A "Siklólovagok" támadása
Az "Overlord" hadművelet brit nyitánya
Szerző: Horváth Zoltán

A Csatorna titeket megállíthat, de bennünket nem! - hirdették a krétával felírt, öles betűk a 13-as oldalszámú vitorlázógép törzsén. Valamivel hátrébb, kisebbekkel ez állt: Nem felejtünk Coventry, Plymouth, Bristol és London! Fritzek, most mi jövünk! A körülötte gyülekező deszantosok, fekete, barna és zöld festékkel elcsúfított arca mindenre elszántságról vallott. A sisakjukról lecsüngő álcázás még marconábbá tette külsejüket. Ugyanekkor mások, másik reptereken, nagy hórukkozással dzsipeket, páncéltörő- vagy légelhárító ágyúkat rakodtak be a Horsák és a Hamilcarok gyomrába. Megint más megindulási körletekben ezalatt, felszerelésük súlya alatt nyögő harcosok viaskodtak a szállítógépek meredek lépcsőivel. Valamennyien a britek 6. légideszant-hadosztályának a katonái voltak és első, éles bevetésükre készültek. Mindez 1944. június 5-én, a sötétedést követő órákban történt, a "D-day"-ként elhíresült, normandiai partraszállás előestéjén.

22 óra 30-kor a 22. brit ejtőernyős század 60 katonája teáját szürcsölgette a mozgó kantin pultjánál, vagy a hat Albermarle mellett téblábolt. Ezeket a kétmotorosokat a háború elején bombázóknak szánták, de történetünk idejére feladatkörük vitorlázógépek vontatására és ejtőernyősök célba juttatására módosult. A harcosok a 6. légideszant-hadosztály, különlegesen kiképzett jelzői voltak, akiknek fél órájuk volt rá, hogy az ejtőernyővel érkező dandárok számára kijelöljék a leugrási zónákat. Az összesen 4310 főt számláló erő elindulását követően vitorlázógépek szállnak majd fel. Ezek szállítják a merville-i üteget megtámadók nehézfegyverzetét, a figyelmet elterelő rohamcsapatot, valamint pár órával később a többi felszerelést és Gale vezérőrnagyot a hadosztály parancsnokságával egyetemben. A jelzők természetesen számukra is kitűznek leszállóhelyeket. A Sten géppisztolyok, kések, kézigránátok, rádió-irányadók, jelzőlámpák és egyéb készülékek, meg persze az ejtőernyők súlya alatt görnyedezők a következő 20 percben megtöltötték a szállítógépeket. Az első Albemarle 23 óra 03-kor startolt és a reptér végi fasor felett, méterekkel áthúzva délnek fordult. Az öt másik gyors egymásutánban követte. Június 6-án 0 óra 20-kor (legalábbis a pilóták szerint) megérkeztek az ugrásra kijelölt három terület fölé. A földet érők közül valójában csak a Varaville-nél ledobott szakasz került a megadott helyre. A gépeket Ranville közelében elhagyókat az erős szél a kijelölt vidéktől messze keletre sodorta. Mégis a Toufréville környékére küldött húsz katona járt a legszerencsétlenebbül. A szakasz egyik fele a ranville-i övezetbe érkezett, ezért ők rossz helyen tűzték ki a leszállási helyet. Másik fele ugyan jó helyen ugrott, viszont katonái közül hatot a szél a Dives folyó elárasztott völgye felé vitt, mely számukra halálos csapdának bizonyult. Mivel a hetedik jelzőt a német őrszemek lelőtték, mindössze hárman maradtak a feladat végrehajtására. A fő erők érkezéséig még 30 percük sem volt. Nem is vesztegették idejüket a haditervben szereplő helyszín keresgélésével, hanem a "K" betűt villogó jelzést azon a gabonaföldön helyezték el, amelyikre leérkeztek. A másik két szakasz tagjainak bosszúságát fokozta, hogy az irányadók, a vizuális jelzésre szolgáló lámpák és fluoreszkáló vászoncsíkok vagy tönkrementek, vagy elvesztek. Ezért ők zseblámpákkal tűzték ki a leszállóhelyeket. Az ilyen vagy olyan jelzőberendezések a felsorolt nehézségek dacára, időben kezdtek működni, ami a jelzők találékonyságát dicséri.

Akik a hidak megszerzésére indultak

Egy időben a jelzőkkel a térségbe érkezett hat Halifax négymotoros is. A mögéjük kapcsolt Horsa vitorlázógépekben 180 harcos ült. A vontatmányok közül az első június 5-én 22 óra 56-kor startolt a RAF Dorset grófságbeli repteréről. A többiek egyperces időközökben követték. A 6. légideszant-hadosztály 6. dandárját alkotó oxford-buckinghamshire-i könnyűgyalogság 2. zászlóaljából és a 249-es műszaki század utászaiból összeválogatott erő parancsnoka Howard őrnagy volt. A tiszt az élen húzott Horsában foglalt helyet, együtt az 1. szakasz katonáival és parancsnokukkal, Brotheridge hadnaggyal. Ahogy az 1500 m-es utazómagasságba emelkedtek, a holdvilág megcsillant a Csatorna vizén. Hamarosan láthatóvá vált előttük a francia szárazföld sötét vonala. A rájuk váró feladat nehézségével valamennyien tisztában voltak: nem elég, hogy az őrséget lerohanva, sértetlenül kellett elfoglalniuk két hidat, melyeket a németek a jelentések szerint aláaknáztak, hanem azokat még az erősítés megérkezéséig tartaniuk is kellett. A start után egy és 1/4 órával a laza kötelék Cabourgtól nyugatra átrepülte Normandia partvidékét. A bombázók navigátorai, a leoldás előtt az egymásköztin keresztül részletesen tájékoztatták a vitorlázógépek pilótáit a pontos helyzetről, magasságról, utazósebességről, a szélirányról és sebességéről, valamint az útirányról. 0 óra 15-től következett a Horsák leoldása. A Halifaxek ezután Caen felé vették az irányt, hogy ledobják a városra a figyelemelterelésül magukkal cipelt bombaterhet. A nagy famadarak pedig 160 km/h-val, csendesen siklottak a 10-11 km-re elhelyezkedő leszállóhelyek felé. A sötétben nehéz volt felismerni a jellegzetes tereppontokat. A Wallwork törzsőrmester kormányozta Horsa hamarosan Bois de Traven, a környék legnagyobb erdeje fölött járt. Ennél a fordulópontnál kellett az első három gépnek északnyugati irányt felvenni. A gép orra azonban éppen takarta a fákat. A pilóta, hogy tisztábban lásson, jobbra, éles bedöntésű, 90 fokos fordulóba kezdett. Szinte rögtön megpillantotta a célokat: a Caeni-csatorna hídját Benouville-nél és az Orne folyóét Ranville-nél. Az övé az előbbi volt. A fékszárnyat félig leeresztve 300 m-ig süllyedt. Újabb 90 fokos fordulót követően szólt a másodpilótának, hogy nyisson fékernyőt. A hatás azonnal jelentkezett és a gép 100 km/h körüli leszállósebességgel közeledett a hídtól délkeletre található, háromszögletű terület felé. Az utolsó másodpercben Ainsworth törzsőrmester leoldotta a fékernyőt és a Horsa nagy reccsenéssel földet ért. Miközben dülöngélve, csikorogva végigcsúszott a talajon, a törzs alsó borítása felszakadt. A gép végül, orrával elakadt egy szögesdrót akadályon és 43 m-re a keleti hídfőtől, jobb oldalára billenve megállt.

A tűzkeresztség a "Pegazus"-hídnál

Az ütközéstől a két pilóta, a pozdorjává törött plexin keresztül kirepült és eszméletét vesztette. A hídon sétálgató két őr a Horsa leérkezése által keltett zajról azt hitte, hogy valamelyik megrongált bombázógépről leszakadt részek becsapódásai okozták. Howard és katonái gyorsan magukhoz tértek a kemény földet érés sokkjából és az oldalajtón át kirajzottak a gépből. Körülpillantottak és meghökkenve látták, hogy a hídtól még 50 m-re sincsenek. A másik meglepő dolog a csend volt. Ők ugyanis fegyverropogást vártak. Brotheridge és az 1. szakasz emberei átverekedték magukat a drótakadályokon és a célobjektum felé rohantak. Mögöttük akkor suhant be a második Horsa. Boland és Hobbs törzsőrmesterek, hogy elkerüljék az előttük leszállt gépet, az utolsó pillanatban élesen jobbra fordultak. A zökkenés kirepítette Wood hadnagyot, a 2. szakasz parancsnokát. Mire a tiszt feltápászkodott, emberei már körülötte álltak. A szakasz futólépésben, a vitorlázógépek leszállása ellen szánt oszlopok kiásott gödreit kerülgetve indult a híd felé, melytől pár méterre már várta őket Howard őrnagy. Kettes feladat indul! - adta ki a parancsot. A deszantosok erre elrobogtak, hogy megtisztítsák a keleti part lövészárkait, elfoglalják az ottani géppuskafészkeket és a páncéltörő ágyúk állásait. Ekkor érkezett meg a Barkway és Boyle törzsőrmesterek vezette harmadik vitorlázógép. A másik kettő mögött, nagy zökkenéssel megálló gépből ketten repültek ki: Vaughn százados, aki a kötelék orvosa volt és a 3. szakasz parancsnoka, Smith hadnagy. Utóbbi rögtön felpattant a pocsolyából és emberei zömével a híd irányába rohant. Szakaszának legalább fél tucat katonája viszont akkor még javában a roncsból való kijutással bajlódott. Az óra éjfél után 20 percet mutatott. A Brotheridge vezette szakasz már a hídon volt. Az egyik felocsúdó német őrszem riasztólövést adott le puskájából. A másikat, aki rakétapisztollyal figyelmeztetést küldött a ranville-i híd őrségének, a hadnagy egy sorozattal leterítette. A szakasz két harcosa ugyanekkor kézigránátokkal támadta a közeli géppuskafészket. Az utászok eközben, robbanószerkezetek után kutatva, nekiláttak a híd átvizsgálásának és minden vezetéket elvágtak, amit csak találtak. A felzavart németek észbe kaptak és tüzet nyitottak. Ahogy az élen rohanó hadnagy gránátot dobott a túlparti géppuskaállásba, egy lövedék torkon találta és azonnal megölte. A többiek átugorták a híd közepén összerogyott tisztet és csípőből tüzelve, kézigránátokat dobálva pillanatok alatt a nyugati parton voltak, ahol megkezdték az ellenség kifüstölését. A 2. szakasz közben elbánt a híd keleti végét védő tüzelőállásokkal, beleértve egy 20 mm-es gépágyúét is. Az ellenállás szervezetlensége elárulta, hogy a német őrség nagy része kereket oldott. Az őrnagyhoz jelentéstételre visszasiető Wood útközben láblövést kapott. Minthogy helyettese szintén megsebesült, a szakasz vezetését az egyik tizedes vette át. A közben berobogott 3. szakaszt Howard őrnagy átküldte a nyugati oldalra, hogy az ott küzdők így megerősítve, mielőbb legyűrjék a németeket. A csata közben Smith hadnagyot egy gránátszilánk súlyosan megsebesítette. A lerohanással elért győzelem után a szakaszok a híd két végében védekezésre rendezkedtek be. Csak utóbb derült ki, hogy a robbanótölteteket még nem szerelték fel, azokra egy fészerben akadtak rá. A hamarosan "Pegazus" nevet kapott híd környéke lett Franciaország legelső felszabadított területe.

Híd az Orne folyón

Miközben a gépek Howard őrnagy három szakaszával a Caeni-csatorna felé suhantak, a másik három Horsa is célja felé tartott. A sorban negyedikként vontatott vitorlázógépet, mely a másik szekció élén repült, rossz helyen kapcsolták le. Következésképpen az őrnagy helyettesét, Priday századost és a 4. szakaszt szállító famadár 8 km-rel keletebbre, a Dives folyó hídja mellé érkezett. A Hooper hadnagy vezette szakasz őrizetlenül találta a szerkezetet, amiből rájöttek, hogy rossz helyen járnak. Gyors tanácskozást követően, erőltetett menetben indultak útnak eredeti céljuk felé. A következő gép már valamivel jobban navigált. Az 5. szakaszt szállító Horsa a kijelölt helytől 600 m-re ért földet. Mire a Sweeney hadnagy vezette csapat felbukkant a híd nyugati végénél, a később földet ért 6. szakasz katonái már elfoglalták annak keleti oldalát. Minderre azért voltak képesek, mert pilótáik - Howard és Baacke törzsőrmesterek - a kiválasztott leszállóhely kellős közepére tették le gépüket. A fákkal körülvett térség a céltól 300 m-re, északnyugatra feküdt. A hidat egy szem géppuska őrizte, melyet a szakasz aknavetőse egyetlen, jól irányzott 76,2 mm-es gránáttal megsemmisített. A védtelenül maradt építmény környékét Fox hadnagy emberei percek alatt elözönlötték.

Howard őrnagy rohamcsapatai alig negyed óra alatt elfoglalták a két célpontot. A rádiós leadta az akció sikerét jelentő "ham and jam" (=sonka és dzsem) jelzést. 0 óra 40-től repülőgépmotorok százainak, egyre erősödő morajlása tudatta a hadosztály első győzelmének örvendezőkkel, hogy az 5. és a 3. ejtőernyős dandárok katonáinak képében, a terveknek megfelelően érkezik az erősítés.

Harcban az 5. ejtőernyős-dandár

Az egység Normandiában földet ért első embere Nigel Poett volt. A dandártábornok a jelzőket követő három Albemarle egyikéből ugrott, melyek az alakulat előőrsét szállították. A parancsnok előredobására azért volt szükség, hogy legyen egy tájékozott, döntésre képes személy a helyszínen arra az esetre, ha Howard őrnagyék akciói a két hídnál netán kudarccal végződnének. A töksötét éjszakában a lehető legsimábban értem földet. Nem láttam sehol egy lelket és körülöttem, leszámítva a távolodó gép motorzaját, síri csend uralkodott. A Ranville felé tartó Albemarle haladási irányát követve indultam el. Egy percen belül elkezdődött ott a támadás, mert a híd felől villogás látszott és fegyverropogás hallatszott. Nem vártam senkire, hanem egyenesen arrafelé vettem az irányt, remélve, hogy rádiósom is így tesz. Mint utóbb kiderült, a németek tűzharcban megölték. Mire az Orne partjára értem, Howardék már legyőzték a hidakat őrzőket. Kisvártatva meghallottam az 5. dandárt szállító gépek morajlását. A Stirlingek közül az elsők a 7. zászlóalj ejtőernyőseit hozták. A három puskás századból, egy géppuskás-, egy híradós-, egy mesterlövész- és egy aknavetős szakaszból álló zászlóaljat 5-én 20 órakor riasztották. Miután leadtak minden személyes iratot, levelet, fotót, a 720 katona fogta felszerelését és felkapaszkodott a teherautókra. 36 telt meg velük. Minden Stirling egy ilyen "rakomány" ejtőernyős szállítására volt képes. A különben csendes reptéren lekászálódó katonák csoportjai között itt-ott halk nótaszó hallatszott. Várakozás közben egyesek teáztak, mások meg álcázó festékkel mázolták be arcukat. Jó páran felfújható gumicsónakokat gyömöszöltek málhazsákjukba a célterület két folyóján történő átkeléshez. A rövid eligazítást és a karórák egyeztetését követően beszálltak gépeikbe. A feldübörgő motorok melegítését követően a légcsavarok meglódították a Stirlingeket. A felszállópályára gurult gépek gyors egymásutánban startoltak és a Csatorna felé vették az irányt. A támaszpont körüli otthonokban felriadók ilyesmiket mormogtak az orruk alá: Na, ismét bombázni mennek! - aztán, a másik oldalukra fordulva, aludni próbáltak. Hogy ezúttal másról volt szó, csak másnap délelőtt tudták meg. 0 óra 45-kor a szél felhőket kergetett a kiugrásra kiválasztott területek fölé. Ez nemcsak a táj jellegzetes pontjait takarta el, hanem a különböző jelzéseket villogó lámpákat is. A négymotorosok kétségbeesetten körözve keresgélték a kiválasztott helyeket. A légvédelem hirtelen életre kelt és nyomjelzős lövedékek hasították keresztül-kasul az eget. Két Stirling végzetes találatot kapott. A felgyújtott négymotorosok spirálozva zuhantak arra a francia földre, melynek felszabadítására érkeztek. Gépenként hatfős személyzet és 20 ejtőernyős veszett oda bennük. 0 óra 50-kor a megmaradt 34 gépből ugrani kezdtek a deszantosok. Tíz másodperc alatt a földön voltak. Mégis végtelenül hosszúnak tűnt számukra ez az idő, mert közben minden irányból narancsszínű, zöld, sárga vagy fehér tűzcsíkok tartottak feléjük. Radmore százados az 5. dandár híradósainak parancsnokaként indult erre a bevetésre. Jól emlékszem, hogy a Csatorna átrepülésének utolsó percében a Stirling padlójáról eltávolították az ugrónyílás fedelét. A résen keresztül látszott Normandia földje és a németek nekünk szánt tűzijátéka. 150 m-ről ugrottunk. A málhazsákon kívül egy Sten géppisztolyt is rajtam lógott. Nagyon rövid idő alatt földet értem. A lehető legnagyobb zűrzavarba csöppentem. Nem elég, hogy a légvédelmi tűz miatt kétségbeesetten manőverező pilóták a számítottnál sokkalta nagyobb területre szórtak szét minket, ráadásnak még a különböző alakulatok katonái jól össze is keveredtek. Akik a sötétben szerencsésen földet értek, lázasan keresgélték egymást és parancsnokaikat. A "V" kérdésre adott "Victory" válasszal tudták bizonyítani, hogy britek. A zászlóaljak parancsnokai eközben különféle hangjelzésekkel igyekeztek összeszedni embereiket. A 7.-é például madárhívogató síppal, a 13.-é meg vadászkürttel. Pine-Coffin alezredes, a 7. zászlóalj parancsnoka 2 óra 30-ig csupán 200 ejtőernyősét tudta maga köré gyűjteni. Bár sem aknavetős, sem a géppuskás szakaszának nem volt semmi nyoma, nem várhatott tovább rájuk. Kénytelen volt elindulni csapatával, mely csak puskákkal, géppisztolyokkal, Bren golyószórókkal, PIAT páncéltörőkkel és kézigránátokkal volt felfegyverkezve, hogy megerősítse a hidakat védő szakaszokat. Szerencséjükre legalább a tájékozódásra nem kellett időt fecsérelniük, mert egy világítóbomba láthatóvá tette Ranville VI. századi öreg templomát. Azonnal tudták az irányt. Nem így Radmore százados, aki Dolden főhadnaggyal, a zászlóalj hírszerző tisztjével a gyülekezési hely, a Ranville-től 1,5 km-re, északra található kőfejtő felé vezető utat kereste. Botorkálásunk közben egy útjelző táblára akadtunk. "Ezen a gyakorlaton úgy sincsenek döntőbírák, csaljunk egy kicsit!" - indítványoztam. Dolden a nyakamba ült, hogy öngyújtója lángjánál kisilabizálja, hol a csudában lehetünk. Abban a pillanatban hallottuk meg a távolból a 13-asok vadászkürtjének hangját. A térképet előkapva kiderítettük, hogy célunktól 4 km-re vagyunk. Hajnali 3-ra oda is értünk. A zászlóalj összeszedett része ezalatt eljutott a híd közelébe, ahol vakító felvillanások és heves robbanások dörgése fogadta őket. Egy vérfagyasztó pillanatig azt hitték, elkéstek. A "csatazaj" azonban egy kilőtt német páncélos belsejében felrobbanó lövedékektől eredt. Megnyugodva hajigálták hát el a gumicsónakokat és 3 órára a hidak környékén létesített tüzelőállásokban voltak. Az A század töredéke Benouville falucskában, a B-é pedig a Le Port nevűben foglalt tüzelőállást. Az alezredes az Orne hídjánál egy szakaszt hagyott, amennyi embere pedig a C századból összejött, az lett a tartalék. Hajnal előtt egy órával a németek három oldalról is megtámadták az A századot. A tartalékból egy szakasz, bár komolyabb fegyvereik nem voltak, a segítségükre sietett. A szorongatott alakulat a pergőtűzben hősiesen kitartott, miközben aknavetőseik és géppuskásaik, onnan 20 km-nyire keresgélték a feléjük vezető utat. Abban a szituációban annyit értek a kutyaszorítóba kerülteknek, mintha tőlük 2000 km-nyire lettek volna! A felmentést 6-án a déli órákra várták. A 185. gyalogosdandár azonban csak 21 óra 30-kor érte el a két hidat, melyeknél Howard őrnagy katonái éppen 21 órán keresztül tartottak ki.

A 12. zászlóalj feladata a Ranville környékén található stratégiai pontok elfoglalása volt. 23 óra 30-kor az alakulat ejtőernyőseit szállító Stirlingek motorjai felköhögtek és az óriások kisvártatva megindultak a felszállómező felé. A gépek baj nélkül átrepülték a Csatornát. Ahogy közeledtek Normandiához, az ugrónyílásokon kinézők a mélyben homályosan kivehették a parton megtörő hullámok fehérségét. A látvány hasonlított a gépek törzsére és szárnyaira, sietősen rámázolt, fehér és fekete inváziós sávokra. Előbb parti sziklák és hatalmas fák különös alakjai tűntek el alattuk, amiket magas sövényekkel határolt szántóföldek képe követett. Kigyulladt a vörös fény, aztán - 0 óra 50-kor - a zöld. Ugrás! Az ernyők belobbantak és a hevedereken csüngők csendesen ereszkedtek az ismeretlenbe. A zsinórzat között fütyülő szél és a selyemkupola csattogása kísérték a katonákat rövid útjukon. Kisvártatva nagy huppanások, nyögések és a felszerelés csörömpölése jelezték, hogy megérkeztek Franciaország földjére. Talán említeni sem kell, hogy ezt a zászlóaljat is alaposan szétszórták. A parancsnok, Johnson alezredes 2 óráig csupán emberei 60%-át tudta összeszedni. A 12-esek 4 órára mégis maradéktalanul teljesítették a rájuk szabott feladatokat. Az A század elfoglalta az Orne hídjától keletre eső útkereszteződést. A B század Le Bas de Ranville déli peremén, a C pedig a Caen felé néző magaslatokon ásta be magát.

A 13. zászlóalj harcosai szintén 0 óra 50-kor kezdtek kiugrani, és őket is "rendesen" szétszórták. Feladatuk volt a Ranville és a szomszédos falucskák megtisztítása, valamint az, hogy a vitorlázógépek leszállására kiszemelt, sík területekről eltávolítsák a beásott, néha még alá is aknázott póznákat. Bár a vadászkürt szavára csak zászlóalj fele gyűlt a parancsnok köré, 2 óra 30-ra mégis elfoglalták Ranville-t. Ezzel pedig a briteké lett az első francia város felszabadításának dicsősége. Az utászok ezt követően kezdték meg az akadályok felrobbantását és az aknák hatástalanítását, hogy az egy óra múlva érkező vitorlázógépek biztonságosan földet érhessenek. A nyílt területen dolgozókra zúdított német géppuskatűz dacára leszállásuk idejére a térség jelentős részét megtisztították. A 13-asok másik felének katonái ez idő alatt messze keletre, az erdők fáit kerülgetve, kerestek kiutat a sűrűből. Többségük, az ellenséges csapatok közt átszivárogva, csak napok múlva jutott el alakulatához. A két utóbbi zászlóaljhoz a D-napon nem értek el a felmentő, partraszálló csapatok. Ennek ellenére visszavertek számos német támadást - az elsőt hajnali 4-kor - és kilőttek vagy fél tucat páncélost is. Részükre aznap komolyabb erősítés csupán 21 órakor érkezett, a 6. légi szállítású dandár vitorlázógépeivel.

A 3. ejtőernyős dandár viszontagságai

A jelzőket rossz helyre ledobó gépek "jóvoltából" a Hill dandártábornok vezette egységet alkotó 1. kanadai, valamint a 8. és 9. brit zászlóaljak ejtőernyőseinek jó része számára, nem a haditervben kiválasztott helyen villogott a megbeszélt jelzés. Erre rátettek még egy nagy lapáttal azok a gépek, melyek a légvédelmi tűz és a viharos szél miatt az előírt útvonalról letértek. Akadtak, akik a kijelölt helytől 16 km-re, keletre értek földet és olyanok is, akik a "Sword" parttól csupán 1 km-re! Éjfél után 1 órával kezdték meg az ugrást a kanadaiak. A dobás mintegy 30 percig elhúzódott és a deszantosok végül a tervezettnél 40-szer nagyobb területre érkeztek. Ráadásul akadt olyan Albemarle, amelyik valamennyi "utasát" visszavitte Angliába. A várakozók egyike ugyanis, a gépet megbillentő, légvédelmi gránát robbanásától belezuhant a nyílásba. Társai egyszerűen képtelenek voltak onnan kicibálni a beszorult szerencsétlent. Ebből a zászlóaljból 86 fő azért esett fogságba, mert a pergőtűztől megzavarodott pilóták őket az Orne keleti partja helyett a Dives keleti oldalára dobták, németektől hemzsegő területre. Ez a társaság azonban még mindig jobban járt, mint azoknak a szakaszoknak a tagjai, akiket az elárasztott, mocsaras vidékre sodort balsorsuk és a szél, vagy az a raj, melynek öt emberét a németek összeterelték és kivégezték. A kanadaiakra várt különben a Varaville és a Robehomme helységektől keletre épült két híd felrobbantása. A víz alatt álló területre ugrott B század egyik fele már annak is örülhetett, hogy sikeresen partra tudtak evickélni. Ma sem tudni azonban, hogy hányan lelték halálukat a felszín alatt, gonoszul megbújó, két méter mély csatornákon való átkelés során. Sokukat ugyanis nehéz felszerelésük a keresztül-kasul vezetett árkok mélyére húzta. Toseland hadnagy az 5. szakasz parancsnoka a szerencsés túlélők között volt. Egy maroknyi emberrel elindult a robehomme-i híd elpusztítására. Útközben csatlakozott hozzájuk néhány katona a 8. és a 9. zászlóaljtól. Hajnali 3-ig hiába várták ott az utászokat. Akkor 15 kg-nyi robbanószerrel megkísérelték a szerkezet levegőbe repítését, de csak meggyengíteniük sikerült. Végül reggel hatkor, Inman hadnagy vezetésével öt utász 100 kg robbanóanyaggal lerombolta. Az A század katonái ezalatt reménytelenül keresgélték egymást. A gyülekezőhelyen Clancy hadnagy mindössze három emberét találta. A később még 21 fővel bővült csapat Merville felé vette az irányt, ahol feladatuk az üteget támadó 9. zászlóalj visszavonulásának biztosítása volt. Útközben, Gonneville-sur-Merville közelében kis híján áldozatul estek az üteget támadó RAF Lancasterek célt tévesztett bombáinak. A C századra négy, fontos feladat végrehajtása várt. A varaville-i helyőrség lerohanása, a várostól keletre lévő útkereszteződéshez állított 75 mm-es löveg semlegesítése, a Divette folyó hídjának lerombolása és a közeli rádióállomás kiiktatása. McLeod őrnagy azonban alegységének csak töredékét találta meg. 1 óra 30-kor 15 katonát számolt össze. Összes fegyverük egy PIAT páncéltörő, három Sten géppisztoly, kilenc puska és az őrnagy revolvere volt. Mégis elindult Varaville ellen. Útközben, a 9. zászlóalj kóborlói közül hozzájuk szegődött Walker hadnagy vezetésével egy teljes fegyverzetű raj. A településtől keletre épített kastélyban állomásozott a 96 főt számláló német helyőrség. Az ostrom első perceiben elesett az őrnagy és a PIAT kezelője. A parancsnokságot, Hanson százados vette át, aki egy fél szakasznyi erővel éppen akkor érte utol őket. A csapat kisvártatva egy könnyű aknavetővel is gazdagodott. A németek 8 óra 30-kor kitűzték a fehér zászlót, és azt kérték, hogy elszállíthassák sebesültjeiket. A százados beleegyezett. Ekkor hallották meg azt a robbanást, mely jelezte, hogy Davies őrmesternek és utászainak sikerült a levegőbe repíteni a hidat. 10 órakor négy, hajszálpontosan kilőtt aknagránáttal, újra kezdték az ostromot. A robbanásokat követően füstgránátokat lőttek a németekre, akik közben megtudták, hogy elvesztették 75 mm-es ágyújukat, ezért megadták magukat. A győztesek 43 foglyot ejtettek. A varaville-i csata véget ért. Az ejtőernyősöket a kora délutáni órákban mentette fel az 1. különleges dandár. A kanadaiak, hadifoglyaikkal együtt este hatkor masíroztak be Le Mesnil közelében összegyűlt egységükhöz.

A harcedzett Pearson alezredes vezette 8. ejtőernyős zászlóalj feladata Bures község elfoglalása és a közelében található vasúti híd megsemmisítése, valamint az onnan délre fekvő, Troan helység kézre kerítése és két közúti hídjának levegőbe repítése volt. A zászlóalj többsége Bois de Bavent, Normandia egyik legnagyobb erdejének légterében ugrott. Napokig tartott, mire a fák tetejére leerszkedett katonák közül az utolsók is kikeveredtek a sűrűből. Nem meglepő, hogy a Toufreville-nél gyülekezők létszáma még 1/2 4-kor is csupán 11 tisztből és 130 legénységi állományú harcosból állt. Utászaiknak azonban se híre, se hamva nem volt! Ennek ellenére a hidakat sikerült használhatatlanná tenniük, bár az utolsót csak 9 óra 15-kor.

A merville-i rajtaütés

Jóllehet a többieké sem volt gyerekjáték, vitathatatlan, hogy a 3. dandárra kiszabott feladatok legnehezebbjét, az erősen védett merville-i üteg lerohanását, a 9. zászlóalj kapta. A Fritzek azt hiszik, hogy csak őrültek merészkednek oda. Ezért támadjuk meg mi! - mondta katonáinak Gale vezérőrnagy. A felderítés szerint a 2 m-es fal- és mennyezetvastagságú betonbunkerekből négy darab, 16 km-es lőtávolságú, 150 mm-es űrméretű ágyú nézett a "Sword" partszakaszra. Mivel a négy bunker tetejét 3,5 m-es földréteggel borították, azokat bombabiztosnak tekintették. Az üteg köré két sorban drótakadályokat húztak és közel 400 m hosszban harckocsi-árok is készült, mely 3 m mély és 5 m széles volt. A védelmet tíz, gondosan elhelyezett géppuskafészek és körbe telepített aknamező tette szinte áttörhetetlenné. Az őrség létszámát 180 fősre becsülték. Igen fontos szempont volt, hogy az ágyúkat legkésőbb 5 óra 30-ig hatástalanítsák. Az aprólékosan kidolgozott támadást az alakulat parancsnoka, Otway alezredes 11, különböző feladatú csoport, gondosan időzített bevetésével tervezte. Hozzájuk csatlakozott volna még három vitorlázógépnyi katona, akiknek, fokozandó a meglepetést, a roham kezdetekor kellett volna leszállni az üteg területére. A támadásban résztvevőket szállító gépek 23 óra 10-től startoltak Brize Nortonból és Harwellből. Az elsők a felderítők voltak, akiknek egyrészt ki kellett jelölni a többi ejtőernyős kiugrási helyét, másrészt meg utat találni az üteg védelmén keresztül. 0 óra 30 és 40 között, a terv egyik kulcsfontosságú mozzanatának végrehajtása a RAF 100 Lancaster nehézbombázójára várt. A deszantosok akcióba lendülése előtt kellett megpuhítaniuk az üteg védelmét 2 tonnás bombákkal. Az alacsony szintű felhőzet azonban nem kedvezett a nagy magasságú, precíziós légitámadásnak. A "rakomány" nemcsak hogy mellé ment, hanem kis híján végzett a felderítőkkel. A zászlóalj fő erőinek érkezése sem volt zavartalan. A pilóták egy része, összetévesztve az Orne és a Dives torkolatát, négy perccel korábban fordult rá a célra. A heves légvédelmi tűzben kétségbeesetten manőverező C-47 Dakotákban egymás hegyén-hátán hevertek a mintegy 50 kg-os felszerelés alatt görnyedezők. Akik már kiugrottak, azokra is hajmeresztő pillanatok vártak. Az utánuk érkező gépek némelyike ugyanis alacsonyabban jött és a leereszkedők között száguldott át. A kavarodásban a tervezett 1,3 km2-es terület helyett százszor akkora térségben szórták szét őket. Hiába volt a többhetes, alapos felkészülés, akadt olyan, aki a céltól csaknem 60 km-re ért földet! A bajt tetézte, hogy a felszerelést szállító 11 vitorlázógépből egy sem érkezett meg. Ötről kiderült, hogy a Csatorna felett a viharos szél eltépte vontatókötelüket és a Horsákat, rakterükben járművekkel, fegyverekkel, elnyelte a háborgó víz. Pedig minderre Otway embereinek perceken belül égető szüksége lett volna. Eközben az alezredes, aki csak nehezen tudta elhagyni az élesen manőverező Dakotát, nem is sejtette, hogy két emberével egyenesen a merville-i helyőrség parancsnoksága által elfoglalt tanya kertjébe ereszkedik. Ráadásul ketten pontosan az épület oldalánál lévő melegház tetején kötöttek ki. A csörömpölésre német tisztek rohantak elő pisztolyokkal hadonászva. Az alezredes tisztiszolgája egy téglát vágott az üveghez, amiről azok azt hitték, hogy kézigránát és ész nélkül fedezéket kerestek. Míg a földön lapultak, a három brit kereket oldott. A gyülekező helyre érve Otway rögtön látta, hogy terve romokban hever. 2 óra 50-ig zászlóaljából mindössze 150 ember gyűlt köréje. Se dzsipek, se ágyúk, se aknavetők, se utászok, se robbanóanyagok, se aknakereső műszerek, se orvosi felszerelés! A puskásokon kívül csak egy fél szakaszra való mesterlövész, hat szanitéc, 20 "bangalore torpedó" (a drótakadályok megsemmisítésére szolgáló, cső alakú, összecsavarható robbanószerkezet), valamint egyetlen könnyű géppuska állt rendelkezésére. Tovább várni viszont nem volt értelme, hisz' kiderült, hogy a dobás zűrzavarában a felszerelés és az emberek Normandia területén belül akárhova kerülhettek. Otway parancsot adott: Irány a 3 km-re fekvő üteg! A terv egyetlen pontja teljesült csak maradéktalanul: Smith őrnagy és felderítői bejutottak az üteg területére, utakat jelöltek ki az aknamezőn és kifürkészték az ellenség mozgását. Az őrszemek egyike alig fél méterrel járkált a fűben lapuló ejtőernyősöktől. 4 óra 24-kor megérkeztek a vitorlázógépek. A három helyett csak kettő, mert egy kötélszakadás miatt Angliában leszállt. Az öszszesen 58 főt szállító vontatmányok a légvédelmi pergőtűz dacára négy kört írtak le a leoldás előtt. Mivel a pilóták hiába várták a megbeszélt jelet, az aknavetőből kilőtt világítólövedéket, az egyik gép az ütegtől 6 km-re szállt le. A másik viszont, mely a céltól csupán 200 m-re, egy gyümölcsösben ért földet, magára vonta a kívül elhelyezett német géppuskák tüzét. A kerítésen belül felállított négy gépfegyver szintén tüzet nyitott. Ezek közül az ejtőernyősök géppuskása hármat kilőtt. 4 óra 35-kor Otway parancsot adott a rohamra. A felrobbantott "bangalore torpedók" utat nyitottak a drótakadályok között és a támadók két irányból megindultak. Az egyik csoport a géppuskásokat rohanta le, a másik az ágyúk betonbunkerjei felé hajrázott. A zászlóalj speciális, halálfejes jelvénye láttán a lövészárkokba húzódott németek sikoltozva adták meg magukat. Az ágyúk betonfedezékeit megrohanó négy, 12 fős osztag katonái hátul az acélajtókat nyitva találták. Habozás nélkül berontottak és a kazamaták csendjét fülsiketítő fegyverropogás verte fel. A meglepett őrség katonái egymás után terültek el. A golyózáport 22-en élték túl. Kiderült, hogy a kézre kerített partvédő-ágyúk 75 mm-es űrméretűek, vagyis csak fele akkorák, mint amekkorákra számítottak. Elpusztításukhoz azonban nem volt megfelelő mennyiségű robbanószerük, ezért a britek úgy tervezték harcképtelenné tételüket, hogy két lövedéket töltöttek a csövekbe, aztán elsütötték az ágyúkat. Az egyik robbanás halálos sebet ejtett Dowling hadnagyon, a rohamcsapat vezetőjén. Otway emberei a feladatot pontosan 5 órára teljesítették. Addigra viszont csupán 85-en tudtak közülük megállni a saját lábukon. A többiek elesetek, megsebesültek vagy eltűntek. Az alezredes a győzelemről egy sárga rakéta fellövésével tudta értesíteni az "Arethusa" cirkálót, mely különben 5 óra 45-kor tüzet nyitott volna az ütegre. Otway, 6 óra 15-kor zászlóalja maradékával a közeli Le Plein elfoglalására indult, de katonái Haugert elhagyva ellenséges tűzbe kerültek. A német szakaszt szétverték és egészen Amfréville-ig nyomultak előre, ahol védekezésre rendezkedtek be. Az eredeti létszámának alig tizedével harcoló 9. zászlóaljat koradélután mentette fel a partra szállt 1. különleges dandár 6. különítménye.

A nehézfegyverzetet, dzsipeket valamint a 6. légideszant-hadosztály teljes parancsnokságát szállító 69 vitorlázógép közben, 1/2 4-kor érkezett a térségbe. A szerencsés földet érést követően Gale vezérőrnagy megnyugodva vette a zászlóalj-parancsnokok jelentéseit. A célkitűzések nagy részét vagy már teljesítették, vagy a legjobb úton haladtak megvalósításuk felé. És ami a legfontosabb, a német parancsnokságnak még mindig nem volt fogalma arról, hogy Észak-Franciaország melyik részén várható igazából a szövetségesek partraszállása. A brit hadosztály veszteségeit a második nap végén összegezték először. A halottak, sebesültek száma meghaladta a 800-at és a parancsnokok több mint 1000 katonájukat jelentették eltűntnek. Bár ez sem volt csekélység, a légideszant-hadművelet tervezésekor borúlátóan előre jelzett 80%-os veszteségnek ez csak töredékét tette ki. Gale hadosztályának bemutatkozása várakozáson felül jól sikerült.