Szürke farkasok
Az Atheniától a Laconiáig
Szerző: Dr. Gál Gyula

Barát és ellenség így hívta őket. Valóban szürkék voltak, és zsákmányra vadásztak, mint a farkasok. Magányosan vagy falkában. Űzött vadak módjára, mert rájuk is vadásztak. A "te vagy én" törvénye szerint, ami a tengeren még kegyetlenebbül érvényesült, mint más hadszíntereken.

A német tengeralattjárók, az U-Bootok voltak ezek a farkasok, amelyekről Churchill ezt írta: "Az egyetlen, ami engem az egész háború alatt gonddal, félelemmel és rémülettel töltött el, a német U-Bootok periszkópja volt, és legénységük mindvégig töretlen harci szelleme."

Karl Dönitz (1936 óta Kommodore, FdU, az U-Bootok vezetője) 1939. szeptember 3-án reggel veszi a lehallgatószolgálat jelentését a Royal Navy közleményéről: "Total Germany" - az ellenségeskedés azonnali megkezdése Németország ellen! A rendkívül fegyelmezett Dönitz tisztjei előtt sem tud uralkodni érzésein: "Micsoda átkozott dolog, hogy ezt ismét meg kellett érnem!"

Az első világháborús tengeralattjáró-kapitány tisztában volt a német tengeri erők gyengeségével. Hitler Vilmos császárral ellentétben, aki Németország jövőjét tengeri hatalmának biztosításában látta, óvakodott a világ legerősebb flottájával rendelkező Angliával szembeni kihívástól. Az 1935. évi flottaegyezményben eleve tudomásul vette a német tengeri erő 100:35 arányú korlátozását. A víz mindig idegen elem volt számára.

A második világháború küszöbén Németország összesen 57 U-Boottal rendelkezett, de közülük csak 16 volt óceánképes. Ezek az Atlanti-óceán északi térségében kijelölt pontokon augusztus 19. és 22/23. közt helyezkedtek el. Erich Raeder főtengernagy, a haditengerészet főparancsnoka augusztus 22-én azon a parancsnoki értekezleten, amelyen Hitler háborús terveit ismertette, nyíltan kijelentette: a lengyel hadjárat világháborúhoz vezet, s a német haditengerészet minden olyan háborúra, amelyben egy tengeri hatalommal, különösen Angliával kerül szembe, abszolút felkészületlen. "Hadiflottánk csak harcolni, és becsülettel elmerülni tud!"

A maroknyi U-Boot ezt a "kereskedelmi háborút" Anglia ellen parancsa szerint az ún. nemzetközi zsákmányjoghoz alkalmazkodva kezdte.

Hitler a hadviselésre vonatkozó 2. sz. utasítása szeptember 3-án: "Az angol admiralitás 1939. szeptember 3-án 11.17 órakor az ellenségeskedések megkezdésére adott parancsot... Angliával szemben a támadótevékenység szabad. A kereskedelmi háborút egyelőre az U-Bootok is a zsákmányjog (Prisenrecht) szerint folytathatják. Szigorítás a veszélyzónák meghirdetéséig előkészítendő."

A nemzetközi zsákmányjog, akár a genfi egyezménynek a tengeri háborúban alkalmazásáról szóló egyezmény, nem tett különbséget felszíni hadihajók és búvárhajók közt. Utóbbiak így az ellenséges kereskedelmi hajót megállítani voltak jogosultak, megtámadni csak akkor, ha ennek nem tesz eleget. A hajópapírok megvizsgálása után a hajó lefoglalható, és a legénység biztonságba helyezése után csak akkor süllyeszthető el, ha saját kikötőbe kísérése veszélyt jelentene. A búvárhajók különleges adottságai folytán mindezt előírni politikai megfontolásból könnyű volt, teljesíteni azonban - mint már a háború első hetei bizonyították - lehetetlen.

A szürke farkasok első torpedói már a háború első napján tragikus tévedésből indulnak céljuk felé.

Fritz-Julius Lemp főhadnagy, az U-30 parancsnoka szeptember 4-én a rendes tengeri járatok megszokott útvonalán kívül elsötétítve cikk-cakkban haladó hajót észlel. Angol segédcirkálónak véli, és felszínen megközelítve három torpedót lő ki rá. A valóságban a hajó a 13000 tonnás Athenia személyszállító gőzös volt, fedélzetén 1400 utassal - köztük amerikai állampolgárokkal - útban az Egyesült Államok felé, 250 mérföldnyire Írországtól nyugatra. Két angol torpedónaszád, egy norvég tankhajó és egy svéd jacht kb. 1300 hajótöröttet megment.

Felrémlik a "Lusitania" története, amelyet 1918-ban az U-20-as süllyesztett el sok amerikai utassal... Az időközben sorhajóhadnaggyá előléptetett Lempet támaszpontján már a kikötőben Dönitz fogadja (aki ha csak tehette, minden hazatérő U-Bootot személyesen fogadott), és titoktartásra kötelezi azzal, hogy jóhiszeműen elkövetett vétségéért nem indul ellene eljárás. Göbbels másként jár el. Azt állítja, hogy az Atheniát maguk az angolok robbantották fel, hogy az Egyesült Államokat beugrassák a háborúba.

Lemp sorhajóhadnagy, aki később az egyik legsikeresebb U-Boot-parancsnok lett, az U-110-es teljes legénységével együtt esett el 1941. május 9-én. Az U-30-as különös módon túlélte a háborút, s legénysége 1945. május 5-én Flensburgban felrobbantotta.

Az Athenia megtorpedózása után minden U-Boot-parancsnok azonnal megkapta az utasítást: "A Führer parancsára utasszállító hajó ellen semmilyen ellenséges cselekmény nincs megengedve - akkor sem, ha konvojban halad!"

Churchill emlékirataiban az ügyről megemlékezve azt írja, hogy a német tengeralattjárók "egyik pillanatról a másikra minden válogatás nélkül és a nemzetközi jog írott szabályait megszegve" támadtak az angol hajókra. Ugyanakkor elégtétellel állapítja meg, hogy az angol kikötőkből "ágyúval, sőt néha légvédelmi löveggel felszerelt kereskedelmi hajók futottak ki mindennap, képzett tüzérekkel a fedélzetükön".

A Scapa Flow-i vállalkozás után szinte legendássá vált U-47-es Günther Prien parancsnokkal szeptember 5-én és 6-án elsüllyeszti a Bosnia és Rio Claro teherhajót. Az első felfegyverzett kereskedelmi hajó szeptember 5-én kerül az U-48-as útjába. Az U-Boot előírásos figyelmeztető lövéssel megállásra szólítja fel. Rádiósa veszi az angol hajó rádióközlését: "Royal Sceptre - búvárhajó üldöz és tüzel. Pozícióm..." Megállítás után rádiókapcsolat fenntartása nemzetközi jogba ütközik: a hajót tüzérségi tűzzel és torpedóval elsüllyesztik. Újabb kereskedelmi hajó tűnik fel, a Browning, amely ezúttal első figyelmeztetésre azonnal megáll. Leereszti mentőcsónakjait, a legénység és utasok - idő előtt - elhagyják a hajót. Wolfgang Frank sorhajóhadnagy - mivel a zsákmányjogi szabályok szerint a mentőcsónak nem jelent biztonságot - visszaparancsolja őket a hajóra, és felszólítja a Browning kapitányát, hogy siessen a Royal Sceptre hajótöröttjei segítségére: "Good luck and good bye Sir!"

A szürke farkasokban az U-Bootok kereskedelmi háborújának első szakaszában a tengerészszolidaritás szembekerül a háborús kényszerűséggel, és olykor győz. A Firky gőzös elsüllyesztése után Churchillnek küldenek rádióüzenetet, hogy a megadott pozícióban mentsék meg a csónakokban hánykolódó embereket. Egy kis halászhajó legénysége az U-Bootok feltűnése után mentőcsónakba száll: visszaparancsolják a tizenhárom embert a hajóra, és útnak engedik őket - homeward!

A lovagias gesztusok azonban életveszélyesek. Az Athenia, Bosnia, Rio Claro és Royal Sceptre elsüllyesztése után az angol hajók az S. O. S. vészjelet úgy adják le, hogy az "O" helyett "S"-et morzéznak (submarine), így az SSS búvárhajóba "ütközést" jelzett. Ha a pozíciót is sikerül megadniuk, az U-Boot vízen és levegőben számíthatott megsemmisítő támadásra. Raeder Hitler által is megerősített parancsot ad, hogy minden kereskedelmi hajót el kell süllyeszteni, amely feltartóztatás után rádióját használja.

Szeptember 3-án kereskedelmi hajók ezrei voltak úton. A kapitányok parancsot kaptak, hajtsák végre "a háború esetére kiadott utasítást". A brit admiralitás ebben a hajók "defenzív felfegyverzését" írta elő.

A kereskedelmi hajók hovatovább "támadó-védekező" (offensive defensive) fellépése (szeptember 6-án az U-38-ast először vette tűz alá egy angol kereskedelmi hajó) akár következmény, akár ok volt, mindkét világháborúban döntő lépés volt a korlátlan búvárhajóharc felé. Fryatt kapitányt, aki a Brussels tehergőzössel 1915 márciusában megkísérelte az U-33-ast legázolni, majd 1916 júniusában fogságba esett, német bíróság halálra ítélte. A legtekintélyesebb angol nemzetközi jogi kézikönyv (Oppenheim-McNair) 1926-ban ezt közönséges justizmordnak (jogi eszközökkel elkövetett gyilkosságnak) minősítette. A tengeralattjárók ilyen módon történő megsemmisítése teljesen jogos eljárás még akkor is, ha az a zsákmányjogi eljárást betartja! Azt is megjósolta, hogy ha egy következő háborúban megismétlődik a központi hatalmak búvárhajóinak magatartása, úgy ez bizonyosan a kereskedelmi hajók felfegyverzéséhez vezet. Különös jóstehetségre ehhez aligha volt szükség.

Hitler a hadviselésről szóló 4. sz. utasítása szerint (szept. 25.) minden olyan angol kereskedelmi hajó elleni támadás megengedett, amely kétségtelenül felfegyverzettnek bizonyult. Másnap, szeptember 26-án a brit admiralitás elrendeli az összes kereskedelmi hajó felfegyverzését. Az angol kapitányok október 1-jén "tanácsot" kapnak, hogy hajójuk feltartóztatása esetén a német "sub"-ot vezessék félre, és ha tehetik, meglepetésszerűen gázolják le. Következtetés a másik oldalon: minden angol kereskedelmi hajót felfegyverzettnek kell tekinteni, annak minden következményével együtt.

Raeder főtengernagy mindent elkövetett, hogy az U-Bootokat a búvárhajó-hadviselést terhelő korlátozások alól felszabadítsa. Sikerrel járt. Hitler október 3-án kelt 5. sz. utasítása szerint kétségkívül ellenségesként azonosított kereskedelmi és csapatszállító hajók figyelmeztetés nélkül megtámadhatók. Ugyanez érvényes minden Anglia körüli vizeken elsötétítve haladó hajóra."

Ez egy olyan a totális tengeri háború felé vezető döntés volt, amire az első világháborúban csak 29 háborús hónap után került sor.

A "kereskedelmi háború" e kezdeti fázisára esett a szürke farkasok két látványos sikere az angol flotta elleni harcban. Szeptember 17-én az U-29-es (Schuhart sorhajóhadnagy) elsüllyeszti a Courageous anyahajót 48 repülőgépével. Günter Prien sorhajóhadnagy október 14-én behatol a Scapa Flow-öbölbe. Ott, ahol a győzteseknek átadott német flotta 1919-ben önmagát süllyesztette el, megtorpedózza a Royal Oak csatahajót. A brit flotta büszkesége, fedélzetén Blagrove tengernaggyal és 833 emberével a legfontosabb támaszpont közepén merül a hullámsírba. Prien az első német tengerész, aki a lovagkeresztet megkapja - Hitler kezéből. Dönitzet, aki a támadás tervét kidolgozta az U-47-es szűk fedélzetén, Rader tengernaggyá lépteti elő.

Arról nyilvánosan nem esik szó, hogy ezek a vállalkozások az U-Boot fegyvernem gyenge pontját is megmutatták: a torpedók silányságát. Prien hét torpedót lőtt ki, amíg kettő a mozdulatlan célt eltalálta. Hibás torpedók okozták szeptember 14-én az U-39-es vesztét. Az Ark Royal anyahajóra kilőtt mágneses torpedók a cél előtt robbannak, az U-Boot a kísérő torpedórombolók áldozatául esik.

A kereskedelmi háború eredménye 1939 végéig 114 hajó elsüllyesztése 421000 BRT-tartalommal. A következő évben már 471 hajót küldenek a tenger fenekére több mint kétmillió tonnával. A szövetséges hajók konvojban haladnak, hadihajók védelmében. A német búvárhajók összehangolt csoportokban támadják őket - "Rudeltaktik" - falka-taktikával.

A "tonnaháború" célja az is volt, hogy a veszteségekkel a szövetséges hajógyártás ne tudjon lépést tartani. Ez 1942-ig olyan fenyegetés volt, amiről Churchill is nagy aggodalommal nyilatkozott, és az USA vezérkari főnöke, Marshall úgy vélte: "a német U-Bootok által okozott veszteségek az atlanti partok előtt minden haditervünket szétzilálják".

A német eredményekkel azonban együtt fejlődtek az elhárítás módszerei és technikai eszközei. A radarral felszerelt repülőgépek és a haditengerészet együttműködése egyre hatékonyabbnak bizonyult. A legnagyobb csapás a szürke farkasokat egyetlen konvojcsatában 1941 márciusában érte. Itt pusztul el 8-án Scapa Flow hősével, Günter Prien korvettkapitánnyal az U-70-es (a veszteséget csak két hónap múlva hozzák nyilvánosságra), 7-én az U-70-es, 17-én az U-99-es és U-100-as. Velük Dönitz két további ásza esik el: Joachim Matz és Joachim Shepke, míg Otto Kretschmer a világháború legeredményesebb U-Boot parancsnoka (44 hajó 313611 BRT + egy romboló) fogságba kerül. Három lovagkeresztes egyetlen vállalkozásban!

A szürke farkasok harca a túlélésért folytatott kegyetlen küzdelem. A könyörtelen módszerek eszkalációjának következményeiben legsúlyosabb állomása a "Laconia-ügy" volt.

A tengelyhatalmak 1941. december 11-én hadat üzentek az Egyesült Államoknak. 1942. január 3-án Hitler Ribbentrop és Göring jelenlétében fogadta Hiroshi Oshima japán nagykövetet. Az U-Bootok legutóbbi sikereire utalva közölte, hogy az amerikai kikötők elé küldi őket, és búvárcirkálók Japánig fognak operálni. Az amerikai hajógyárak lázas munkája sem pótolhatja az igazi veszteséget, a képzett legénységek elvesztését. Ezért a jövőben a kereskedelmi hajókat úgy kell elsüllyeszteni, hogy minél nagyobb kiesés keletkezzék a képzett tengerészekben. Németország létéért küzd, küzdelmét nem terhelhetik humanitárius elvek. Ezért úgy érzi, olyan utasítást szükséges adni az U-Bootoknak, hogy a támadás után felszínre emelkedve tüzérségi tűzzel pusztítsák el a mentőcsónakokat, ha a túlélőket bármilyen okból nem tudják foglyul ejteni. A japán nagykövet szerint ők is kénytelenek lesznek hasonlóan eljárni. Hitler ilyen parancsot soha sem adott ki, mert tudta, hogy Raeder ellenállásába ütközne. 1942. május 14-én a következő óvatos kérdést tette fel Dönitznek: "Tud ön megtorpedózott hajók legénységével szemben úgy eljárni, hogy hazájukba ne térhessenek vissza?" Dönitz válasza: "Lehetetlennek látszik számomra, hogy parancsnoktól és legénységtől ilyesmit követeljek. Javítsuk a torpedókat, és a kérdés megoldódik."

Werner Hartenstein sorhajóhadnagy (U-156) 1942. szeptember 12-én éjjel megtorpedózta a Cunard White Star Line Laconia 19695 tonnás, segédcirkálóként felfegyverzett hajóját. A hajó Afrika megkerülésével útban volt Anglia felé 1500 El-Alameinnál foglyul ejtett olasszal, akiket lengyelek őriztek, szabadságos katonákkal, nőkkel és gyermekekkel - összesen kb. 3000 személy a fedélzeten. Hartenstein a hajótöröttek mentéséhez kezdett, és már 90 embert felvett, amikor Dönitztől kért utasítást. Dönitz stábja véleményével szemben úgy vélte, már megmentett embereket nem lehet a tengerbe dobni, a Führer soha sem járulna hozzá, hiszen szövetségesekről van szó. Raeder végül hozzájárult három közelben lévő U-Boot részvételéhez a mentőakcióban.

Hartenstein szeptember 16-án reggel rejtjelezetlen rádióüzenettel fordul az ellenséghez, pozícióját közölve: "Ha bármely hajó segít menteni a Laconia embereit, nem támadom meg, ha engem nem támad. 193 embert vettem fel. German submarine." Az angolok cseltől tarthatnak, mert nem jelentkeznek. Megérkezik ellenben 15-én délután az U-506-os, amely 132 olaszt vesz át, majd az U-507-es, amely nem kevesebb mint 153 embert vesz fel. A mentőakcióba Dakarból kifutó francia egységek a Copellini olasz búvárhajóval együtt bekapcsolódnak.

Az U-156-os négy megtelt mentőcsónakot vontat, amikor szeptember 16-án 11.25-kor egy amerikai B-24-es jelenik meg, alacsonyan köröz. Hartenstein a fénytávíróval morzéztat: "német U-Boot hajótöröttekkel". Egy megmentett RAF-pilóta angolul jelzi: "hajótöröttek vagyunk, katonák, civilek, nők, gyermekek". A Liberator távozik. Vöröskeresztes zászlót feszítenek ki az U-156-os fedélzetén. A B-24-es 12.32-kor ismét megjelenik. Öt bombát dob az U-Bootokra. Azt hiszi sikerrel és távozik. Az U-Boot azonban csak megsérült, de akcióképes.

A történet számos részlete máig sincs tisztázva. Bizonyos, hogy a Liberator parancsnoka, Janes D. Harden főhadnagy utasítást kért, mit tegyen a könnyű prédával. A wideawake-i "A Composite Force" 8012 parancsnoka, James A. Ronin ezredes Washingtonhoz fordult, választ nem kapva parancsot adott: "Sink sub!" (Süllyessze el az U-Bootot!) Eredmény: 1600 halott, jó részük a mentőakció felfüggesztése miatt. Túlélő: 1083.

Az akcióban részt vevő mindhárom U-Boot egy éven belül teljes legénységével elsüllyedt.

A Laconia-ügy súlyos következménye a búvárhajóharc kegyetlen gyakorlatának további szigorítása volt. Dönitz a mentőakció befejeztét megvárva 1942. szeptember 17-én kiadja a "Triton Null" (Laconia-parancsként ismert) általános parancsot. Megtilt minden kísérletet az elsüllyesztett hajók személyzetének megmentésére, hajótöröttek élelemmel és vízzel ellátására, a túlélőknek bármilyen segítség nyújtására. "A mentés - hangzik a parancs - ellentmond a hadviselés ellenséges hajók és legénységük megsemmisítésére irányuló legprimitívebb követelményeinek."

A Churchill által is kiemelt "mindvégig töretlen harci szellem" valóban jellemző volt az U-Bootok katonáira. 1945. május 4-én 15.14 órakor parancsot kapnak a harci cselekmények beszüntetésére és a visszatérésre. Az Atlanti-óceánon operáló 45 U-Boot közül csak nyolc tesz eleget haladéktalanul a parancsnak. A többiek vagy nem vették, vagy egyszerűen nem adtak hitelt az utasításnak. Tovább harcolnak. Így - most már végleg értelmetlenül - pusztult el május 5-én New York előtt az U-853-as (Frömsdorf sorhajóhadnagy), május 6-án egy amerikai anyahajó elleni támadás során az U-881-es (Frischke főhadnagy). Az U-2336 (Klusmeier sorhajóhadnagy) 7-én a Firth of Forth előtt megtorpedóz két kis teherhajót, a norvég Snealandot és az angol Avondale Parkot - az utolsó kettőt a 2828-ból, amelyet a szürke farkasok küldtek a tenger fenekére.

Miután május 7-én Reimsben aláírták a német Wehrmacht feltétlen megadását, másnap a parancsnokokat utasították, hogy közöljék pozíciójukat, majd hajójukat a Royal Navynek valamely angol kikötőbe befutva adják át. Június 6-ig 156 búvárhajó fut be a kijelölt skóciai támaszpontra a Kriegsmarine hadi lobogója felett a megadás jelével, a "White Ensign" fehér zászlajával. 221 U-Bootot azonban legénysége elsüllyesztett - mint a francia Leonce Peillard nagy művében érezhető elismeréssel írja -, "mert parancsnokaik ezt hazafias kötelességnek tartották, vagy mert szerintük Dönitz ilyen feltételeket csak kényszer hatása alatt fogadhatott el!"

Indítékok, eszmék, magatartásformák, amelyeket a szürke farkasok történetében is csak egy olyan világ megértésével lehet felfogni, amely velük együtt süllyedt el, amihez kegyetlen sorsuk is hozzátartozott: a vízibombákkal széttépett Prien és emberei, a 26 éves U-Boot-kapitány Peter Zschech, aki hajója fedélzetén főbe lőtte magát, mert sikertelenségét nem tudta elviselni, a lovagkeresztes Werner Henke, aki a hadifogságból halálba menekült, Heinz Eck, az U-852-es fiatal parancsnoka, akit két tisztjével együtt háborús bűntett miatt ítéltek halálra - de ez már külön história...