszél támadt fel. A 75 év időjárási megfigyelései alapján összeállított segédlet szerint ugyanis a térségben uralkodó szélirány a Kína felőli volt. Hihetetlen szerencséjükre viszont ezúttal Japán felől fújt. Ez volt az a legendás "isteni szél", melyben annyira hittek a japánok, és ami a sors iróniájából akkor - szelídebb változatban - az amerikaiakat segítette. 13 órával azután, hogy felszálltak a Hornetről, a B-25-ösök Kína partjai előtt jártak. A sötétség körülölelte bombázók üzemanyagmérőinek mutatói csaknem üres tartályokat jeleztek. A pilóták feszült figyelemmel igyekeztek elcsípni a csucsoui irányadók 57-es számot sugárzó morzejeleit, de csak sercegést hallottak az éterben. A kijelölt 5 reptér egyike sem adott jelzést. A gépek magukra maradtak. A haditerv e részének összeomlását a túlzott titkolózásnak köszönhették. Egyrészt mert az amerikai vezérkar túl kevés részletet közölt Csang Kai-sekkel. Másrészt pedig azért, mert a támadás időpontját csupán az utolsó pillanatban jelezték burmai főparancsnokuknak, Stilwellnek, aki a telepítendő irányadók felett rendelkezett. Ráadásul közben a japánok offenzívát indítottak, aminek következtében a tábornok már nem csak arra volt képtelen, hogy kapcsolatba lépjen a kínai fővezérrel. A támadás meghiúsította azt is, hogy kellő időben elküldje és beüzemeltesse a jeladókat. Lóhalálában ugyan repülőgépre rakatta, és útnak indította a berendezéseket, ám az viharba került, és lezuhant.

A kutyaszorítóba került bombázókról, hogy megtudják, tenger vagy szárazföld van-e alattuk, világítórakétákat lődöztek. De ezek a felhőbe veszve nem adtak támpontot. Más választásuk nem lévén, folytatták a repülést nyugati irányba, Csucsou felé. Közben azon tanakodtak, hogy milyen messze lehetnek a japán vonalaktól. A benzinórák ekkor már 0-t mutattak. Mivel a pilóták zöme úgy vélte, hogy még a tenger felett vannak, az utolsó csepp kifogyásáig repültek. A motorok elkezdtek kihagyni, köhögni, aztán leálltak. A gépek parancsnokai ekkor utasították legénységüket, hogy ejtőernyővel ugorjanak ki. 11 gép személyzete, köztük Doolittle-é is, így tett. 4 B-25-ös kísérelt meg kényszerleszállást, közülük 3 a tengerbe érkezve vált ronccsá, az utolsó pedig egy rizsföldön. Pusztán egyetlen gépnek, a 8.-nak sikerült elérni és rendben leszállni repülőtérre. A dolog szépséghibája mindössze annyi volt, hogy az nem valamelyik, Kínában kiválasztott leszállóhelyen történt, hanem egy Vlagyivosztok melletti katonai reptéren. Legénysége 14 hónapos internálást követően szabadult.

Doolittle és csapata tehát a támadást sikeresen végrehajtotta, befejezését azonban az alezredes saját, szégyenteljes kudarcaként élte meg, hiszen kötelékének mind a 16 gépe odaveszett.

"Amerikai bombák hullottak 4 japán városra!"

Különös, de az amerikai közvéleményt felvillanyozó, első hírek nem washingtoni hivatalos közlemény nyomán jelentek meg. Az újságok szalagcímei a japán rádió híradására alapozva írták például, hogy Tokiót és Jokohamát világos nappal ellenséges gépek bombázták vagy hogy amerikai harci gépek bombazáport zúdítottak a Japán Császárság legnagyobb várasaira. Az említett forrás persze hozzátette: a behatoló gépek, melyek közül légvédelmünk 9-et lelőtt, katonai létesítményekben nem okoztak károkat. A Fehér Ház és a Hadügyminisztérium - mit sem tudva a kötelék sorsáról - némaságba burkolózott. Egyes kongresszusi képviselők még a támadás megtörténtét is megkérdőjelezték. Április 21-én Arnold végre hírt kapott Doolittle-től: A bombázást sikeresen végrehajtottuk. Úton Kína felé rossz időbe kerültünk, és félő, hogy valamennyi gép odaveszett. Eddig csak 5 emberünk került biztonságba. Az aggódó tábornok hamarosan megtudta, hogy 69 fő, vagyis a legtöbb gép személyzete él és viszonylagos biztonságban van. Csak kettőéről nem tudni semmit. Május 19-én - a közben dandártábornokká előléptetett - Doolittle, aki végig arra számított, hogy kudarca miatt hadbíróság elé kerül, Roosevelt elnöktől átvehette a Kongresszusi Becsületrendet. Egy hónapra rá a támadásban részt vevőket Repülő Érdemkereszttel és Ezüst Csillaggal tüntették ki.

A támadásról a hadügyminisztérium csak az akció első évfordulóját követően, 1943. április 20-án adott ki részletes jelentést: A hadsereg 80 hajózója közül 5-öt internáltak az oroszok, 8 japán hadifogságba esett, 3 repülőhalált halt, 7 pedig megsebesült a földet éréskor. Valamennyi bombázógépünk - az oroszok által lefoglalt kivételével - megsemmisült.

A Pearl Harborban okozott japán pusztításhoz képest a Doolittle-féle támadás elenyésző károkat okozott. Következtében 50-en haltak meg, a sebesültek száma 250 volt. A veszteséglistára került 90 építmény között raktárakat, üzemcsarnokokat és üzemanyag-tárolókat jegyeztek fel. Az igazi veszteség nem is anyagi, hanem lélektani oldalon érte őket. A japán nép bizalma megrendült vezetőikben és fegyveres erőikben, mert harsogó propagandájuk ellenére képtelenek voltak megvédeni az anyaországot. És ami még megbocsáthatatlanabb, megszegték a császár megóvására tett esküjüket.

A japánok bosszúja

A császárság katonai vezetői mérgüket Kelet-Kína népén töltötték ki. Több mint 600-szor küldték gépeiket bombatámadásra a terület falvai, városai ellen. A földi bosszúhadjáratban 100 000 katonájuk vett részt. Felgyújtottak minden települést, melyekben segítették a lelőtt gépek személyzeteit és azokat is, melyeken a menekülők csak keresztülhaladtak. Lakóikat szuronyhegyre hányták, lefejezték, elevenen eltemették vagy megégették, a nőket megerőszakolták, majd végeztek velük is. A vérengzések polgári áldozatainak száma százezrekre tehető. Mindezt elrettentésül is szánták azoknak, akik a jövőben netán segítenének az amerikaiaknak.

A Doolittle-féle támadás szomorú végjátékaként essen szó a 8 hadifogságba kerültről. Nekik kellett fizetni mindenért. Egy teljes hónapon át kínozták őket a katonai rendőrség pribékjei, hogy kiszedjék belőlük, honnan és hogyan kerültek Kínába. Ezután átkerültek a sanghaji börtönbe, ahol továbbra is embertelen körülmények között tartották őket. Júliusban Tokióba szállították őket, ahol másfél hónapot raboskodtak. Ezalatt zajlott hadbírósági tárgyalásuk. Se tolmácsot, se védőt nem kaptak. Augusztus 28-án az egész eljárás 20 percig tartott. Mindössze addig, míg a bíró - japánul - felolvasta az ítéletet. Minthogy nem fordították le nekik, fogalmuk sem volt róla, hogy halálos ítéletüket hallották. Ezután nem sokkal visszaszállították valamennyiüket a Sanghajtól 280 km-re lévő katonai börtönbe. Október 14-én Hallmark, Farrow és Spatz repülőtiszteket egy szobába kísérték, ahol közölték velük, hogy következő nap kivégzik őket. Búcsúleveleiket nem továbbították. Azokat a háború után találták meg a börtön aktái között. A 21-23 év közötti fiatalembereket másnap hajnalban az 1. számú sanghaji köztemetőbe hurcolták. Mindhármukat egy-egy kereszthez kísérték, letérdeltették, majd odabilincselték. Ezután szemüket széles, fehér kendőkkel bekötötték. A rájuk pingált fekete pont éppen a homlokuk közepére esett. A kivégzőosztag katonái azokat vették célba. Kegyelemlövésre nem volt szükség. A holttesteket azonnal elhamvasztották.

Az 5 életben maradottal a következő napon tudatták, hogy ugyan bűnösnek találták valamennyiüket iskolák, kórházak és a civil lakosok géppuskázásában, ennek ellenére halálos ítéletüket kegyelemből életfogytig tartó magánzárkára változtatták. A kegyetlen bánásmód és az elégtelen ellátás következtében közülük Meder 1943. december 1-jén meghalt. Nielsen, DeShazer, Barr és Hite azonban túlélték a 40 hónapos tortúrát, és 1945 augusztusában hazatértek. A börtön 4 tisztjét a 8 hadifogoly kínzásáért mint háborús bűnösöket elítélték. 5-től 9 évig terjedő kényszermunkát róttak rájuk.