Az "Újrakezdés" hadművelet
A légi háborúk történetének legnagyobb mentőakciója
Szerző: Jánkfalvi Zoltán

A háborúk történetében gyakran találkozhatunk különböző mentőakciók és szökések kalandokban bővelkedő leírásaival. A repülés megjelenése a fegyveres konfliktusokban újabb, és sokkal tágabb lehetőségeket kínált az ilyen hadműveletek végrehajtására. Mussolini olaszországi kiszabadítása csak kisebb akció volt, de annak tökéletes kivitelezése mind a mai napig jelentős fegyverténynek számít a korszakot kutatók szemében. A légi hadviselés történetének legnagyobb és legjobban kivitelezett mentőakciójára azonban 1944-ben, Romániában került sor.

Az 1944 nyarán román olajipari célok elleni bevetések befejeztével a Ploesti térségében koncentrált finomítók nagy része megsemmisült. A feltartóztathatatlanul előretörő orosz hadsereg elől hátráló németek alig kaptak már olajipari termékeket, és a pusztító bombázások miatt csak a berendezések elenyésző részét tudták magukkal vinni. A váratlan orosz térnyerés miatt, augusztus 23-án Mihály román király parancsára letartóztatták Jon Antonescu marsallt, és a diktátor kormányát azonnali hatállyal feloszlatták. Az uralkodó még aznap éjjel bejelentette a román rádióban az "ellenségeskedés azonnali befejezését" valamint, hogy "elfogadja a szövetségesek által ajánlott fegyverszünetet". Augusztus 25-én újabb felhívást intézett a világhoz, melyben bejelentette a hadiállapotot Románia és a Német Birodalom, valamint annak szövetségesei között.

Ekkorra már közel 1200 szövetséges hajózót gyűjtöttek össze a románok Bukarest közelében. A hadifoglyok többsége a Ploesti környékén lévő finomítók elleni támadások során került fogságba. Jó páran közülük még az Észak-Afrikából indított B-24-es alacsonytámadás alatt, 1943. augusztus 1-jén kerültek a románok kezére. A foglyok egyik legfőbb védelmezője Catharina Caradja román hercegnő volt, aki felhasználva befolyását és vagyonát, először is igyekezett megóvni a foglyokat a Németországba való szállítástól, másodszor mindent megtett a fogva tartottak körülményeinek javításáért. A hercegnő határozottan antikommunista volt és a háború után ezért menekülni kényszerült a kommunista uralom alá került hazájából. 1991-ig az Egyesült Államokban élt és a román demokratikus forradalom után térhetett csak hazájába vissza.

A Bukarest környéki táborokban hamar híre ment Románia fegyverletételének. Többen rávették a táborparancsnokokat, hogy engedjék szabadon őket. A hadifoglyok azonban csak látszólag szabadultak meg a táboroktól. A nagy zűrzavar és a néhány kilométerre húzódó front miatt félő volt, hogy újra német fogságba esnek. Az oroszok is sokáig visszatartották volna őket, ráadásul a Luftwaffe 4. Légiflottája megkezdte megtorló támadásait Bukarest és környéke ellen. A legjobb megoldásnak mindenképpen az mutatkozott, ha egyenlőre a táborokban húzzák meg magukat. A körletekben lévő amerikai tisztek egész nap megbeszéléseket tartottak és próbáltak úrrá lenni a kialakult helyzeten. Olaszország és a legközelebbi szövetségesek által elfoglalt terület majdnem 1000 kilométerre volt tőlük, és ráadásul a környező területek mind német kézen voltak. Sajnos nem láttak semmilyen lehetőséget a szövetséges hatóságok értesítésére. Végül hosszas töprengés után James A. Gunn alezredes vakmerő ötlettel oldotta meg a veszélyben lévő szövetséges foglyok helyzetét.

Gunn alezredes gépét 1944. augusztus 17-én lőtték le, amikor a 454. bombázó ezred kötelékét vezette a Ploesti olajlétesítmények ellen. Nemsokkal a hadifogolytáborba való kerülése után az ott lévők megválasztották a "menekülési bizottság" elnökének. Ez a bizottság szervezte és irányította a szökéshez építendő alagút kiásását. A hadifoglyok már átfúrták magukat a két láb (kb. 61 cm) vastag betonon, amikor Románia kivált a háborúból. Gunn alezredes ekkor azonnal elkezdte megvizsgálni a hazajutásuk különböző lehetőségeit. A nagy zűrzavarban azonban sok volt a képmutatás és az akadály. Amikor a román segítségnyújtás lehetőségeit vizsgálta, találkozott a román légügyi miniszterrel, aki figyelmébe ajánlotta Constantine Cantacuzino herceget. A herceg nem csak egy volt a román légierő századosai közül, hanem ő vezette a román vadászrepülő "ászok" listáját, 60 lelőtt szövetséges repülőgéppel.

Hosszú beszélgetéseik után az amerikai alezredes és a román százados megegyeztek abban, hogy legjobb volna Olaszországba repülniük, és ott a 15. amerikai légi hadsereg (15. AAF) segítségét kérni. Az egyetlen elérhető repülőgép erre a veszélyes próbálkozásra Cantacuzino százados Me-109-ese volt. A repülőgép törzsére egy amerikai zászlót, a szárnyaira pedig kék körben nagy fehér csillagokat festettek. Cantacuzino vezette a repülőgépet, Gunn pedig a szerelőnyíláson keresztül bemászva a törzsben helyezkedett el. Augusztus 27-én este titokban felszálltak és elindultak Olaszország felé. A repülésük duplán is veszélyes volt. A Luftwaffe bármikor megtámadhatta volna a bejelentés nélkül, magányosan repülő vadászt, főleg, ha amerikai felségjelzést visel, még akkor is, ha típusa Me-109-es volt. A másik oldalon pedig a durván felfestett jelzések nem sokat értek volna, ha a szövetségesek repülőterei körül telepített légvédelmi tüzérek tüzet nyitnak. Nem is beszélve a légteret biztosító vadászokról. Az amerikai felségjel a legismertebb német vadászgéptípuson azonban felhívhatják a figyelmet arra, hogy nem támadó szándékkal közeledik a pilótája a repülőtér felé. Ahogy később Gunnék megtudták, elgondolásuk teljes mértékben bevált, ugyanis az angol légvédelmi üteg befogta és követte őket, de az amerikai jelzések láttán a kezelők nem nyitottak tüzet.

Az átrepülés így esemény nélkül lezajlott, és a merész herceg valamint az alezredes a San Giovanni mellett lévő egyik repülőtéren szerencsésen leszállt. A herceg vidáman kiugrott a kabinból és az őt tátott szájjal bámuló amerikaiaktól kért egy csavarhúzót. Azt mondta, hogy mindjárt mutat nekik valami érdekeset, aminek örülni fognak. A rádiórekesz ajtaját levéve a gép köré sereglő katonák nagy örömére, volt parancsnokuk kecmergett elő zsibbadt végtagjain imbolyogva.

Gunn alezredes azonnal jelentette a történteket Sír Harold Maitland Wilson tábornoknak, a földközi-tengeri szövetséges erők főparancsnokának és Eaker altábornagynak, a szövetséges légierők olaszországi parancsnokának. Azonnal elkezdődött az evakuálás megszervezése. Először is, a 15. Légi Hadsereg azonnal túlteljesítette a Gunn alezredes által, román hivatalos köröknek tett ígéretét. Ugyanis már másnap, augusztus 28-án a légierő kötelékei szétbombázták, és alacsonytámadásokkal megbénították a Bukarestet támadó német egységek repülőtereit. A szövetséges légierő olaszországi főhadiszállásán azonnal hozzáláttak a Románia feletti veszteségek felbecsüléséhez. Az összeállítás pontosságát és hitelességét nagyban segítette a svájci Vöröskereszt munkája, akik a Romániában elfogott vagy elesett repülőszemélyzetekről rendszeresen jelentéseket küldtek. Kétnapi munka után összeállt a végleges lista. Az adatok megdöbbentőek voltak: A Románia feletti bevetésekről Olaszországba visszatért gépek fedélzetén 14 fő meghalt, 84 fő súlyos, 154 fő pedig könnyű sérüléseket szenvedett. A Vöröskereszt pontos névjegyzékei alapján kitűnt, hogy román területeken ekkorra 419 fő amerikai repülőt temettek el és 665 fő hadifogolytáborokban volt összegyűjtve. Sajnos igen magas, 922 fő volt a MIA - "Missing in Action" - "Bevetésben eltűnt" státusú személy, ami sok mindent jelenthetett: Az illető lehetett épp úgy a halottak, vagy a hadifoglyok között, mint épp egy ausztriai, jugoszláviai vagy bulgáriai temetőben vagy hadifogolytáborban. A bizonytalan adatok ellenére, az elemzők úgy feltételezték, hogy mintegy 1000-1400 amerikai és angol repülőkatona lehet a románok fogságában.

Szervezési és kivitelezési nehézségek

Az evakuációt megnehezítő egyik legnagyobb probléma a szállító repülőgépek hiánya volt. A 15. légi hadseregnek csak nehézbombázók álltak rendelkezésére, így azonnal utasították a szakembereket, hogy vizsgálják meg melyik típus a legalkalmasabb a Popesti mellett lévő füves repülőtérről történő felszállásokra. Homokzsákokat helyeztek egy B-17-es és egy B-24-es bombaterébe, és a próbafelszállásokat Foggia repülőterén hajtották végre. A homokzsákok számának növelése ellenére a B-17-es felszállási úthossza alig növekedett, míg a B-24-es nekifutása jelentősen hosszabb lett. A legrégebbi és legtapasztaltabb alakulatnak, a 2. bombázó ezrednek jutott a megtiszteltetés, hogy ők vezessék a "Reunion" ("Újrakezdés") hadműveletnek elkeresztelt bevetést. A 2. ezred 30, míg a 97. ezred 8 B-17-esét jelölték ki a feladat végrehajtására. A repülőgépek átalakítása szinte azonnal megkezdődött. Deszkapadlózatot szereltek a gépek bombaterébe és súlycsökkentés céljából minden szükségtelen berendezést és a legtöbb géppuskát is kiszerelték.

Augusztus 29-én reggel 7 órakor Cantacuzino százados egy amerikai P-51-essel visszarepült Bukarestbe. Három kiváló amerikai vadászrepülő kísérte őt közvetlen közelről. A kíséret a levegőben maradt, és amikor a román pilóta leszállás után a megbeszéltek szerint jelezte, hogy minden rendben van, azonnal jelentették azt az olaszországi Bariban lévő főhadiszállásnak, ahol ekkor már két B-17-es felszállásra készen várakozott. A két bombázó 32 db P-51-es vadász fedezete alatt 12 óra 15 perckor elindult Popesti felé, az egyik fedélzetén George Kraiger ezredessel, az OSS (Stratégiai Szolgálatok Hivatala) földközi-tengeri parancsnokával és 12, főleg az OSS kötelékébe tartozó ügynökkel és egy nagyteljesítményű adó-vevő berendezéssel. Popestibe 15 óra 30 perckor érkeztek meg, de a rádiót nem sikerült üzembe helyezniük. Az egyik OSS tiszt még azt is megpróbálta, hogy a Bukarest külvárosában lévő, az ellenállók által használt rádióval teremtsen kapcsolatot Barival, de sajnos ez sem sikerült. Nem maradt más választásuk, minthogy a román Cantacuzino százados P-51-esével augusztus 30-án 17 óra 15 perckor ismét levegőbe emelkedett és visszarepült Bariba.

A mentőakció

Olaszországban, miután megkapták Kraiger ezredes- Cantacuzino által továbbított- helyzetjelentését, elkezdődhetett a mindeddig egyedülálló akció kivitelezése. Az 5. bombázó hadosztály által kiadott No. 683. számú hadműveleti utasításban részletesen kidolgozták a nem éppen veszélytelen hadművelet végrehajtásához szükséges utasításokat. A terv szerint a kijelölt 36 db B-17-es, három - 12 gépes - hullámban, repül át Popestibe, ott leszállás után a motorokat le sem állítva, gépenként 20-20 embert felvesznek és a lehető leggyorsabban, visszaindulnak Olaszországba. A negyedik hullám 2 repülőgépe 10-10 hordágyakon szállítható beteget vagy sebesültet vehetett a fedélzetére, az ellátásukhoz szükséges egészségügyi ápolóval és felszereléssel egyetemben. A további súlycsökkentés érdekében, 10-ről 5 főre csökkentették a bevetésekben részt vevő gépek hajózóinak létszámát. Csak a pilóta, a másodpilóta, a hajózószerelő, a rádiós és a faroklövész repülhetett egy-egy gépen. A lövészek hiánya miatt a gépek védelmét teljes egészében a kíséretet adó P-51-esekre bízták. A felszállásokat természetesen maximális üzemanyag-mennyiséggel hajtották végre, hiszen másképp a repülőgépek nem térhettek volna vissza Olaszországba. A Romániában való üzemanyag feltöltés lehetőségét a körülmények és a rendelkezésre álló idő rövidsége miatt teljesen elvetették.

A B-24-esekkel felszerelt hadosztályok bevetéseit az evakuáció ideje alatt jelentősen korlátozták, hogy az így felszabaduló vadászrepülő-egységeket a szállító repülőgépek védelmére csoportosíthassák át.

Az 5. bombázó hadosztály parancsnoksága által kiadott direktíva 7. bekezdése így szólt:

"Amikor az első B-17-es hullám 30 mérföldre (kb.45 km) megközelíti Bukarestet, a kísérő vadászok egyike kiválik a kötelékből, és előre repülve ellenőrzi a repülőtéren lévő helyzetet. Ha a földről megkapja a biztonságos leszállást jelentő jelzést, visszatér a bombázókhoz és a következő módon, jelez azoknak: Több, egymást követő, rövid rácsapás a bombázókra jelzi, hogy a leszállás végrehajtható. Ha a vadászgép a bombázók mellé felzárkózva a szárnyait billegteti, majd előre repülve élesen kiborít, akkor a gépeknek azonnal meg kell szakítaniuk a bevetést és leszállás nélkül, vissza kell térniük Olaszországba."

Nagy jelentőséget tulajdonítottak a hadifoglyokat szállító, csökkentett fegyverzetű repülőgépek útvonalának biztosítására. A kötelék útvonalát úgy tervezték meg, hogy az oda- és visszaúton egyaránt elkerülje az összes, ismert légvédelmi üteg tűzcsapásának körzetét. A repüléseket közepes magasságon, az esetleges felhőzet alatt igyekeztek végrehajtani. Az első hullám tervezett visszaindulásának ideje délelőtt 10 óra volt. A vadászrepülő-egységeknek folyamatosan kellett biztosítaniuk a B-17-es kötelékeket a be- és kirepülés, a leszállás, a berakodás és a visszaindulás ideje alatt is.

Az augusztus 31.-én indított első bevetésre mindenki nagy lelkesedéssel készülődött. Három, egyenként 12 db gépből álló hullámot szerveztek, és a harmadik csoportban két sebesültszállításra átalakított B-17-es is helyet kapott. Az első kötelék 06 óra 15 perckor indult és 10 órakor szállt le Popestiben. A villámgyors beszállások után 10 óra 30 percre a csoport összes gépe újra a levegőben volt és elindult Olaszország felé. A második hullám gépei, hasonlóan az elsőhöz, mindössze egy fél órát töltöttek a földön 11 óra 15 perc és 11 óra 45 perc között. A harmadik hullám két, hordágyas gépe 13 óra 15 perckor szállt le, és 14 óra 25 perckor indult vissza bázisára. A nap során mindössze egyetlen kisebb esemény történt, ugyanis az egyik gép, mely az első hullámmal érkezett Romániába, a leszállás utáni kigurulás során defektet kapott, ezért Popestiben töltötte az éjszakát.

A sebesültek és legyengültek megvizsgálására és ellátására már az első hullámmal Romániába repült a 15. AAF kitűnő repülőorvosa és sebésze Prof. Dr. W. R. Lovelace alezredes, valamint a 49. és 96. bombázó századok repülőorvosai Dr. Julius Levine és Dr. Richard F. Kuhn századosok. Az orvosi csoport munkáját egy 3-4 szakápolóból álló csapat is segítette. Kiküldésük azért volt elengedhetetlen, mert az előzetes jelentések szerint a foglyok között legalább 10 hordágyon fekvő sebesült, és 19 más komoly, a nem megfelelő kezelésekből adódóan súlyos állapotban lévő beteg volt, kiknek az átrepülésre való felkészítése és a többórás út alatti ellátása mindenképpen szakavatott embereket igényelt.

Levin és Kuhn doktor minden eshetőségre felkészült. Jeges termoszokba rakták a Bariban található összes penicillin-készletet, és annyi morfiumot és elsősegélycsomagot raktak a két kórházgépbe, amennyit csak szerezni tudtak. Több B-17-es személyzet, akik részt vettek az akcióban, ajánlotta fel saját elsősegélycsomagját a bajtársak megsegítésére. A repülés veszélyessége miatt az orvosok külön-külön repültek. Az első megvizsgálandó csoport szemrevételezése és útba indítása után a két doktor elindult a Ploesti melletti Puchiniben lévő katonai kórházba, ahol több sebesült amerikait találtak. Közöttük a legsúlyosabb állapotban az egyik B-24-es ezredhez tartozó Peter Tierney törzsőrmester volt, aki folyamatos orvosi felügyeletre szorult. A két amerikai orvos felváltva, éjjel-nappal folyamatosan ügyelt a betegre, és rendszeres időközönként penicillininjekciókat adtak be neki. Később, mivel a beteg állapota nem változott, átszállították egy orosz katonai kórházba, ahol jobbak voltak a gyógyítás feltételei. Itt, az orosz kórházban, találkozott Dr. Kuhn a román telefontársaság elnökével, aki felajánlotta segítségét, így pár óra alatt fel tudták hívni az összes román kórházat, és mindben tudakozhattak amerikai sebesültek felől. Dr. Levin ottmaradt Tierney törzsőrmesterrel az orosz kórházban, miközben Dr. Kuhn bejárta Románia és Bulgária összes kórházát. Még olyan távoli helyekre is eljutott, mint az oroszországi Odessa. Utazásain időnként a hadsereg egy-egy OSS állományába tartozó ügynöktisztje is elkísérte. Az oroszok különböző és egymásnak ellentmondó utasításai időnként akadályozták Kuhn doktor mozgását, de orvosi voltát felhasználva sokszor kivágta magát a nehéz helyzetekből. Az oroszok gyakran megállították őket útakadályoknál vagy ellenőrzőpontokon és ilyenkor az engedélyek megérkezéséig, nem utazhattak tovább. Előfordult az is, hogy ezek az engedélyek egyenesen Moszkvából érkeztek meg számukra. A két orvos munkája nem fejeződött be a hadifoglyok hazaszállításával. Személyes beszámolóikból azonban kiderül, hogy mennyi ideig tartózkodtak Romániában, és milyen módon tértek vissza Olaszországba.

Miközben az evakuációt készítették elő hatalmas ünneplés kezdődött Bukarestben. Az orosz hadsereg ünnepi felvonulást tartott, ahol sorai között a börtönökből kiszabadított román foglyok is feltűntek. A menetben a foglyok magukkal vitték a németek elől elrejtett dolgaikat is. A menethez csatlakozó amerikaiakat pedig a város lakói a barátkozás jeleként etették és itatták.

Az első nap során 739 fő hadifoglyot szállítottak át Olaszországba, közöttük 10 fő hordágyon fekvő és 29 fő más súlyos betegségben vagy sebesülésben szenvedő járóképes személy is volt.

Szeptember 1-jén, a mentőakció második napján, 16 B-17-essel hajtották végre az evakuációt. A gépek 11 óra 45 perckor szálltak le Popestiben, majd 12 óra 40 perckor visszaindultak Olaszországba. Tizenöt gép, fedélzetükön 393 fővel, sikeresen vissza is érkezett. Ezen a napon is a 306. vadászrepülő hadosztály P-51-esei biztosította az átrepülés sikerét. A B-17-es kötelék egyik gépét baleset érte. A jobb szárny külső üzemanyagtartályából kiszivárgó benzin gőze, egy elektromos rövidzárlat miatt, felrobbant. Szerencsére személyi sérülés nem történt, de a robbanás leszakította a gép szárnyának végét. A személyzet a tartalék szárnyvég megérkezéséig Don C. May törzsőrmester, a 429. század hajózó szerelőjének vezetésével leszerelte a megsérült szárnyvéget és Bukarest külvárosában elszállásolva várta a segítséget.

A környék lakossága bőségesen ellátta őket élelemmel és itallal, sőt az egyik lakó egy gépkocsit is kerített, hogy megnézhessék a várost. Bukarestben Mayéket állandóan nagy tömeg vette körül, mindenfélét kérdeztek tőlük. Köztük olyanokat is, hogy az amerikaiak ott maradnak-e Bukarestben. Sok román arra kérte őket, szállítsák át őket Olaszországba, mert az amerikaiak oldalán akarnak harcolni.

May törzsőrmester itt találkozott először az oroszok durvaságával is. A városban mindenfelé értelmetlen útzárakat emeltek és a lakosságtól rekvirálták a gépkocsikat és a lovakat, valamint minden egyebet, amire szükségük volt. Kijárási tilalmat rendeltek el és gyakran rálőttek a tilalom megszegőire. Egyszer még Mayre is rálőttek, amikor egy tiszteletükre rendezett parti közben megpróbálta kivinni a szemetet.

May törzsőrmester az első, augusztus 31-én történt, hadműveletben is részt vett egy másik személyzet tagjaként. Hazaindulásuk után az egyik elgyötört foglyot a bombatérbe szerelt fapadlón fekve, zokogva találta. "Segíthetek valamiben?"- kérdezte, mire az illető sírva válaszolta, hogy "Nem barátom, te már segítettél!"

Az egyik kiszabadult B-17-es pilóta végig állta az utat a pilótaülések között egészen a leszállásig. A felszállás után May megkérdezte az illetőt nem akar-e leülni. "Nem", felelte a láthatóan boldog ember, "Nem számít mennyi idő alatt érünk Bariba, úgy örülök annak, hogy újra repülhetek, hogy eldöntöttem, végig fogom állni az utat!" És így is lett.

A harmadik, és egyben utolsó mentőakcióra szeptember 3-án került sor. Mindössze 3 B-17-es vett már csak részt benne. A kis harci csoporthoz csatlakozott egy C-47-es is, mely a megsérült B-17-eshez hozta a szerelőket és a szükséges alkatrészeket. A gépek 11 óra 30 perckor érkeztek meg Romániába. Ezen a napon, mivel a repülőtér körül a harcok csaknem teljesen elcsitultak, a biztosításban részt vevő 13 P-51-es is leszállt 13 óra 15 perckor. A kötelék gépei, köztük a megjavított B-17-essel, 15 óra 30 perckor újra levegőbe emelkedtek és 29 kimentett fogollyal, valamint az OSS és a hadsereg más kiküldött embereivel a fedélzetén, végleg búcsút intett Romániának. A "REUNION" hadművelet ezzel minden veszteség nélkül befejeződött. A három bevetési napon 55 B-17-es, 1 C-47-es és 230 P-51-es vadászrepülő bevetést regisztráltak. 1161 boldog embert szállítottak át Olaszországba, akik közül 29 fő, az éjszakai támadásokat végrehajtó RAF. 205. bombázó csoportjának a tagja volt.

Az események két főszereplőjének sorsát szerencsére ismerjük. Gunn ezredes a hadsereg állományából 1967-ben nyugállományba vonult. Cantacuzino százados Spanyolországban, száműzetésben halt meg, anélkül, hogy érdemeiért letelepedési engedélyt kapott volna az Egyesült Államoktól. Kérelmének elutasítási oka mind a mai napig ismeretlen. A hadifogoly mentési akciók azonban ezzel még nem értek véget. A

Romániában elért sikereken felbuzdulva, a szövetségesek az elkövetkező hónapokban más európai országokból is kiszabadították honfitársaikat: Bulgáriából a "Freedom"- hadművelet keretében 340 főt, Jugoszláviából, a partizánok által ellenőrzött területekről 1088 főt, míg a Szlovák Nemzeti Felkelés által elfoglalt parányi földdarabról 35 főt mentettek ki légi úton, sikeresen.

1945. május 8-án a háború Európában véget ért. Ekkor egy újabb evakuálási hadművelet vette kezdetét. A hősi halottak hazaszállítása. De ez már egy másik történet.