A tordai csata
Vérfürdő a sósfürdőben
Szerző: Ravazs István

1944. augusztus-szeptember fordulóján a Déli-Kárpátok hegyi átjáróinak birtoklása minden harcoló fél számára létfontosságúvá vált. A 2. Ukrán Hadseregcsoport jobbszárnya nem volt képes elég gyorsan átkelni a Keleti-Kárpátokon, ezért balszárnya a Havasalföldről a hegység déli vonulata felé fordult, hogy a román kézen lévő átjárókon át a keleti vonulatot védő magyar-német csapatok hátába kerüljön. A német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport visszavonulásához magyar területre égető szükség lett volna a déli hegyi átjárókra is, s a M. Kir. Honvédség kísérletet tett azok lezárására. Az újjászervezett 2. hadsereg szeptember 5-én megindított támadása azonban elkésett, s az Erdély szívében kialakuló tordai csatában a honvédek arra voltak képesek, hogy egy hónapon át megakadályozzák az egyesült szovjet-román seregek áttörését Magyarország belső területei felé.

1944. augusztus 25-26-án a magyar minisztertanács határozatot hozott a támadás megindításáról. A 24-én dezignált miniszterelnök, Lakatos Géza szolgálaton kívüli vezérezredes fő feladatául a kormányzó az ország kivezetését szabta meg a háborúból. Az új kormány első ülésén, 29-én kimondták a háború folytatását "...magyar becsületességgel határaink megvédéséért", s hogy "mivel Románia semmisnek jelentette ki a második bécsi döntést, illetve néhány napja már megkezdte az ellenségeskedéseket a határok mentén, Magyarország gyakorlatilag hadiállapotba került vele." Az új kormány átvette elődje döntését, s a támadához német katonai segítséget kért, párhuzamosan megkezdte a kiugrás előkészítését. Olyan kettősség volt ez, amelynek menedzselése meghaladta a korábban jó katonának bizonyult miniszterelnök politikai kvalitásait, s meghaladta volna egy nála sokkal rutinosabb politikus lehetőségeit is. A 30-án Budapestre érkező Heinz Guderian vezérezredes, a német szárazföldi erők főparancsnoksága (OKH) megbízott vezérkarfőnöke megígérte a katonai segítséget.

Szeptember 5-én a magyar csapatok átlépték a román határt. A románokat meglepte a támadás. Ha a román vezetés számolt is azzal, legfeljebb az átállást követő napokban, de nem két héttel utána. Az első 2-3 napon még abban sem lehettek biztosak, hogy Magyarország nem követi-e a román példát. A támadás után három nappal Románia hadat üzent Magyarországnak. Kitört a magyar-román háború, amelyet a kortársak - találóan - úgy jellemeztek, hogy háború a háborúban.

A magyar 2. hadsereg támadása Erdélyben

A felvonuló csapatok vezetésére újra felállított 2. hadsereg-parancsnokság élére Veress Lajos altábornagyot (szeptember 1-től vezérezredes) nevezték ki, a vezérkari főnöki teendőkkel Kozár Elemér vezérkari ezredest bízták meg. Az augusztus 30-án megalakult 2. hadsereg szeptember 2-án belépett a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport alárendeltségébe. 16-ától a német 6. hadsereggel annak parancsnoka, Maximilian Fretter-Pico tüzérségi tábornok vezetése alatt, a hadseregcsoporton (Heeresgruppe) belül seregcsoportot (Armeegruppe) képezett.

Szeptember 1-jére a 2. hadsereg hadrendje "összeállt". A Kolozsvár térségében álló, s a támadás súlyát viselő II. hadtestbe a 25. gyalog-, 2. páncélos-, 7. és 9. tábori póthadosztály, valamint az 1. és 2. hegyi-pótdandár; a Székelyföldet keletről és délről védő IX. hadtestbe a 27. könnyű-, a 2. tábori póthadosztály és a 9. határvadászdandár, valamint a Székely Határvédelmi Erők tartozott; ám a IX. hadtest előbb a német 6., majd a 8. hadseregbe került.

A szeptember 1-jén kiadott magyar és a 2-i német hadműveleti utasítás alapján a hadműveletet a magyar 2. hadseregnek és a német Gruppe Siebenbürgennek kellett végrehajtania, azt azonban 4-én a kijelölt seregtestek felvonulása miatt 24 órával elhalasztották. A beosztott tisztek szerint "...katonailag megbocsájthatatlan bűn volt az elhalasztás. A meglepetés önmagában fél sikert jelentett volna (...) lélektani szempontból is megbocsájthatatlan volt a már támadásra hangolt embereknek egy napra való megállítása."

Szeptember 5-én a másik oldalon is kiadták a direktívát, amelynek nyomán kialakult a tordai csata. A 2. Ukrán Hadseregcsoport jobbszárnyának (7. gárda-, 40. hadsereg) meg kellett gyorsítania átkelését a Keleti-Kárpátokon. A 6. gárdaharckocsi- és a 27. hadseregnek, a román 4. hadsereggel, a Déli-Kárpátokon át, szeptember 15-ére ki kellett jutnia a Szatmár-Kolozsvár-Déva vonalra. E két szovjet hadsereg és a 23. harckocsihadtest, Rogyion Malinovszkij marsall, a 2. Ukrán Hadseregcsoport parancsnoka intézkedésére, már 4-én behatolt a Déli-Kárpátok román kézen lévő átjáróiba.

Helmuth von Grolman vezérőrnagy, a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport vezérkari főnöke szeptember 4-i hadműveleti utasítása négy ponton képezett súlyt. A 7. tábori póthadosztálynak Szászfenes, a 9-nek Kolozs, a 2. páncéloshadosztálynak Vasasszentgotthárd és Budatelke körzetéből kellett támadnia. A Honvéd Vezérkar főnökének szeptember 2-i elgondolása és a 2. hadsereg parancsnoka 3-i harcparancsa fő vonalaiban egyezett ezzel. A IV. hadtestnek (21-étől 3. hadsereg) Arad-Temesvár irányában kisegítő támadást kellett indítania.

Szeptember 5-én hajnalban a magyar 2. hadsereg és a német Gruppe Siebenbürgen megindította a támadást. A románok nem tanúsítottak számottevő ellenállást, arcvonaluk összeroppant. A jobbszárnyon a 7. tábori póthadosztály a Gyalui-havasok keleti előhegyein át, Borrév-Torda között kijutott az Aranyoshoz, s a borrévi és a tordai hidat épségben birtokba véve, hídfőt alakított ki a déli parton. Középen a 9. tábori póthadosztály a mezőségi dombokon át, és a Torda-Aranyosegerbegy szakaszon elérte az Aranyost, s az aranyosegerbegyi hidat épségben birtokba véve, Aranyosgyéres elfoglalásával hídfőt foglalt a jobbparton. A balszárnyon a 2. páncéloshadosztály, együtt a német 1179. rohamlövegosztállyal, elfoglalta Nagysármást, majd a Ludas patak tengelyében elérte a Maros menti Marosludast. A német Erdély-csoport 8. SS-lovashadosztálya kijutott a Maroslekence-Küküllőszéplak vonalra. A magyar 102. páncélvonat a Marosvásárhely-Marosludas vasútvonalon nyugati irányban Marosugráig tört előre. A 2. hadsereg 20-25 km mélyen áttörte a román vonalakat. 6-án a két tábori póthadosztály 12-15 km, a 2. páncéloshadosztály és az Erdély-csoport 3-5 km mélységben nyert teret. A 102. páncélvonat, a román arcvonal mögött, sértetlenül birtokba vette a marosbogáti hidat. A 8. SS-lovashadosztály magyar Tabay-csoportja Küküllőszéplaknál átkelt a Kis-Küküllő déli partjára.

7-én a 7. póthadosztály 3-5 km-t haladt előre, de Nagyenyed előtt elakadt, s a 18. román gyaloghadosztály harcba vetése miatt 8-án már csupán 1-2 km teret nyert. A 9. póthadosztály balszárnya Marosújvártól északkeletre 7-én átkelt a Maros déli partjára, s 8-án elfoglalta Marosújvárt. 7-én a 2. páncéloshadosztály 8-10 km mélyen törve előre, átkelt az épségben elfoglalt dicsőszentmártoni hídon, és hídfőállást alakított ki a Kis-Küküllő déli partján. Másnap további 4-5 km-t jutott előre. A 8. SS-lovashadosztály 7-én Dicsőszentmárton-Kóródszentmárton között felzárkózott a Kis-Küküllőre.

Szeptember 9-én a támadás elakadt. Ekkorra Erdélybe irányították a román 4. hadsereg 12 hadosztályát és 1 páncéloscsoportját, a 2. Ukrán Hadseregcsoport pedig, 40 lövészhadosztály, 3 harckocsi-, 2 gépesített és 2 lovashadtest állományában 750 páncélossal, valamint 10 ezer löveggel és aknavetővel bírt. A támadás folytatása, amelynek a szovjet főerők beérkezése előtt kellett volna lezárnia a Déli-Kárpátokat, értelmét vesztette. Az elkésett, s hiába futott meg a sokkal erősebb román 4. hadsereg, a magyar 2. hadsereg az időközben irreálissá vált cél érdekében támadva "felélte" erejét. Veress vezérezredes 9-én, amikor a magyar és a szovjet csapatok felvették a közvetlen harcérintkezést, elrendelte a védelembe való átmenetet.

A 2. hadsereg visszavonulása az Aranyos-Maros vonalára szeptember 12-ére fejeződött be, 13-án az utóvédek is bevonultak. A 25. gyaloghadosztály ekkorra vonult fel a Torda-Marosludas vonalra. Bevetése a támadásban - a gyors román összeomlás miatt - kevéssé hiányzott, annál jobban jött, hogy "kéznél volt", amikor a visszavonuló főerőknek elő kellett készíteni a felvételi állásokat. A védelem rendszerének kialakítását Vidos Géza vezérőrnagy, a II. hadtest műszaki parancsnoka irányította (később az ő irányításával építették ki a pesti hídfő védelmi rendszerét is). A leharcolt 7. és 9. tábori póthadosztályt hátravonták feltöltésre. Az Aranyosbánya-Torda szakaszt az 1. és 2. hegyipótdandár szállta meg. átlépték az Aranyost. Az Erdély-csoport Marosludas és a Nyárád-torkolat között rendezkedett be védelemre. 16-án a 9. póthadosztály átvette a 2. páncéloshadosztálytól az Aranyostól keletre, azzal párhuzamosan húzódó meredek dombváll védelmét Mezőörkétől az Aranyos torkolatáig.

A tordai csata

A 25. gyalog- és a 2. páncéloshadosztály parancsnoka, Hollósy-Kuthy László vezérőrnagy és Zsedényi Zoltán vezérőrnagy, illetve vezérkari főnöke, Adonyi-Naredy Ferenc vezérkari őrnagy és Rugonyi György vezérkari alezredes két védőkörletet alakított ki, a tordait és az aranyosegerbegyit. Az előbbi vezetését a 25. gyalogezred parancsnokára, Böszörményi Géza ezredesre bízták, az utóbbiét a 26. gyalogezredére, Bartosiewicz László ezredesre. A tartalékot és a tüzérséget az Aranyostól északra lévő hegyekben csoportosították, ahonnan mindkét védőkörlet irányába vezettek délnek patakvölgyek.

Szeptember 13-án a szovjet 6. gárda-harckocsihadsereg 5. gárda-harckocsihadtestének előrevetett osztaga harckocsiágyúkkal tűz alá vette a 25. gyalogezred védőkörletét. Kezdetét vette a tordai csata. Délben Bágyon felől 12 harckocsi tört be a tordai hídfőbe. A Szentágotai Károly főhadnagy vezette 25. páncélvadászszázad 3 kilövésével megállította a szovjet éket. Délutánra a tordai hídfő tüzérségi tűz alatt állt. 14-én a megmaradt 9 harckocsi, román gyalogsággal, átkelt az Aranyoson, és behatolt a Torda délkeleti szélére vezető Hosszú-völgybe.

Az aranyosegerbegyi hídfőt 14-én érte először támadás. A román 7. gyaloghadosztály, szovjet harckocsikkal, hátravetette a 26/III. zászlóaljat, ám a főellenállási vonalat az Aranyos mentén nem törte át. A román 18. gyaloghadosztály, ugyancsak szovjet harckocsikkal, átkelt az Aranyoson, birtokba vette a folyó menti dombvállat (ridót), és Tordától keletre 3 km-re a Szent János patak völgyében betört a főellenállási vonalba. A marosludasi átkelőt a 3/5. gépkocsizó lövészzászlóalj feladta, miután a szovjet gyalogság a hátába került.

15-ére virradóra Keresztesnél szovjet hadihidat vertek, amelyen újabb erők keltek át, s e napon lépett harcba a 6. gárda-harckocsihadsereg 9. gárda-gépesítetthadteste. A szovjet-román Mihajlov-csoport 25 harckocsival délre elfoglalta Torda-Sósfürdőt, és a Szalonnás-hegyet elérve, már északabbra járt, mint Torda legészakibb pontja. A román 7. hadosztály bevette az aranyosegerbegyi hídfőt, a 26. gyalogezred felszorult a Péterlaka-völgyet keletről határoló hegyekre. A 2. páncéloshadosztály 3. gépkocsizó lövészezrede (parancsnok Vaska István ezredes, szeptember 26-tól Altorjay Jenő ezredes) két irányban, a Szent János- és a Péterlaka-völgyben indított ellenlökése nem jutott ki az eredeti főellenállási vonalig. A két szovjet hídfőt estig egyesítették.

16-án a 25. gyalogezred és a 6. gépkocsizó lövészzászlóalj a Szent János- és a Péterlaka-völgy megtisztítására találkozó irányú támadást indított, de nem érte el célját. Másnap a 4. és 6. gépkocsizó lövészzászlóalj felújította a támadást, de az igen erős elhárító tüzérségi tűzben ismét elakadt.

17-én a Gyalui-havasok keleti előhegyei között a szovjet 35. gárda-, Tordánál a 104. lövészhadtest bekapcsolódott a támadásba. A hegyek között, a Jára-patak völgyében, a 2. hegyi-pótdandár arcvonalán a szovjet ékek elérték Magyarpeterdet a Tordai-hasadék északi kijáratánál.

18-án e hegyekben a Sperrverband Kessel parancsnoksága átvette a hadműveleti irányítást, s a magyar 1. és 2. hegyi-pótdandárt. Mortimer von Kessel altábornagy csoportját a 905. páncéloscsoport, a 1015., 1176. rohamlövegosztály, a 721. páncélvadászosztály, a Brandenburg gyalogezred III. zászlóalja, a II/241. Luftwaffe-légvédelmi tüzérosztály, a 92. páncélos-utászzászlóalj, az 52. utászzászlóalj, valamint a Gerecke-, a Gradl- és az Eder-csoport alkotta. A magyar II. hadtest alárendeltségében a 25. gyaloghadosztály, a 2. páncéloshadosztály, a 7. és a 9. tábori póthadosztály maradt.

Szeptember 19-étől, függetlenül a csapatrészek hovatartozásától, a védelem irányítását a 25. gyaloghadosztály, az ellentámadásokét a 2. páncéloshadosztály parancsnoka vette át. A II. hadtest nagy erejű ellentámadást indított. Böszörményi Géza ezredes, a 25. gyalogezred parancsnoka nyugati csoportosításába a 25/II. és III. gyalogzászlóalj, a magyar 10. rohamtüzérosztály, a német 6. és 1179. rohamlövegosztály; Balsay László ezredes, a 3. harckocsiezred parancsnoka keleti csoportosításába a 3/I. és II. harckocsizászlóalj, a 4. és 6. gépkocsizó lövészzászlóalj, az 52. páncélos légvédelmi gépágyúsosztály és a 2/2. páncélos-utászszázad tartozott. A tartalék 25/I. gyalogzászlóalj, 25. páncélos-felderítőosztály, 5. gépkocsizó lövészzászlóalj, 2/1. páncélos-utászszázad és a 3. harckocsiezred egy szakasza Torda-Sósfürdőn, illetve Mezőörkén helyezkedett el, Vaska István ezredes vezetése alatt. Torda védelmét az 1. gyalogezred parancsnoka, Kelety Lipót ezredes vette át. A támogató tüzércsoport tüzét a 2. páncéloshadosztály tüzérparancsnoka, Merényi Károly ezredes irányíttotta.

A nyugati csoport a Sósfürdő és a Szent János-patak között elérte az Aranyostól 1 km-re északra húzódó ridót, ám a tordai születésű Böszörményi ezredes a Sósfürdő területén hősi halált halt. A keleti csoport kezdetben szintén teret nyert, s bár harcrendjén át harcba vetették az 5. gépkocsizó lövészzászlóaljat, a Péterlaka-völgyet nyugatról lezáró dombvonulat előtt elakadt. A támadás elhárításában német felségjelzéssel repülő román csatarepülőgépek is részt vettek. A következő két nap aránylag csendesen telt, a két fél "sebeit nyalogatta".

Szeptember 22-én a harc felélénkült, megkezdődött a tordai csata II. szakasza. Tordától nyugatra a Jára és a Hasadát völgyébe 1 szovjet és 2 román hadosztály, illetve 2 gépesítettdandár tört be. A Tordai-hasadék elveszett. További 1 szovjet és 2 román hadosztály a 6. gárda-harckocsidandár és szovjet csatarepülőgépek támogatásával kitört az Aranyostól északra foglalt hídfőből. A 4. gépkocsizó lövészzászlóalj reteszállást foglalt a Péterlaka-völgy, a 3/II. harckocsizászlóalj a Sós-völgy lezárására. Az előbbi északnyugat, az utóbbi északkelet felé vezetett, találkozó irányban, lehetőséget adva a támadóknak a teljes védelmi rendszer bekerítésére. Délre elvágták egymástól a tordai és az aranyosegerbegyi védőkörletet. A Sós-völgybe betörő szovjet harckocsik 4 km-re voltak a Tordától északnyugatra, Szindnél álló román 18. gyaloghadosztálytól, Tordai bekerítése küszöbön állt. A keleti támadó csoportosítás elérte a Vaskapu-hegyet.

Az 1/I. gyalogzászlóalj a 10/2. rohamtüzérüteggel ellenlökést indított a Sós-völgy lezárására. A szovjet 46. gárda-harckocsidandárt meglepte a hátába kapott ellenlökés. Bozsoki János zászlós 6 db Zrínyi-II rohamtarackja 18 db T-34-est tett harcképtelenné a sósfürdői völgyben, majd szétszórta a 25. felderítőosztályt bekerítő gyalogságot. Közben a Sósfürdő területén 5 Zírinyi személyzete hősi halált halt vagy megsebesült. Bozsoki a parancsnoki kocsival harcolva visszatért, a sebesülteket a 2 mozgásképes rohamlövegre tette, s azokat kihúzta, majd a 10/1. rohamtüzérüteg 4 Zrínyijével kiverte az oroszokat a Sósfürdő területéről, s visszavontatta a 3 üzemképtelen harcjárművet is. Tettével, amelyért megkapta a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet, megakadályozta Torda bekerítését.

A válságos helyzetben, 23-án reggel megindult a német 23. páncéloshadosztály ellentámadása. A keleti csoport Aranyosegerbegynél kijutott az Aranyosig, három hadosztályt visszavetve a folyón túlra, majd nyugatnak fordult, az elakadt nyugati csoport felé. Délre Torda és Aranyosegerbegy között teljes szélességben kijutottak a ridóra, ahol Josef von Radowitz vezérőrnagy, hadosztálypa-rancsnok leállította a támadást. Azt átlépve kitette volna harcjárműveit a szovjet tüzérség közvetlen irányzású tüzének. Számvéber Norbert kutatásai

szerint a 23. páncélosezred, a 126., 128. páncélgránátos-ezred és a 23. páncélos-felderítőostzály összesen 36 db Pz.V Panther, 6 db Pz.IV, 2 db Pz.III harckocsival, 16 db StuG.IV és StuG.III rohamlöveggel, illetve 4 db Marder, 4 db Wespe és 3 db Hummel harcjárművel rendelkezett, amihez Sághy Alajos alezredes 3/II. harckocsizászlóaljának 7 db Turán-40 harckocsija csatlakozott. 24-én a hadosztály részei még vettek a Kolozsvár-Torda főút mentén a Turi-völgy megtisztítására indított ellenlökésben, majd másnap átcsoportosították Nagyvárad térségébe.

Szeptember 24-én egy szovjet lövész- és két román gyaloghadosztály egy-egy gépesítettdandárral, a Gyalui-havasok előhegyei között, Szelicsén át a vízválasztó északi oldalára került, s lefelé már csak 10 km választotta el Kolozsvártól. 25-én további teret nyertek a hegyekben, ahonnan megkezdődött több német csoport kivonása a szászrégeni arcvonal megerősítésére. Helyüket a 7. tábori póthadosz-tály vette át. Az e napon kiadott szovjet direktíva a Délkelet-Alföldön kialakítandó csapásmérő csoportosításba osztotta be a 6. gárda-harckocsihadsereget. Helyét Tordánál a 2. lovas-gépesített csoport 5. gárda-lovashadteste vette át.

26-án csak pozíció-javító harcok folytak. 27-én azonban a román 7. hadosztály ott indított támadást, ahol senki sem várta. Egy százada, megmászva a meredek dombvállat, Mezőörkétől 2 km-re nyugatra, a 25. gyalog- és a 9. tábori póthadosztály csatlakozásánál betört a védelembe. 28-án és 29-én újabb erőket vitt fel az Aranyos menti dombvállra. A 4. gépkocsizó lövészzászlóalj 29-én indított ellenlökése 30-ára állította helyre az eredeti főellenállási vonalat.

A tordai csata harmadik szakaszára a hadműveletek súlya a hegyek közé tevődött át. Szeptember 30-án a román 18. hadosztály Tordatúrnál elvágta a Torda-Kolozsvár főutat. Tordától keletre az oroszok 20-30 harckocsival ismét birtokba vették a Sósfürdő-Szent János-patak közötti öntéssíkot. Torda védelmét a 2. páncéloshadosztály vette át, feladva a Tordától délre tartott hídfőt. Másnap a hacok a Szent János-patak-Péterlaka-völgy sávban és Torda-Sósfürdő térségében folytatódtak. Október 2-án a szovjet-román csapatok 4 hadosztállyal több ponton betörtek a védelembe. 3-án a Fenes-patak völgyén át elérték a Hideg-Szamost, s Aranyosegerbegytől északnyugatra szintén teret nyertek. 4-én elesett Tordaszentlászló, az arcvonal 2-5 km-re húzódott a Kis-Szamos menti Kolozsvár-Nagyvárad főúttól. Veress vezérezredes szerint "...a 2. ma. hadsereg (...) elérkezett teljesítőképessége és ellenálló ereje végső határáig."

Október 4-én a románok Tordától keletre mély betörést értek el. Mivel a várostól északnyugatra Tordatúr már 5 napja az ellenség kezén volt, az összeköttetést Tordával csak északról, a Karácsony-völgyön át lehetett fenntartani. Veress vezérezredes elrendelte a város feladását. Siprák László őrnagy, a 25/I. gyalogzászlóalj parancsnoka - saját elhatározásból - a parancsot csak akkor hajtotta végre, amikor a többi csapatrész már kivonult a városból. Zászlóalját Tordától északkeletre bekerítették, s az kitörés közben 70%-os veszteséget szenvedett.

Október 5-én a szovjet-román csapatok 5-7 km-re jutottak Kolozsvárhoz, de 6-án az Erdőfeleknél indított ellenlökés az erdőkbe vetette vissza őket. 7-én több ponton betörtek a Kis-Szamos menti védelembe, amelyek elreteszelését a hadseregcsoport nem látta lehetségesnek. 8-án a 2. hadsereg parancsnoka elrendelte a visszavonulást, mivel a két nappal korábban az Alföldön megindult szovjet gőzhenger már Debrecent közelítette. A tordai csata befejeződött.

A 2. hadsereg a tordai csatában hadműveleti feladatát teljesítette, megakadályozta a szovjet-román haderő kijutását a harckocsikkal jól járható közép-erdélyi medencébe. Erdély területén sehol sem következett be hadműveleti szintű áttörés, a német 6. és a 8. hadsereg magyar és német seregtestei azt mindenütt képesek voltak megakadályozni. A magyar II. hadtestet közülük az emeli ki, hogy a szeptember 5-i támadás után, leharcoltan is képes volt az időben leghosszabb védelmi hadművelet megvívására.

Mind Torda, mind Marosvásárhely és Szászrégen térségben nagyjából azonos harcértékű kötelékek vívták a védelmi hadműveletet. Az utóbbi két körzetben az két hétig tartott, majd a kulcsfontosságú város feladásával véget ért, s a harc hátsóbb terepszakaszokon folyt tovább. Tordánál is ez következett volna be, ám a német 23. páncéloshadosztály ellentámadása lehetővé tette a kulcsfontosságú város további megtartását. Bevetése másutt is meghosszabbíthatta volna a védelem időtartamát, ám nem volt véletlen, hogy éppen Tordához vezényelték. Ha ugyanis az oroszok ott törnek át, felborul a teljes erdélyi német-magyar védelmi rendszer. Kolozsvártól a szovjet harckocsik könnyen kijuthattak volna a Hajdúságba és a Nyírségbe, elvágva a visszavonulás útját a Tiszához. Ezt a földrajzi adottságot érzékelve vetett be Torda térségében több harckocsi-, gépesített- és lovashadtestet a szovjet hadvezetés is. S hogy azok nem törtek át, a magyar 2. hadsereg szívós ellenállásának tudható be. Ez pedig a magyar katonák egyik legkiemelkedőbb fegyverténye volt a II. világháborúban. Talán apáik hősi helytállásához lehet hasonlítani Przemyslben, Doberdo alatt vagy Caporetto felett...