A tizennégykarátos repülő
Szerző: Horváth Zoltán

1942. július 10-én Thies sorhajóhadnagy az amerikai flotta 41. felderítő-századának pilótája Con-solidated PBY "Catalina" hidroplánjával éjszakai őrjáratozásból tért vissza. Az Aleut-szigetcsoport legnagyobb kikötője, Dutch Harbor felé igyekvő kétmotoros személyzete már alig várta a jól megérdemelt pihenést. A bázistól 50 km-re, keletre fekvő Akutan-sziget felett áthúzva az egyik szép zöld mezőn világosszürke, hátára fordult japán vadászgépet fedeztem fel. Amennyire csak lehetett leereszkedtem, hogy alaposan szemügyre vehessük a rettegett Mitsubishi A6M "Zerót". Törzsén, a farokrész közelében, jól látszott az alakulatát jelző, körbefutó sárga csík. Nem beszélve a szárnyain és két oldalán virító "fasírtokról", a japán felségjelzésekről. A légcsavar épnek tűnt, és a sárkányon is csupán kismértékű rongálódás látszott. Úgy találtam, érdemes lenne közelebbről is megvizsgálni. Ezért a térképen gondosan megjelöltem a helyet. Aztán folytattuk utunkat Dutch Harbor-ba. A felfedezésről jelentést tettem Foley fregattkapitánynak. A század parancsnokától egy szakasz kiküldéséért hetekig küzdő Thies akkor még nem sejtette, hogy a megtalált "Zero" tesztelésének eredménye legalább olyan előnyt biztosít majd a csendes-óceáni hadszíntéren harcban álló amerikai erőknek, mint midwayi, hihetetlen győzelmük. Ám a sokáig szigorú titokban tartott berepülések ismertetése előtt mindenképpen felelni kell egy kérdésre.

Hogyan tévedt a "Zero" olyan messze északra?

A szálak az 1942. június 4-ei, a Midway-szigetek elfoglalását célzó balsikerű japán hadművelethez vezetnek. "Árnyékában" zajlott le ugyanis az Aleut-szigeteki támadás, mely viszont az ő győzelmükkel zárult, és amiről még Amerikában is kevesen tudnak. Yamamoto tengernagy már 1942 elején kacérkodott az Aleutok meghódításának gondolatával, hiszen számításaiban az úgy szerepelt, mint az elképzelt Aleut-, Midway-, Wake-, Marshall-, Gilbert- és Salamon-szigetek alkotta védelmi vonal északi bástyája. Minthogy a Pearl Harbor elleni rajtaütést megúszták az amerikai anyahajók, és május elején a korall-tengeri csatában sem sikerült teljes megsemmisítésük, ezért kelepcébe csalásukra kieszelte Midway megtámadását. Hogy megossza az amerikai flotta vezetésének figyelmét, egy nappal korábbra időzítette az Aleutok megtámadását. Az elterelő hadművelettel igyekezett a kellemeset - Nimitzék összezavarását - összekötni a hasznossal, vagyis támaszpontok létesítésével Attun és Kiskán. Hogy azok a későbbiekben - ha a szükség ne adj' isten mégis úgy hozná - észak felől védjék a bombatámadásoktól a Japán anyaországot.

A Midway-től 3000 km-re, északra végrehajtott, megtévesztő akciót később a japán propagandisták nagy diadallá fújták fel azért, hogy elkendőzzék vele a négy anyahajójuk pusztulásával végződött, katasztrofális vereségüket. Ez persze mit sem von le abból, hogy az USA-nak két szigete - Attu és Kiska - elvesztésével együtt avval a szégyennel is szembesülnie kellett, hogy 1812 óta először került amerikai föld idegen megszállás alá. A Seattle-től 3500 km-nyire beásott japán helyőrségek komoly fejtörést okoztak az amerikai vezérkarnak, és kifüstölésük 15 hónap elteltével sikerült csak.

Háború az isten háta mögött

Az Aleut-szigetcsoportot 150 kisebb-nagyobb, szélcibálta földdarabka alkotja. Ez a lánc az Alaszkai-félsziget csücskétől Attu szigetéig, az USA legnyugatibb területéig, több mint 1600 km hosszan nyúlik bele a Bering-tengerbe. Az akkor legészakibb fekvésű japán birtoktól és haditengerészeti támaszponttól, a Kuril-szigetekbeli Paramushirótól 1000 km-nyi tengervíz választotta el. A távoli, kopár vidéket a földkerekség legrosszabb időjárásával verte meg a teremtő. Az ott szolgálatot teljesített amerikai és kanadai harcosok véleménye szerint a világ legcsüggesztőbb, legsivárabb hadszínterén a zord éghajlat, a szinte állandóan viharos erősségű szél, az orkánokban sem feloszló sűrű köd, a hihetetlenül gyorsan megváltozó időjárási körülmények, a kemény fagyok, majd utánuk a mindenütt jelenlévő sár, pokolibb ellenségeknek bizonyultak, mint a japánok. A repülőgépek személyzeteinek jutott ki leginkább a fekete levesből. Életüket, ha lehet még nehezebbé tette, hogy leszállásra alkalmas helyeket - még a hidroplánok is - csak elvétve, egymástól óriási távolságokra találhattak. Nem meglepő hát, hogy a feljegyzések tanúsága szerint kilenc az 1942 októberéig veszteséglistára került 72 amerikai gépből csupán kilencet lehetett az ellenség számlájára írni. A rep. műszerek megbízhatatlansága szintén szedett áldozatokat. A ködben haladó gép magasságmérője az egyik pillanatban még 1500 m-es utazómagasságot jelzett, ám az a következő másodpercben mégis a jeges hullámokba csapódott. A térségbe vezényelt 111. kanadai vadászrepülő-század pilótái júliusban tapasztalhatták meg ennek, és a vidék kiszámíthatatlan időjárásának halálos mivoltát. Hat Curtiss P-40E Warhawkjuk gyakorlórepülésre szállt fel, szikrázó napsütésben. A hirtelen leereszkedő köd miatt, alig negyed óra elteltével, azonnali visszatérésre kaptak parancsot. Pillanatok múlva azonban már az orrukig sem láttak, és öt gép egyenesen egy sziklás hegyoldalba csapódott. A hatodik csak hajszállal úszta meg a kanadai légierőt a háború alatt, odahaza sújtott, legnagyobb katasztrófát.

A Midway elleni hadjáratra összegyűjtött, közel 200 egységből álló flotta hajói között négy nehéz- és négy könnyű repülőgép-hordozó volt, fedélzetükön mintegy 400 harci géppel. Az armada felvonulását az elterelő hadműveletre kijelölt hajókötelék kezdte meg, mely május 26-án hagyta el Japánt és vette az Aleuták felé az irányt. Élén szelte a habokat a gyors, csapásmérő harccsoport, melyet a Ryujo, valamint a Junyo könnyűhordozók köré szerveztek. Ebbe a flottillába még két nehézcirkálót, három rombolót és egy tartályhajót osztottak be. A csapatszállítók tőlük jócskán lemaradva bukdácsoltak északnak.

Dutch Harbor-ból nem lett "kis Pearl Harbor"

Az Aleut-szigetek legfőbb hadikikötőjének meglepetésszerű támadását tervező Kakuta tengernagy hajóira a védők azonban már számítottak. A térségben ugyanis, június 1-jének hajnala óta teljes riadó volt érvényben. Az onnan 500 km-re, Cold Bay mellett létesített 1500 m hosszú, perforált acéllemez-borítású reptérről az USAAF Martin B-26 Marauder kétmotoros bombavetői indultak sorban felderítésre, mialatt Unalaskan, a hasonló módon elkészített, ugyanakkora reptéren P-40E vadászgépeik álltak harckészültségben. A hadsereg repülőit kiegészítette a US Navy 4. felderítő ezrede, melynek PBY Catalina járőrhidroplánjai jóformán üzemanyaguk kifogytáig fürkészték a tengert. Az egyik gép pilótája Kiskatól 650 km-re délre, aznap még sötétedés előtt megpillantotta a két ellenséges anyahajót. Jelentése nyomán az illetékes alaszkai repülő-parancsnokság haladéktalanul újabb gépeket vezényelt a 11. légi hadsereg kötelékéből a szigetekre.

A háború június 3-án érte el az Aleutákat. A Dutch Harbor-tól 290 km-re délre úszó Junyo és Ryujo repülőgép-anyahajók első kötelékei 4.30-kor startoltak el. A kikötőt és a közeli Fort Mears laktanyát célba vevő támadók 1 órára rá bukkantak elő a párából. Az elöl száguldó Zerók, csekély károkat okozva, végiglőtték az épületeket és a légvédelmi lőállásokat. Tíz perccel később jelent meg a Nakajima B5N Kate bombázók négy hulláma közül az első. A bombavetők azután közel 50 percen át szórták a halált a barakkokra. A robbanások 25 katonát öltek meg. Ugyanekkor viszont kínos meglepetés érte a sziget felett, a kikötőtől nyugatra gyülekező vadászokat. A japánok felderítése ugyanis mit sem tudott a közelben állomásozó 11. vadász század P-40-eseiről, melynek őrjáratozó gépei váratlanul csaptak le a gyanútlanul körözgetőkre. Murphy és Dixon hadnagyok egy lelövést és egy másik ellenséges gép megrongálását jelentették. Közben az egyik PBY rábukkant a japán anyahajókra. Perkins sorhajóhadnagy - egy torpedóval és két 227 kg-os bombával felfegyverkezve - támadásra szánta el magát. A vízközelbe ereszkedve éppen a torpedó ledobására készült, mikor jobb motorját telibe találta a légvédelem. Hogy uralmát visszaszerezze a teljesítményét vesztett gép felett, gyorsan ledobta a torpedót meg a bombákat. Kifordult, és egy motorral, éppen csak hogy hazavergődött. Bajtársa, Cusik sorhajóhadnagy PBY-jával nem volt ilyen szerencsés. A hajóraj felett cirkáló Zerók észrevették, és nem irgalmaztak a nehézkesen manőverező kétmotorosnak. A súlyosan megsebesült pilóták csak nagy üggyel-bajjal tudták letenni a tengerre a ronccsá lőtt hidroplánt. A hétfős személyzet öt túlélője gumicsónakokba szállva menekült el a gyorsan süllyedő PBY közeléből. Cusik és másodpilótája, Morrison őrmester még azelőtt belehaltak sebeikbe, mielőtt a fogságba ejtésükre küldött japán romboló a közelükbe ért.

Az USAAF 6 B-26 és két Boeing B-17 "Flying Fortress" bombavetője szintén az ellenséges hajókötelék keresésére indult. Az Umnakból ködben felszállt gépek pilótái közül Thornborough százados akadt rá az alacsony felhőalap fedezékében settenkedőkre. B-26-osának egyetlen torpedójával indult harcba. A Ryujot vette célba. Két sikertelen rárepülést követően kifordult és emelkedni kezdett. Aztán egy kört leírva, dühében zuhanóbombázóként vetette magát a meglepően fürgén manőverező anyahajóra. A bomba gyanánt kioldott acélszivar eltalálta a leszállófedélzetet, ám azon keresztülszánkázva - anélkül, hogy a legkisebb kárt okozta volna - végül a vízbe pottyant. A Cold Bay-be visszatért százados elsőként tudott részletesen beszámolni a japán csapásmérő erő nagyságáról és elhelyezkedéséről. Mindenképpen tenni akart valamit ellenük, ezért gépét 227 kg-os bombákkal rakatta meg és a sötétedéssel egyre romló látási viszonyok ellenére felszállt. A bázis felett 2700 m-en jelentette a felhőzet áttörését, aztán örökre nyoma veszett. A B-17-esek szintén rábukkantak a japánokra. A célzás érdekében kénytelenek voltak az ajánlatosnál alacsonyabbról kioldani bombarakományukat. Egy sem talált. Nem úgy, mint az ellenséges légelhárítás. Mansfield főhadnagy pont belerepült a tűzfüggönybe. A négymotoros szinte megtorpant a levegőben a gránátrobbanásoktól, majd orrát leadva, függőlegesen a tengerbe zuhant. Személyzetéből csak egyvalaki menekült meg és került hadifogságba.

Amerika "Elfelejtett Hadjárata"

A történészeik által ekként is emlegetett harcok második napján a japán Aichi D3A Val zuhanóbombázók és Kate bombavetők tovább folytatták Dutch Harbor környékén az üzemanyagtartályok, lég és partvédő ütegek, valamint a raktár és laktanya épületek továbbá más létesítmények pusztítását. A flotta Cold Bay-ből érkező egyik PBY-ját végzete éppen azokban a percekben vitte a szorongatott kikötő közelébe. A Zerók irgalmat nem ismerve gyújtották fel. Személyzetének minden tagja odaveszett. A zuhanóbombázók ezalatt csaptak rá a lehorgonyzott "Northwestern" lakóhajóra, mely a telep áramellátását is biztosította. A felgyújtott, békés vízi jármű égésének fekete füstje messzire hirdette a pusztítást. A második hullám, Umnak felett gyülekező, gyanútlan zuhanóbombázóira viszont már a halál leselkedett. Fogalmuk sem lehetett a veszélyről, hisz' az eligazításon senki sem figyelmeztette őket az ott állomásozó P-40-esekre. John Chennault százados vezetésével pillanatokon belül nyolc amerikai vadász rontott közéjük. A század valamennyi gépének orrára tigrisfejet festettek, parancsnokuk apja iránti tiszteletből, aki a Kínában harcoló, "Repülő Tigrisek" nevű és amerikai önkéntesekből álló, legendás vadászosztály élén lett Amerika-szerte ismert. Az összecsapás közben két Val zuhant le égve, másik kettő pedig súlyosan megrongálódott. A védőgéppuskások és a közbeavatkozó Zerók lövéseit két P-40-es bánta. Az egyik kényszerleszállást tudott végrehajtani, a másik viszont, fülkéjében Cape főhadnaggyal, felrobbant a levegőben.

A Dutch Harbor elleni támadások két napján a japánok összesen nyolc gépet vesztettek, hajóik közül egy sem rongálódott meg. Az amerikaiak veszteséglistáján 78 halott, 50 sebesült és 14 repülőgép szerepelt. A japán admirális 4-én este, a haditerv szerinti továbbindulás mellett döntött a tőle 1600 km-re, nyugatra fekvő Attu és Kiska szigetek felé. Úgy gondolta, hogy a légi csapások elérték céljukat, mivel az amerikaiak az elszenvedett veszteségek következtében képtelenné váltak a tervezett partraszállás megakadályozására.

Koga őrmester tragédiája

A sötétben nyugat felé hajókázó japán kötelékben senki sem sejthette, hogy aznap délután, hadiflottájuk légierejére nézve, végzetes dolog történt. A Ryujóról ebéd után támadásra küldött Val és Kate bombázóinak biztosítására levegőbe emelkedett Zero-kötelékek között volt a Shikada törzsőrmester vezette raj is. Két kísérőjével, Endo és Koga őrmesterekkel Dutch Harbor felé tartva, megpillantották a 42. század egyik PBY-ját. A közeli partvédő állás katonái megfigyelték, hogy nem sokat teketóriáztak vele, hanem ollóba fogták és szitává lőtték. Az ennek ellenére valahogy mégis vízreszállt hidroplánból menekülő túlélőknek sem kegyelmezett a vérszomjas japán hármasfogat. Addig géppuskázták a gumicsónakot, amíg meg nem ölték a benne ülőket. "Hőstettük" után a kikötő felé fordították gépeik orrát. Előbb ott lőtték végig az épületeket, majd a közeli laktanyában. A légvédelem elkeseredett golyózáporral fogadta őket. Koga gépét találatok rázták meg. A lövedékek eltépték az olajhűtőből a motorba visszavezető csövet. Az erről tanúskodó, áruló füstcsíkot húzó Zeróról Koga gyorsan megállapította, hogy képtelen vele hajójára visszatérni. Ezért, nyomában társaival, Akutan felé vette az irányt. Az eligazításon ugyanis mindenkit biztosítottak róla, hogy gépük megrongálódása esetén sincs semmi veszve, mert a sziget mellett cirkál egy tengeralattjáró. Készen arra, hogy felvegye a sérülések miatt leszállásra kényszerülteket. A három Zero, elhúzott fülketetővel körözve keresett leszállásra alkalmas helyet. A gépekből kihajolva vizsgálódók az egyik nagyobb, füves rétnek látszó terület mellett döntöttek. Koga fékszárnyat nyitott, kiengedte a futót és a besiklás végén leállította a motort. Mikor a kerekek leértek, vastag vízsugár spriccelt fel alóluk kétfelé. Megdöbbenésükre a mezőnek hitt hely alattomos mocsárnak bizonyult. A Zero egyszer felszökkent majd visszaesett. Az ingoványba süppedő futók miatti hirtelen lassulástól átvágódott, és nagy csobbanással, fejreállva végezte be útját. A két japán még percekig ott keringett. Lesték ad-e Koga valamilyen életjelet. A hátán fekvő gépben azonban nem láttak semmilyen mozgást. Miután benzinmérőik a kritikus szintet mutatták, szárnybillegetéssel végső búcsút vettek 19 éves bajtársuktól, és visszarepültek anyahajójukra. Nem tudhatták, hogy Koga az átvágódáskor fejét beütve eszméletét vesztette és nyomorultul megfulladt a vízbemerült fülkében.

Japán invázió!

Az idők közben bekövetkezett midwayi csatavesztés ellenére Yamamoto tengernagy a hadművelet folytatására adott utasítást. Június 7-én 1250 fő szállt partra Kiska szigetén. A következő napon pedig 1200-an Attun. Kakuta hajói a közelben cirkáltak, vigyázva a felszerelés és az ellátmány partra juttatását. Kiskán a US Navy tíz fős, időjárás-megfigyelő állomást működtetett. A tengerészeket meglepetésként érte a japán erők megjelenése. House légkörkutató tiszthelyettes kivételével mindenkit elfogtak. A szökevény 49 napig tengődött tundrai füveken, kagylókon és földigilisztákon élve. Végül őt is elkapták, és társaival egyetemben a háború végéig egy japánbeli hadifogolytáborban sínylődött. Attun nagyobb volt a "népesség". A szigeten 39 bennszülött élt és egy idős, fehér tanító feleségestől. A 60 esztendős Jones a japánok partra lépésekor az öngyilkosságba menekült. Házastársát - aki szintén megkísérelt véget vetni életének - és a bennszülötteket Japánba szállították, és 1945 augusztusáig internálótáborban tartották.

Nimitz tengernagy, a csendes-óceáni flotta főparancsnoka gyorsan értesült az ellenséges hajók felszívódásáról. Hogy a vezérkar mielőbb tisztába kerüljön az Aleuták túlvégén kialakult helyzettel, június 8-án egy Consolidated B-24 Liberator nagyhatósugarú felderítőgépet, és négy db PBY-t indíttatott útnak. Az ellenséges köteléket kutató hidroplánoknál jóval gyorsabb négymotoros, Kiska irányába húzott el. Mélyrepülésben közeledett a megfigyelő állomáshoz. Egyfelől az alacsony felhőalap miatt, másfelől meg amiatt, hogy a benn ülők valamennyien alaposan szemügyre vehessék, minden rendben van-e. Speer százados és legénysége a 60 m-en, minimálsebességgel eldübörgő négymotorosból számos hajót fedezett fel a kikötőben. Egészen addig sajátnak gondolták azokat, míg a fedélzetekről tüzet nem nyitottak rájuk. A nyomjelzők sűrűjéből csak egyfelé menekülhettek. Speer menten rávágta a teljes gázt, és meredeken felhúzott a felhőkbe. Rádiósa azonnal jelentette a bázisnak a rossz hírt. Visszaúton szembetalálkoztak az egyik PBY-nal, mely szintén Kiska felé tartott. Dahl sorhajóhadnagy és legénysége a kikötőben négy csapatszállítót és egy rombolót látott bujkálni. Az utóbbiról rájuk zúdított golyózápor kétségtelenné tette a sziget elvesztését. A hidroplán tovább repült Attu felé. Ott a parton nyüzsgő japánok részesítették hasonló fogadtatásban. Jelentése nyomán Nimitz és vezérkara szomorúan vehette tudomásul a két sziget megszállását. Lehangolta őket a hír, hogy azon a fronton is védekezésre kényszerülnek. Azonnali visszafoglalásukra semmi kilátásuk nem volt, hiszen a japánok kiűzéséhez először reptereket kellett létesíteniük néhány közbeeső szigeten.

A Zero újra repült!

Míg az utászok lóhalálában építették a nehéz gépek fogadására is alkalmas reptereket, addig Thies tovább kardoskodott egy felderítő-szakasz kiküldéséért. A feszített járőrtevékenységre és pilótahiányra való hivatkozással csak július vége felé kapott néhány nap szolgálatmentességet meg 15 embert. A felborult vadászgépből legelőbb Koga földi maradványait szedték ki. A holttestet egy közeli domboldalon temették el. A kiemelt gépet letisztogatták és Dutch Harbor-ba szállították. Mivel szárnya és törzse egybeépült, nem szedhették szét. Egyetlen ormótlan ládába pakolták, és úgy küldték, nagy titokban San Diego-ba. A gondosan becsomagolt Zerót a támaszpont egyik félreeső hangárjába vitték, ahol állandóan két, állig felfegyverzett tengerészgyalogos őrizte. A körben felállított, négy méter magas palánk takarásában, éjjel-nappal dolgoztak rajta legjobb szakembereik. A gép szeptember 20-án gurult ki és szállt fel először. A berepüléssel Sanders korvettkapitányt bízták meg. A háború előtt valamennyien lenéztük a japánokat és technikai képességeiket. Ezért először azokat érte jókora meglepetés, akik a zsákmányolt Zerót összerakták és kijavították. Aztán meg engem. Egyszerű, de jól megépített vadászgép volt. Telis-tele ötletes szerkezeti megoldásokkal. Az ellenőrző nyílásokat fedő lemez kinyitásához nem kellett csavarhúzó. Elég volt ujjheggyel megnyomni a megjelölt ponton, és máris lenyílott. A szárnyvégeket egy retesz elhúzása után rögtön fel lehetett hajtani. A kormányfelületek vászonborítása kivételével, teljesen fémépítésű és burkolatú sárkányon jól látszott a súlytakarékosságra és a lehető legcsekélyebb légellenállásra való törekvés. A süllyesztett fejű szegecsek, a gondosan kialakított kapaszkodók és belépőnyílások egyaránt erről árulkodtak. Az egész teljesen feltöltve csak 2,5 tonnát nyomott. A fülkéből tökéletes volt a kilátás, még hátrafelé is. Nem volt sokkal szűkebb, mint a Spitfire-é. Az egyetlen kényelmetlenséget az okozta, hogy a pedáloktól legtávolabbra állított helyzetű ülésben sem tudtam lábaimat kinyújtani. Térdeim ezért részben eltakarták a műszerfalat. A széles nyomtávú futómű nagy stabilitást biztosított guruláskor, fel- és leszálláskor. A kerékbehúzás és a fékszárnyak működtetése hidraulikus volt, a fékeké huzalos. A farokfutó gumirugózással készült. Két, motor fölé szerelt 7,7 mm-es géppuskájához csövenként 680 töltényt lehetett behevederezni. A két, szárnyba épített, 20 mm-es gépágyú mindegyikéhez 60 lövedéket táraztak be. A 940 LE-s Nakajima Sakae csillagmotor háromágú, állandófordulatú, és a mi Hamiltonunkéhoz hasonló légcsavart forgatott.

Szeptember 20-ától október 15-éig 24-szer szálltam fel vele. Már a legelső alkalom felfedte gyengeségeit, melyeket pilótáink jól kihasználhattak a megfelelő légiharctaktika kidolgozásához. Igazán kitűnő manőverezőképességről csak a fordulóharcok alacsony sebességtartományában lehetett beszélni. Ekkor valóban bámulatosan kis fordulósugarat és káprázatos orsózóképességet mutatott. 370 km/h felett viszont csűrői valósággal "befagytak". Az orsózómozgás lelassult. Magához a kormányzáshoz pedig meglepően nagy erőt kellett kifejteni. Azt is megfigyeltem, hogy ilyenkor balra könnyebben orsózott, mint jobbra. Negatív terheléskor pedig, úszóházas porlasztója miatt a motor kihagyott vagy leállt.

Kész volt hát az a recept, amivel pilótáink nem csak elmenekülhettek a rájuk akaszkodó, fürge Zeróktól, hanem le is győzhették őket. "Teljes gázzal zuhanás, hogy sebességet nyerj, és hogy egykettőre biztonságos távolság legyen köztetek. Ha van rá lehetőség, mindezt negatív terheléssel, hogy előnyöd tovább gyarapodjon, mialatt a japán motorjával küszködik. Aztán 400 km/h-hoz közeli sebességgel éles jobbforduló. És már nyert helyzetben is vagy!" Ezt az ajánlást haladéktalanul elküldtük a Nimitz vezette főparancsnokságra. Hamarosan több hordozóról is megjött a felvillanyozó válasz: "Működik a dolog!" A gép megtalálása páratlan szerencsének mondható, hiszen a 45 hónapos csendes-óceáni háború 10. hónapjában már birtokunkban volt a Zero ellenszere, mely seregnyi pilótánk életét mentette meg.

Az aleuti-hadjárat további eseményei

Az összesen 439 napig tartó küzdelem során legfontosabb feladat a már említett repterek létesítése volt. Ennek érdekében augusztus 26-án Kiska szigetétől 330 km-re keletre, Adakon 250 db kis hajóból álló flottilla kötött ki. A rohammunkában elkészült reptérről szeptember 13-án 43 gép szállt fel, hogy bombázza a japánok előretolt helyőrségeit. Szeptember 25-én az onnan startolók újabb légi csapást hajtottak végre. Az akcióban kilenc Liberator, 12 Bell P-39 Airacobra és 20 db P-40-es vett részt. Utóbbi kötelékben négy kanadai pilóta is repült. Közülük Boomer őrnagy, a kanadai légierő 111. vadász századának parancsnoka, figyelemre méltó eredménnyel térhetett vissza. A franciaországi csata veteránja - 1940-es három trófeájához - aznap aratta hazája egyetlen(!) "otthoni" légi győzelmét, mely egyben a kanadaiak egy szál (!) japánok elleni diadalának is bizonyult. Délután 1 óra körül értünk a sziget fölé. A bombázók által levegőbe röpített lőszerraktár füstje már messziről látszott. Feladatunk - az amerikai 11. század gépeivel együttműködve - a légvédelmi állások, a radarállomás és a japán tábor géppuskázása volt. Rajom élén már a második rácsapásra készültem, mikor két hidroplán rontott közénk. A túlerőnek fittyet hányó gépek Nakajima A6M2-N "Rufe" típusúak voltak. A hírhedt Zero úszótalpas változatai. Az egyik azon nyomban a kicsivel előttem és felettem repülő amerikai P-40-esre akaszkodott. Az észrevette és meredeken emelkedni kezdett. A japán nem hagyta futni, hanem követte. Én meg őket. A sebesség hamar elkopott és gépem már csaknem átesett, mikor a japán gép hasa teljesen betöltötte a szélvédőt. Tüzet nyitottam, és a hat 12,7 mm-es géppuska lövedékei azonnal lángba borították. Átfordult és zuhanni kezdett. Pilótája azonban gyorsan visszanyerte uralmát felette. De a mind hevesebben égő gépből végül mégis ugrania kellett. A hiábavaló kísérletezés közben viszont az egyre meredekebben zuhanó "Rufe" olyan gyorsan veszítette a magasságot, hogy azt már későn, csak a víz közelében tudta elhagyni. Ejtőernyője nem nyílt ki, így a habok között lelte halálát. A másik, ormótlan úszótalpai miatt nehézkesen manőverező hidroplánt alig fél perccel később Chennault százados intézte el. A maradék lőszert egy balszerencséjére éppen akkor a felszínre bukkant tengeralattjáróba eresztettük, majd hazafordultunk.

A következő, vadászgépek fogadására alkalmas repteret a Kiskatól 120 km-re, délkeletre fekvő Amchitka szigeten létesítették. Erről az előretolt bázisról felszálló - elsősorban bombákkal felszerelt P-40-es - gépek feladata lett az 1943-as évre tervezett partraszállások légi fedezetének biztosítása és közvetlen támogatása. Az ellenséges helyőrségeket a tél folyamán megerősítették. Így az 1943. május 11-én Attun végrehajtott amerikai invázió nem várt hosszúságúra nyúlt, ráadásul csapataik közben érzékeny veszteségeket szenvedtek. Annak ellenére, hogy az ilyesmiben még gyakorlatlan támadók az amerikai parancsnokság új taktikáját alkalmazva egyszerűen megkerülték a jóval erősebbnek ítélt kiskai helyőrséget, és először a gyengébbnek becsült japán támaszponton ütöttek rajta. A 19 napig tartó öldöklés során a 12 000 fős amerikai erő a szigetet védő 2500 japán közül csupán 28 hadifoglyot ejtett. Veszteségük ezalatt 552 halott és 1140 sebesült volt. A sziget visszaszerzésével egy olyan előretolt légitámaszponthoz jutottak, melyről gépeik már támadni tudták a kuril-szigeteki japán bázisokat. Az első ilyen akcióra július 10-én nyolc North American B-25C Mitchell kétmotoros bevetésével került sor. A kikötőt bombázó gépek veszteség nélkül tértek vissza a kilenc órás bevetésről. Egy hét múlva B-24-esek bombázták Paramushirot. A sikeres támadást végrehajtó kötelék gépeiről ráadásul még használható fotókat is készítettek az ottani létesítményekről. Augusztus 11-én már ezek alapján válogatták ki a célokat, mikor a kiskai partraszállást megelőző, elterelő hadművelet részeként ismét lecsaptak a legészakibb japán támaszpontra.

A melléfogások hadművelete

Kiska visszafoglalását, éppen az Attun szerzett keserű tapasztalatok miatt, már sokkal gondosabban készítették elő. A védelem "megpuhítása" során az amerikai csatahajók, cirkálók és rombolók nyolc alkalommal - július 19-étől például 36 órán keresztül - lőtték a szigetet. A B-24-esek, B-25-ösök és B-26-osok pedig 135 bevetésük alatt összesen 1360 tonna bombát szórtak le rá. Továbbá röpcédulák tízezreit, melyekben a harc kilátástalanságát ecsetelték, és megadásra szólították fel a védőket. A partraszállás végül augusztus 15-én kezdődött. A lehengerlő túlerőt biztosító 34000 fős, kisebb hadsereg első vonalában küzdött a 22 éves Parker hadnagy, a különlegesen kiképzett 87. hegyigyalogezredből. San Francisco-ban szálltunk a "Zeilin" csapatszállító fedélzetére. A 3200 km-es utazás során mindvégig nagy volt a találgatás, hová mehetünk. Július 29-én az óceán közepén hirtelen északra fordultunk. Tehát igaz volt az a terjengő szóbeszéd, miszerint úti célunk az Aleut-szigetek. Bosszantott, hogy mi tudtuk meg utoljára. A japán rádió angol nyelvű propaganda adásának bemondónője, "Tokió Rose" már az indulás másnapján figyelmeztetett: "Fiúk! Ti ott a "Zeilin" fedélzetén. Kiska szigetén szörnyűséges meglepetésben lesz részetek!" Ennyit a rajtaütésszerű partraszállás reményeiről! Augusztus 14-én napnyugtakor az 1200 m magas vulkáni hegycsúcsot megpillantva eszembe jutott az eligazítás, melyen igen kemény ellenállásra figyelmeztettek. Századom az először partraszálló három zászlóalj között volt. A sötétségben a sziget északnyugati felén, egy kis öböl felé tartottunk. A szállító járművek a szűk helyen egymást akadályozták. A napkelte előttire tervezett partraszállás a tumultus és a fejetlenség következtében rémesen elhúzódott. A "K" század utolsó katonája, hozzám képest hat órával később lépett partra. A terjengő ködben pattanásig feszültek az idegek. A sártól csúszós köveken botladozva hálát adtam az Istennek, hogy nem ütköztünk ellenállásba. A nehéz hátizsákok alatt görnyedezve a közeli dombvonulat felé vettük az irányt. A gerincre érve beástuk magunkat. Mivel a rádióösszeköttetés nem működött, a szakaszok között küldöncök száguldoztak és egyre-másra elhagyott, ellenséges fedezékekről számoltak be. A távolban sorra robbantak a cirkálók sortüzeinek gránátjai. Mivel a köd sárgaborsó-főzelék sűrűségű lett, egyik alegységparancsnok sem merte megkockáztatni aznap a visszavonuló japánok üldözését. Tetejébe - fokozva nyomorunkat - az eső is szakadni kezdett. A látás méterekre csökkent. Így szállt le az este. Hirtelen puskalövések dörrentek és "felugatott" egy géppuska is. Mindenki saját, sekély lövészteknőjébe vetette magát. Akinek közben megtelt vízzel, hangosan szitkozódott. Nyomjelzők cikáztak körülöttünk, és idegtépően fütyültek a gellert kapott golyók. A háttérben pedig, lankadatlanul tovább dörögtek a hajóágyúk. A félelem szinte tapintható volt. Valamennyien úgy éreztük, hogy a következő pillanatban valahonnan elősettenkedik egy japán, és belénk mártja szuronyát. Géppuskásunk hirtelen néhány felénk lopakodó árnyat fedezett fel. Azonnal tüzet nyitott. A század puskákkal és géppisztolyokkal csatlakozott az őrült lövöldözéshez. Hajnalig mindez még fél tucatszor megismétlődött. A fegyvermesterünk, aki kiválóan ismerte a japán kézifegyvereket, váltig állította, hogy egész éjjel egyetlen ellenséges puskalövést sem hallott. Senki sem hitt neki. A hajnali szürkületben aztán elénk tárult a gyászos igazság. Katonáim az 5300 fős, 13. kanadai gyalogosdandár felderítőivel keveredtek tűzharcba. A nap folyamán kiderült, hogy ez más századokkal is előfordult. Összesen 17 amerikai és négy kanadai esett a tragikus tévedések áldozatául. Rajtuk kívül még 50-en sebesültek meg. Többségük taposóaknáktól. A szigeten egyébként mindössze egyetlen egy, valamilyen betegségtől már legalább két hete halott japán katonát találtak. A barlangok átfésülése ezután még kilenc napig tartott. Ezalatt nyolc elvadult és kiéhezett kutya meg néhány, csont és bőr róka került elő.

A szigetért folytatott "árnyékbokszolás" közben az Abner Read rombolóaknára futott és elsüllyedt. Legénységéből 71-en haltak meg és 34 volt a sebesültek száma. De hogy mi lett az 5183 fős japán helyőrséggel, az csak a háború után derült ki. Attu elestét követően a japán hadvezetés belátta, közel a vég. Mivel több erősítést nem tudtak nekik küldeni, ezért inkább kimenekítésük mellett döntöttek. Július 28-án éjjel 15 japán hajó siklott be csendesen a kikötőbe, ahol a parton már felsorakozva várt rájuk az egész helyőrség. A puskák ezreit és a nehézfegyverzetet addigra vízbe hajigálták, a felszerelés többi részét pedig felgyújtották vagy levegőbe repítették. A tűzszerészek a robbanó csapdákat beélesítették és utolsóként szálltak hajóra. Az evakuálás alig egy óra hosszat tartott. A nagy kapkodásban mégsem sérült meg senki. A japánok ugyan elvesztették előretolt bázisukat, de a sziget invázióját 18 nappal megelőző akciójukkal a háború egyik legmeglepőbb és legmerészebb hadműveletét mondhatták magukénak. Az amerikai felderítés ezzel szemben egyik legnagyobb felsülését. A dolgot végül a "zöldfülű" felderítő-pilótákra kenték, akik a már hetek óta üres szigeten csapatmozgásokat, sőt még légvédelmi tüzet is felfedezni véltek. Legfelsőbb hadvezetésük viszont, hogy némileg szépítse a fiaskót, a későbbi szigetcsaták "kitűnően sikerült jelmezes főpróbája"-ként nyilatkozott a partraszálló-hadműveletről.

A japánok gépei ezután még kétszer tűntek fel az Aleuták nyugati részének légterében. Október 13-án kilenc db Kawanishi H8K Emily hidroplánjuk jelent meg Attu kikötője és reptere felett. A 3000 m-ről, vaktában ledobált bombák elenyésző károkat okoztak. A riasztott P-40-esek dühös darazsakként rajzottak fel a sziget térségében, órákig brummogva kóválygó négymotorosok elfogására. Bosszúságukra azonban nem tudtak elcsípni egyet sem a felhőzetből hol itt, hol ott előbukkanó, lomha óriásokból. Egy hét múlva az egyik Atturól járőrbe indult PBY összetalálkozott a japánok Paramushiroból felszállt, hasonló küldetésű Mitsubishi G4M Betty, kétmotoros bombavetőjével. Géppuskásaik vadul lőtték egymást, de a golyózápor említésre méltó kárt nem tett semelyik gépben. Ezzel a csetepatéval végződött a japánok "nagy kalandja északon". Ami már csak amiatt is vitathatatlan sikerüknek tekinthető, mert kevesebb mint 8000 emberrel, 15 hónapon át közel 300000 olyan szövetséges katonát kötöttek le, akikre a csendes-óceáni hadszíntér más frontjain lett volna égető szükség.

A háború utolsó 16 hónapjában viszont az amerikai elterelő hadműveletek egyik színterévé váltak az Aleut-szigetek. Ottani reptereken állomásozó B-24 nehézbombázóik Kurili-szigetekre mért, szórványos csapásai miatt, a hátbatámadástól rettegő japánok kénytelenek voltak ebben a térségben készültségben tartani két ezrednyit, rendkívül hatékony Kawasaki Ki-45 "Nick" kétmotoros nehézvadászaikból. Melyek máskülönben alaposan megnehezítették volna a déli nagyvárosokat tűztengerré változtató B-29 Superfortressek hajózóinak dolgát.

A "hadizsákmány" sorsa

Koga Zeróját a győztes vadásztaktika kieszelését követően sem hagyták a hangárban porosodni. Az USAAF és a US Navy valamennyi rendszerben álló vadászgép-típusával "megküzdött". A gyakorló légi harcok eredményeit minden vadásziskolán tanították. Az alapos műszaki átvizsgálás rávilágított még két nagy hiányosságára. Pilótafülkéjét nem páncélozták. A szárnytövekbe és a motor mögé helyezett üzemanyagtartályai pedig nem voltak önzáróak. E tökéletlenségei bármelyik amerikai ellenlábasánál sérülékenyebbé tették. A nevezetes gépből nem lett kiállítási tárgy. A sors úgy akarta, hogy még a háború befejeződését se érje meg. 1945 februárjában, dicstelenül pusztult el. Pilótája a San Diegó-i felszállópálya végén irányba állva a startengedélyre várt, mikor egy landoló Curtiss SB2C "Helldiver" zuhanóbombázó - farkától a pilótafülkéig - valósággal felszeletelte. A benn ülő repülőoktató, a csodával határos módon, élve megúszta a borzalmas szecskázást. A roncskupaccá vált Zerót kiselejtezték. Koga gépéből csak néhány műszer és a bal szárny felhajtható vége maradt meg. Ezek a US Navy washingtoni múzeumában láthatók.