Trükkmesterek háborúja
Hogyan készült "A híd túl messze van" című film?
Szerző: Horváth Zoltán

1944. szeptember 17-én, délután Enthammer hadnagy - a Wehrmacht, Arnhemben állomásozó egyik tisztje - hitetlenkedve meredt a tiszta égre, ahonnan fehér, hópelyheknek látszó valamik sokasága ereszkedett lassan alá. "De hát ez kizárt, hiszen szeptemberben soha nem havazik! Akkor csak ejtőernyősök lehetnek!" - hasított bele a felismerés. Igaza volt. Az 1. brit légideszant-hadosztály katonáinak első hullámát látta, akikre nem várt kevesebb, mint a holland várost átszelő Alsó-Rajna közúti hídjának elfoglalása és biztosítása. A háború befejezését karácsonyra ígérő Market Garden hadművelet forgatókönyve szerint legfeljebb két napig kellett volna tartani magukat, aztán felmentik őket a brit XXX. hadtest páncélosai. Ma már tudjuk, hogy mindez csak vágyálom maradt. 32 évvel később, egy esztendőnyi tervezést és előkészületeket követően, egy másik csapat vonult át Hollandián, hogy filmet készítsen azokról az eseményekről, melyekhez olyan sokan, olyan nagy reményeket fűztek annak idején. Ez alkalommal a "hadművelet" áprilisban kezdődött és hat hónapig tartott.

A helyszínek kiválasztása

Az 1944-es kudarc okát számos könyv boncolgatta. Az egyik legjobb, Cornelius Ryan hét évnyi kutatómunkájának gyümölcseként került kiadásra. Megfilmesítésének jogát J. E. Levine szerezte meg, akinek háta mögött akkor már félezer film elkészítése állt. A jól ismert amerikai producer addigi legnagyobb szabású moziját 15 millió fontos költségvetésből tervezte megvalósítani. A rendezésre Sir Richard Attenborough-t kérte fel, aki 1975-ben munkatársaival alaposan "felderítette" Hollandiát. Ennek eredményeként a "vezérkar" úgy határozott, hogy teljes egészében ott lesz a forgatás. Bár a hitelesség volt a fő szempont, a hadműveletben szereplő hidak közül a legfontosabb, az Arnhemnél épített, mégsem szerepelhetett. Egyrészt, mert a háborús pusztítás miatt átépítették. Másrészt meg azért, mert olyan fontos közlekedési csomóponttá vált, hogy akár egyórányi lezárása is megbénította volna a fél országot. A választás éppen ezért az onnan 35 km-re, északra fekvő Deventer város, nagyon hasonló szerkezetű hídjára esett. Az IJssel folyón átívelő műtárgy már csak amiatt is jobban megfelelt, mert egy kockaházat leszámítva a környékén nem volt modern épület. A felhajtó melletti nagy autóparkoló pedig szinte kínálkozott arra, hogy ott húzzák fel azt a nyolc díszlet-épületet, melyek eredetijeit Frost alezredes zászlóalja tartotta négy napig. Hogy végül Deventer lett a filmesek főhadiszállása, abban nemcsak az játszott közre, hogy az ódon belvárosban - a helyszín megváltoztatása nélkül - forgatni lehetett az utcai jeleneteket. Az is döntő volt, hogy a térséget sújtó gazdasági hanyatlás miatt számos gyártelep állt üresen, melyekben műtermi felvételek készülhettek, vagy a filmesek járműveinek, kellékeinek és egyéb felszereléseinek biztosíthattak tárolási és karbantartási helyet. Az egyik üzem csarnokában készült például az a nyolc, Airspeed Horsa vitorlázógép, melyek repülésre ugyan alkalmatlanok voltak, de a filmben több helyszínen is szerepeltek. Egy másikban a Dakota szállítógépek és a vitorlázógépek belső felvételeihez szükséges díszletek épültek meg. A forgatás egyik legnagyobb gondját a különböző utak, városrészek vagy területek lezárásának megszervezése jelentette. A Deventeri hidat akár két hétre is "megszállhatták", viszont a Nijmegennél találhatót, mely Európában az egyik legnagyobb, legfeljebb pár órára. Ráadásul olyankor a Waal folyón zajló élénk hajóforgalmat is le kellett állítani. Deventer mellett, egy nyolchektáros parkban akadtak rá arra a lepusztult udvarházra, mely utoljára hippi-tanyaként funkcionált. Miután homlokzatát rendbe hozták, előbb Model tábornagy főhadiszállásaként jelent meg, aztán pedig a Liv Ullman megszemélyesítette Kate ter Horst asszony villájaként, aki az épületben szükségkórházat létesített a brit ejtőernyősöknek. A forgatás végén a szétlőtt homlokzatú, kiégett ház mondhatni eredeti állapotába került vissza. Ebbe a parkba dobták le az utánpótlást a Dakoták. A négy közül az épület felett, alacsonyan áthúzó C-47-est John Hawke vezette. Ő annyira értette a dolgát, hogy a konténert mindig oda dobta, ahova kellett. Gépe lelövését a szárnyra szerelt füstgyertyák begyújtásával imitálta. A magas bükkfák mögött eltűnő kétmotoros lezuhanását aztán jókora töltet felrobbantásával tették valószerűvé a trükkök mesterei. Az ejtőernyősök kiugrásának eredeti helyszíne, a közelében épült, forgalmas autópálya miatt szóba sem jöhetett. Onnan 20 km-re találtak alkalmas területet, melynek környékén kevés modern építmény látszott a magasból. Az ugrásokat ugyanis a levegőből filmezték. A Robert Redford alakította Cook őrnagynak és katonáinak átkelését a Waal folyón nem annak eredeti helyén, a vasúti hídtól 1,5 km-re délre, hanem a közúti hídtól 3 km-re, északra hajtották végre. A 32 vászoncsónakra segédmotorokat szereltek. Ezek - evezők és puskatusok "támogatásával" - a számos felvétel során, egyetlen baleset nélkül át is jutatták a "rohamozó" amerikaiakat a 400 m széles, 20 km/h sodrású folyón.

Katonák, színészek és statiszták

Az ejtőernyős ugrást szeptemberre tervezték. Egyrészt a korhűség miatt, másrészt meg azért, mert az 1. brit ejtőernyős-zászlóalj 350 katonája - két vezénylés között - éppen akkor vált szabaddá. Ők és az 50 belga ejtőernyős a felvételek előtt tíz nappal érkeztek és felkészülésként egyszer ugorhattak C-47-esből. Ennek ellenére a felvételek öt tömeges ugrása során mindössze öt katona sérült meg. A biztonsági előírások azt azonban nem tették lehetővé, hogy korhű felszereléssel ereszkedjenek le. Ezért a forgatás napján 500 statiszta is a helyszínen volt, akik a földet ért katonákat alakították. A meteorológusok nemcsak a valódi hadművelet során játszottak kulcsszerepet, hanem a filmezés idején is. A gyártásvezető csak akkor rendelhette oda a repülőgépeket és a statisztákat, mikor legalább két napra előre, felvételre alkalmas időjárási körülményeket jeleztek. Ez érthető is, mert egyetlen ilyen nap 50 000 fontba került. Arról nem is beszélve, hogy ennyi ember beöltöztetése és "felfegyverzése" a forgatás kezdete előtt, minimum hat órát emésztett fel. A legtöbb gond a kamerák közelében mozgó mellékszereplőkkel akadt, akik végül csaknem annyit szerepeltek a vásznon, mint némelyik filmsztár. Már azt is nehéz volt elérni, hogy ne szaladgáljanak fürgén ide-oda, hanem tegyenek úgy, mintha cipelnék az ejtőernyősök 40 kg-os cókmókját. A statiszták színészi képességei ugyanis meglehetősen szerények voltak. Noha a hivatásos katonák szakszerűen tettek-vettek, viszont tartós szerepeltetésükhöz nem járult hozzá a színész szakszervezet. A probléma áthidalására 300 fiatal színészből kiválasztották az 50 legmegfelelőbbnek látszót és katonaviselt társaik, gyorstalpaló kiképzésben részesítették őket. Az osztagra gyorsan ráragadt az "Attenborough magánhadserege" név. Ők alakították aztán a német, a brit, az amerikai vagy a lengyel harcosokat. Sőt, az olyan látványos tömegjeleneteknél, mint amilyen például a gyülekezés volt a ledobási körzetben, ők vezették a statisztákból álló, 10-15 fős "szakaszokat". A pontonhíd építése során is szerepet kaptak, mivel a holland sorállományú utászok - akik valójában felépítették - arra még csak-csak kaphatóak lettek volna, hogy beöltözzenek, de arra már külön prémiumért sem voltak hajlandóak, hogy levágassák loboncos a hajukat. Harckocsikat megbíró szükséghíd építésére egyébként sem elég pénz, sem elég idő nem volt. Ezért csak egy kisebb teherbírású változat készült el, melyen - a hajnali párában - műanyag felépítményű Sherman tankok gördültek át.

Repülő eszközök, gépjárművek, egyenruhák és fegyverek

Ami ma számítógépes trükkökkel, játszva megoldható, azt akkor korabeli vagy korhű, repülőgépek, járművek, jelmezek, díszletek és kellékek formájában kellett összeszedni. A filmesek egy századnyi C-47-est szerettek volna levegőbe emelni, ám végül "csak" 11-et sikerült a Deelen légitámaszponton összevonni. Mivel ezen a bázison akkor már csak helikopterek állomásoztak, a felszállópálya és a gurulók gyakorlatilag "parlagon hevertek". A filmesek emiatt szinte zavartalanul vehették fel a katonák beszállását a gépekbe, a vontatás megkezdését, továbbá a végtelen gurulásokat a Dakotákkal, melyek különben a filmen olyan jól mutattak. A kétmotorosok eredetéről annyit, hogy négyet a finn, hármat a dán légierőtől béreltek, további négyet pedig kis afrikai polgári társaságoktól. A civil kézben lévők voltak a legrosszabb állapotban. Tetejébe ezeket vissza is kellett alakítani az ejtőernyősök szállítására. A gépeket szükség szerint a RAF vagy az USAAF jelzéseivel látták el, ám legtöbbször csak kilenc volt üzemképes közülük. Festésük az Európában szokásos sötétzöld helyett sivatagi barna lett, mégpedig azért, mert a sötét földháttérben így sokkal jobban látszottak a filmen. A finn és a dán személyzetek ismerték az ejtőernyős ugratás csínját-bínját, a maradék C-47-es legénységeket viszont ilyesmire ki is kellett képezni. Így aztán arra már végképp nem volt elég a rendelkezésükre álló tíz nap, hogy begyakorolják a háború idején szokásos V alakú, háromgépes, szoros, rajék formációt. A kilenc gép, három rajban történő, látványos áthúzására ezért nem került sor. Hogy ez a maroknyi szállítógép a filmen mégis száz és százgépes köteléknek látsszon, ahhoz seregnyi kamerát szereltek rájuk. Ezenkívül filmezték őket a ledobási körzetben keringő helikopterből és a kötelék mögött repülő Piper Aztec kétmotorosból is. Ami a legkevésbé sikerült, az a Harvard iskolagépek Hawker Typhoon vadászbombázókká történt átmaszkírozása volt. Ezeket a páncélos támadás legelső elakadásakor "vetették be" a lesben álló német tüzérség "elnémítására". Repülőképes Horsa vitorlázógép nem állt rendelkezésükre, ezért azokat a Deelen bázison "induláskor" és a földet érési helyen "szétesve" mutatták a filmkockák. A Deventerben összeállított gépeket szétszedték, kamionokra rakták, és úgy szállították a kívánt helyszínekre. A felderítő Spitfire Mk. IX-et, mely a duxfordi kollekció féltett darabja volt, a neves pilóta, Neil Williams repülte.

A filmeseknek nem kevesebb, mint 100 korabeli járművet és harckocsit sikerült összeszedni múzeumokból, magángyűjteményekből vagy a hadseregek készleteiből. Például a kilenc üzemképes Sherman tank mellett még ugyanannyi vontathatót is felhajtottak a holland és a belga hadseregektől. Volt, amelyiket egy lőtérről, és akadt olyan, amelyiket az egyik laktanya előtti betonemelvényről kérték kölcsön. A "brit" harckocsikat szabadságolt katonák vezették, akik a rajnai hadsereg vagy a bovingtoni ezred állományában álltak. A 20 dzsipet a szükségnek megfelelően festették amerikai vagy brit színekre. A német járművek közül nem okozott különösebb gondot a Kübelwagen nevű terepjárók, a parancsnoki kocsik, az oldalkocsis motorok vagy a teherautók előteremtése. A tankokkal inkább volt gondjuk. Ezt végül is úgy oldották meg, hogy a holland hadsereg négy Leopard harckocsiját átalakították. A lövegtornyokra fémlemezeket szereltek, így azok - annyira-amennyire - Panzer V. Panther tankokká váltak. Az éjjel, szakadó esőben forgatott jelenetek idején, nem csupán meleg étellel és itallal, hanem bőkezűen adagolt whisky- és konyakadagokkal tartották a lelket a vacogó fogú szereplőkben, kezdve a Sosabowski lengyel altábornagyot alakító Gene Hackmantől és az Urquhart vezérőrnagyot megszemélyesítő Sean Connerytől egészen az utolsó statisztáig bezárólag. A legnagyobb tömeget a brit páncélosok "eindhoveni" bevonulása során mozgatták meg. Akkor 1200 statiszta tolongott a deventeri utcákon, ahol a Michael Caine alakította "Joe" Vandeleur alezredes ír gárdájának Sherman tankjai átcsörömpöltek. A civilek közt akadtak olyan személyek, akik annak idején is ott voltak.

Érdekes epizódok

A film készítői abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy 1976-ban, a forgatás idején az események főszereplőinek nagy része még élt, ezért közülük többeket is felkértek szakértőnek. Így például Roy Urquhart vezérőrnagy személyesen adhatott tanácsokat Sean Connerynek, vagy John Frost alezredes a szerepében megjelenő Anthony Hopkinsnek. Az alezredes szemtanúja volt annak is, mikor a film egyik leghatásosabb jelenetét - a 9. SS páncéloshadosztály felderítő osztagának, híressé lett rohamát - forgatták. A hídon áttörni szándékozó 20 páncélozott és egyéb járművet hajdanán Gräbner Hauptsturmführer vezette. Pusztulásukat 12-szer próbálták el. Ennek során a parancsnok éppen fél tucatszor halt iszonyú "tűzhalált". Frost, aki mindent az egyik ház tetejéről nézett végig, utóbb megjegyezte: "Jobb volt, mint eredetileg!" A viszszavert roham a vágás után a filmben különben három percet töltött ki. Ezt a részt küldték el az USA-ba, ahol a befektetők, lenyűgözve a látványos jelenettől, készségesen nyitogatták bukszáikat. Deventer lakói egyéb "tűzi-játéknak" is tanúi lehettek. Annak idején, a híd megrohanásakor a lángszóróval célba vett géppuskafészek mellett levegőbe repült egy robbanószerrel megrakott raktár. A detonációt követően a fémszerkezeten meggyulladt a festék. A filmes szakemberek ezt úgy oldották meg, hogy vékony gázcsöveket vezettek a szerkezetre, és az arra szerelt fúvókákat gyújtották be. A forgatás miatt a forgalmas nijmegeni hidat egyhuzamban legfeljebb csak egyetlen órára zárhatták le. Ez az idő arra volt elegendő, hogy a gyalogos és gépesített oszlopok háromszor átvonuljanak rajta. Ám erre is csak vasárnap reggelente kerülhetett sor. A várakozás ideje alatt a statiszták és a járművek a híd lábánál vesztegeltek. Az áthaladó turistabuszok korosabb utasai akkor vágtak igazán rémült arcot, mikor megpillantották ott a feketekeresztes jelzésű gépkocsikat és tankokat, valamint a német egyenruhások százait. Az utcai harcokat az egyik vízparti kis téren forgatták, melyet napkeltétől két órán keresztül kaptak bérbe. Előbb romokat és törmeléket szórtak szét a területen, aztán lángoló járműroncsokkal és kicsavarodott "holttestekkel" tették azt még "élethűbbé". A "csata" mintegy száz német és amerikai katona, valamint négy Sherman tank közreműködésével dúlt. A felvétel végével akcióba léptek a takarítók, akik slagokkal, seprűkkel és lapátokkal felfegyverkezve tisztává varázsolták a placcot. Az első hajnalon az egyik felriasztott lakó álmosan kibotorkált az erkélyre, hogy megnézze a szokatlan neszezés okát. Ahogy lepillantott, virágágyása mellett két vérbefagyott német katonát látott, akik halálukban géppuskájuk fölé görnyedtek. Az illető villámgyorsan sarkon fordult, bevágta az ajtót és leeresztette a redőnyt, remélve, hogy ezzel kirekesztheti életéből a rémlátomást. Az érintett helységek lakóinak türelmét a stáb úgy "hálálta meg", hogy a költségvetésből legalább 8 milliót költött el Hollandiában, nem számítva a színészek és műszakiak által elfogyasztott tetemes sörmennyiség áráról, mellyel a szokatlanul forró nyár gyötrelmeit enyhítették a tikkadt filmesek. A stáb nem hiába áldozta fel fél éven át minden szombatját és vasárnapját, hiszen munkájuk végül egy olyan 176 perces mozifilmet eredményezett, melyet 1977-ben mutattak be, és amit azóta is szívesen játszanak a különböző tv-csatornák.