A sárga vihar
Amikor igazából lesújtott az isteni szél
Szerző: Horváth Zoltán

1944. decemberére a Japán Császári Flotta már képtelennek látszott arra, hogy a háború során még egyszer döntő csapást mérjen az amerikai flottára. Tizennyolcadikán mégis beütött a vész. Néhány óra leforgása alatt elsüllyedt a US Navy három rombolója, súlyosan megrongálódott hét nagyobb és 23 kisebb hadihajója, megsemmisült 146 repülőgépe, közel 800 tengerésze is a hullámok közt lelete halálát. Ezt a komoly veszteséget nem a "Kamikáze", azaz "Isteni szél" elnevezésű, öngyilkos japán repülők számlájára kell írni. Akkor nem ők, hanem a valódi isteni szél, egy tájfun csapott le az ellenségre. Halsey tengernagy különben diadalmas 3. Flottája pedig alulmaradt a Csendes-óceánnal szemben. A természet ugyanis néhanapján - megmutatva igazi arcát - figyelmezteti az emberiséget arra, hol is a helye abban a világban, amiről hiúságában már-már azt képzeli, hogy teljesen uralma alá hajtotta.

Amikor a lokátorantennák veszélyessé válnak

Előző számunkban esett szó az 1944. októberében vívott, kétnapos Leyte-sziget környéki csatáról, melyben a japánok megsemmisítő vereséget szenvedtek. A győztes 3. Flotta december közepén újabb feladatot kapott: a Fülöp-szigetek Mindoro nevű tagján elkezdődő partraszállás támogatását. A hajóhad csapásmérő erejét a 38. Flottakülönítmény képezte, amit McCain altengernagy vezetett. Gépei december 14. és 16. között kivívták a térség feletti légi fölényt. Hogy megállítsák őket, a japánok végső kétségbeesésükben ezúttal is a kamikázékat vetették be. A szándékosan a hajókra zuhanó gépek ellen biztonságot csak a 100%-os hatékonyságú légelhárítás jelentett. Megoldásként a rendszerbe állított Grumman F6F Hellcat és Vought F4U Corsair vadászgépekből, - a zuhanóbombázók és torpedóvetők számának rovására, - a szokásos mennyiség dupláját telepítették a nehéz hordozókra. Ennyi már elegendőnek bizonyult a hajóhad folyamatos légi fedezetének biztosításához. A védelem első lépcsőjeként egy körív mentén, körülbelül 100 km-nyire a fő erőktől, radarral felszerelt rombolók őrködtek, melyek azonnal jelezték a közelítő gépeket. További óvintézkedésként, a támadásból visszatérő pilótáknak e hajók közelébe érve, előre meghatározott, éles fordulókat kellett végrehajtani. Egyrészt, hogy ilyen módon azok lokátorkezelői felfedezhessék a rájuk akaszkodott japán "kullancsokat". Másrészt pedig, hogy ezekkel a manőverekkel azonosítsák magukat. Amelyik nem követte a fenti eljárást, azt automatikusan ellenségesnek nyilvánították és ennek megfelelő fogadtatásban részesült. Ám amilyen hasznosnak bizonyultak a flotta védelmében az őrhajók árbocaira szerelt, nehéz lokátorantennák, olyan veszélyesekké válhattak magukra a rombolókra nézve. A nagyméretű, "óriás vas ágyak"-nak csúfolt szerkezetek ugyanis megbontották egyensúlyukat. Ez normál hajózási körülmények között nem jelentett gondot. De olyan szélsőséges helyzetekben, mint amilyeneket a tájfun előidézett, végzetesnek bizonyult.

Készletfeltöltés menet közben

A 3. Flotta csapásmérő hordozói, a rendkívül intenzív légi tevékenységet a készletek pótlása nélkül nem folytathatták sokáig. Főleg az üzemanyag és a lőszermennyiség csappant meg. Halsey viszont okvetlenül garantálni akarta a Mindoro-szigeten partra szálló erőknek a létfontosságú, folyamatos közvetlen légi támogatást. Ezért úgy döntött, hogy még ideiglenesen sem vonja ki és küldi a hajókat Ulithibe, az 1600 km-re, délnyugatra fekvő legközelebbi utánpótlási bázisra. Inkább arra adott parancsot, hogy a 38. Flottakülönítmény, a háromnapos szakadatlan harc után, 17-én reggel találkozzon menet közbeni készletfeltöltésre flottája utánpótlásszállítóival.

Ez a művelet, még békeidőben is kényes, ember próbáló és meglehetősen munkaigényes volt. A hajók mintegy 20 km/h-s tempóban haladtak egymás mellett, közben az áthúzott adagoló-csöveken mindenféle üzemanyag áramlott. Darukkal és a hajók közé kifeszített drótkötél-pályák kosaraiban lőszer, alkatrész, élelmiszer továbbá posta került át. A váltószemélyzet tengerészei és a sebesültek szintén ilyen úton-módon jutottak egyik hajóról a másikra. Egy üzemanyag-szállító egyszerre három hadihajót is fel tudott tölteni. Egy-egy haladt a jobb és a bal oldalon, míg a harmadik "szomjas" jobboldalt, hátul elhelyezkedve kapta a naftát. Manapság a személyek átszállítását és a teher átrakást a helikopterek oldják meg. Abban az időben ezek még kísérleti stádiumban voltak. Ráadásul kis teljesítményükkel amúgy sem lettek volna alkalmasak a nehéz, lőszerrel, alkatrésszel vagy élelmiszerrel teli ládák, raklapok átemelésére.

Az egyik legkockázatosabb művelet

Hozzá kell tenni, hogy a menet közbeni feltöltés a flottánál, a veszélyes műveletek közt is az első helyen szerepelt. A balesetek megelőzése a legnagyobb odafigyelést és ügyességet igényelte. Mindig a hajók kapitányai irányították a manővert. Nagyon pontosan kellett tartani a hajók közötti néhány méteres távolságot és az egyforma sebességet, ezért a legjobb kormányosok lép-tek szolgálatba. Sőt, a hajótati pótkormánynál is készenlétben állt egy őrtiszt és egy megbízható kormányos. Ők a hajóhídon beálló üzemzavar esetén azonnal átvették az irányítást. A matrózok végig éberen figyelték a töltőcsövek és drót-kötelek feszülését, hisz' már egyetlen elszakadt cső is végzetes tüzet okozhatott. Bármelyik elpattanó drótkötél pedig, kaszaként vághatta le a fedélzeten sürgölődőket. A kiszakadó kötélbakok, elszabadult csigák életveszélyesek voltak, akár a kilőtt ágyúgolyók. A hullámzásban az óvat-lanokat egy pillanat alatt palacsintává lapíthatták a daruval átemelt sok mázsás ládák, raklapok, de még a postazsákok is. Mindezt nagyságrendekkel kockázatosabbá tette a kedvezőtlen időjárás. A hajók összekötözve, manőverezésre kép-telenül, hozzá még kényelmes tempóban haladva, akár a tengeralattjárók, akár a légitámadások ideális célpontjaivá válhattak. Halsey a Fülöp-szigeteken állomásozó öngyilkos japán bombázóktól tartott a legjobban. Ezért a flottakülönítmény és az utánpótlást szállítók találkozási pontját onnan 500 km-re, keletre tette, túl azok hatósugarán. Miközben azon iparkodott, hogy elkerülje a háború belátható veszélyeit, hajóit egyenesen egy természeti csapás útjába kormányozta. Zászlóshajóján, a Hancock hordozón, McCain összeszámolta flottáját: 13 anyahajó, nyolc csatahajó, 13 cirkáló és 56 romboló. Kétségkívül félelmetes armada. Az utánpótlással érkező konvoj sem volt sokkal kisebb. Acuff sorhajókapitány parancsnoksága alá 27 üzemanyag- és hét lőszerszállító, továbbá nyolc kísérő repülőgép-hordozó, 39 romboló és hét óceánjáró-vontatóhajó tartozott. A kis anyahajók a légi fedezet biztosításán túl még új harci gépeket is vittek a nehéz hordozók számára. A találkozás, mint ahogy tervezték, december 17-én kora reggel - az északi szélesség 14 fok 50 perc, nyugati hosszúság 129 fok 50 percénél - történt meg.

Sikertelen kísérletek az egyre romló időben

Az éjjeli órákban viharossá fokozódott északi szél azonban lehetetlenné tette a napkelte utánra tervezett feltöltést. Egyik adagolócső a másik után szakadt szét. A Manatee tartály- hajó és a Maddox romboló összeütközését a kormányosoknak csak üggyel-bajjal sikerült elhárítani. A tenger túlságosan háborgott ahhoz, hogy felszereljék a hajók közti kötélpályákat. A rossz idő meghiúsította azt is, hogy a New Jersey csatahajó üzemanyagot adjon át két rombolónak. Ezek egyike az a Spence volt, mely a következő nap szerencsétlenül járt. Délutánra úgy elromlott az idő, hogy a légtérben járőröző vadászgépek már képtelenek voltak leszállni őrülten bukdácsoló anyahajóikra. A pilóták arra kényszerültek, hogy kiugorjanak belőlük. A rombolók egytől-egyig kimentették őket. Két századnyi, teljesen hibátlan gép viszont, mintha csak ócskavas lett volna, úgy merült az óceán mélyére. Közben a hordozókon lázas munka folyt, hogy legalább a fedélzeteken lévőket megmentsék. A biztonságosnak vélt rögzítés után a matrózok legvégső ténykedése nem volt más, mint hogy kieresztették a levegőt a lenyűgözött gépek kerekeiből. Azt gondolván, hogy ilyen módon megakadályozhatják a köteleket esetleg elszakító vasmadarak hangárfedélzeti "ámokfutását". 12.15-kor Halsey kénytelen volt parancsot adni a reménytelen feltöltési próbálkozások beszüntetésére. Úgy döntött, hogy a flottakülönítmény majd következő nap, reggel hatkor, az előbbi helyszíntől 280 km-re, északnyugatra tesz újra kísérleteket. A kudarc miatt legnagyobb kutyaszorítóba a rombolók kerültek. Nagyteljesítményű hajógépeik rengeteget fogyasztottak, ám viszonylag kis méretükből adódóan, törzsükben nem jutott hely ennek megfelelő nagyságú üzemanyag-tartályoknak. Legtöbbjüknek nemcsak azért lett volna égető szüksége az olajra, hogy valamennyire feltöltve elvergődhessenek egy támaszpontra, hanem azért is, mert a megfelelő mennyiségű üzemanyag - mint fenéksúly - stabilizálásukat is szolgálta.

Kezdetleges előrejelző szolgálat

A délután közepére a 3. Flotta meteorológusai gyanítani kezdték, hogy trópusi vihar van kialakulóban. De fogalmuk sem volt haladási irányáról, sebességéről és hevességéről. Ma az ilyen viharokat műholdak segítségével tartják szemmel. A tengereket járó hajók pedig, rendszeresen jelentik időjárási megfigyeléseiket a part menti meteorológiai állomásoknak. Ott ezeket elemzik, összevetik és értékelik, majd átfogó időjárás-jelentés formájában közreadják. Azokban a napokban a 3. Flotta messze előbbre tevékenykedett minden létező meteorológiai állomásnál. Nem beszélve arról, hogy 1944-ben a nem voltak műholdak. Habár a nagy hatósugarú amerikai járőrgépek felügyeletük alatt tartották a Csendes-óceán területének jó részét, aktivitásuk azonban elsősorban az ellenséges hajó- és tengeralattjárómozgás felderítésére irányult. Ezek a gépek, nyilvánvaló okokból, teljes rádiócsendben tevékenykedtek. Bárminemű időjárás-jelentést csak a hazavezető úton adhattak le. Nem csoda, hogy mire ezek a hadműveletek résztvevőihez eljutottak, az esetek döntő többségében már 12 órásnál is régibbek voltak.

A trópusi viharokról

A trópusi ciklonok Földünk legpusztítóbb erejű időjárási jelenségei. A világ különböző pontjain, az év meghatározott időszakában keletkeznek. Az Atlanti-óceánon hurrikán, az Indiai-óceánon ciklon, a Csendes-óceánon tájfun néven tombolnak. Utóbbi eredete egy kínai kifejezés, a "tai-fung" vagyis "nagy szél". A Csendes-óceán nyugati részén a tájfunszezon áprilistól decemberig tart. Ez idő alatt a térségben kéttucatnyi trópusi ciklon tör ki, melynek 3/4-e erősödik teljes intenzitású tájfunná. Elmondható, hogy ezek a földkerekség legádázabb viharai. Közülük átlagban évi öt olyan van, ami 250 km/h-t is meghaladó orkánt kelt. Ez a határtalan pusztító erő egyértelműen a vízfelület hatalmas kiterjedésével függ össze. A trópusi ciklonok ugyanis a tenger felett haladva erősödnek, a szárazföld felett gyengülnek. A tájfunok többségének "bölcsője" a Fülöp-szigetektől keletre elhelyezkedő alacsony légköri nyomású terület. A keletkezett viharok általában nyugatra, a Fülöp-szigetek, Japán vagy Kína felé tartanak. A különbség az egyszerű trópusi vihar és a tájfun között a szél erősségében van. Ami 120 km/h-nál alacsonyabb sebességű szelet gerjeszt, az vihar. Ami ezt meghaladót, az már tájfun. A szélsebesség felső határa különben mindenkinek a fantáziájára van bízva. A hajók szélmérői ugyanis mindig jóval azelőtt "elszálltak", mielőtt a tájfun teljes erejét megmutatta volna. Évszázadok megfigyelései kellettek hozzá, hogy megállapítsák, merrefelé haladnak általában. Azt azonban, hogy egy adott tájfun hol fog végigsöpörni, azt képtelenség előre megmondani. Szeszélyesen, többször irányt változtathat, sőt akár vissza is fordulhat. Manapság, a meteorológiai műholdaknak köszönhetően, a tengerészek egyszerűen megtudhatják, merre jár tájfun. Elkerülhetik, kitérhetnek útjából. 1944 decemberében a 3. Flotta telje-sen magára volt utalva. Halsey és vezérkara csak a helyszíni megfigyelésekre és mérésekre támaszkodhatott. Mire tudatába kerültek annak, hogy mi következhet, már nyakig benne voltak.

Bele a tájfun torkába!

17-én, késő délután, az időjárási megfigyelések elemzését követően, Halsey arra a meggyőződésre jutott, hogy a következő napi feltöltésre kijelölt pont, éppen a kifejlődő vihar útjába esik. Ezt elkerülendő, az új helyet a korábbitól 300 km-rel délebbre tette. A flotta tehát irányt változtatott. A frissen meghatározott kurzuson haladva, kissé megelőzték a valamivel lassabban haladó légörvényt. A barométereken ideiglenesen emelkedő értékeket leolvasók abba a csalóka hitbe ringatták magukat, hogy a vihar északkeleti irányba távolodik. A naplemente azonban baljóslatú színeket öltve figyelmeztette őket. A lenyugvó nap kísérteties, vörös sugárzást kölcsönzött az egyre sűrűsödő felhőknek. A felkorbácsolt tenger koromfeketévé vált, amit csak a szélcibálta tajtékfoszlányok fehérsége tört meg. Napnyugta után a hajók parancsot kaptak: külön utasításig ne cikkcakkban, hanem egyenesen haladjanak. A viharos időben valószínűtlen tengeralattjáró-támadás. Este 10-kor Halsey zászlóshajóján, a New Jersey csatahajón az őrtiszt 85 km/h-s szelet és pocsék időt jegyzett be a hajónaplóba. 22.21-kor a tengernagy ismét megváltoztatta a konvoj útirányát. A legújabb, immár harmadik feltöltési helyet a másodiktól 150 km-rel északnyugatra tette. Éjfélkor újból módosított. Hajóinak ez alkalommal dél felé kellett fordulni. Halsey persze nem tudhatta, hogy flottájától alig több mint 300 km-re, már teljes erővel tombol a tájfun. Szó szerint a sötétben tapogatózva azon igyekezett, hogy a másnapra tervezett feltöltéshez megtalálja a legmegfelelőbb időjárású helyet. Hajóinak előbbi, délre fordításával viszont azokat egyenesen a nyugati irányba mozgó tájfun útjába küldte.

1944. december 18.

A nap első néhány órájában az idő még tovább romlott. Hajnali négykor már Halsey is megelégelte a tenger dobálását. Pedig ő az egész flotta legstabilabb hajóján tartózkodott. Végre kezdte kapizsgálni, hogy baj van. Őt idézve: Hajóim nagyon komoly viharba kerültek. A rombolók többségének már kétségbeejtően kevés üzemanyaga maradt. Nekik a folyamatosan rosszabbodó idő dacára, reggeli üzemanyag-felvételre adtak parancsot. Már az is rosszat sejtetett, hogy a nap nem kelt fel. Legalábbis a szokásos napfelkeltéből mi sem látszott a tengert súroló felhők, a szakadó eső és a felkavart vízpermet miatt. A feltöltés érdekében a flotta irányt változtatott, északnyugatnak fordult. A halvány derengésben ezúttal is csak sikertelen feltöltési próbálkozások zajlottak.

A szóban forgó tájfun olyan, viszonylag kicsi, szűk légörvény volt és olyan gyorsan képződött, hogy míg a flotta hajóinak egy része nem is tudott róla, a másik már alaposan megtapasztalhatta erejét. Így például reggel nyolckor McCain, a Hancock anyahajón csak szakadó esőt látott. Szintén akkor, a New Jersey fedélzetén az özönvízszerű esőn kívül 100 km/h-nál erősebb szelet és rohamosan csökkenő légnyomást mértek. A tőlük keletre hánykolódó, Kwajelein kísérő-hordozón a tengerészeknek, pedig már "életük legborzasztóbb viharával" kellett megküzdeni. A haragoszöld hullámok simán átcsaptak vízvonaltól 18 m-re magasodó repülőfedélzetén. A Tabberer kísérő-rombolón ennél is rémesebbnek látták az egészet. Az esőtől és a vízpermettől még egy méterre sem lehetett ellátni. A széllel szembefordulva a vízcseppek, akár a homokvihar, ezer tűként szúrva verték az ember arcát. Ha meg hátat fordított, akkor a keletkezett vákuum miatt nem kapott levegőt. Akit az eső és a hajót elborító hullámok nem vertek agyon, azt a tomboló szél repítette le falevélként a fedélzetről. Egyszóval odakint lehetetlenség volt túlélni. Bent is csak egyet tehettünk, kétségbeesetten kapaszkodtunk mindenbe, amibe csak lehetett.

Halsey azon igyekezvén, hogy hajóit kivezesse mindebből, újból déli irányba fordult. A helyzetet még akkor sem látta olyan rossznak, hogy megparancsolja a hajókötelékek feloszlatását. 10 óra után a szél sebessége hirtelen 150 km/h fölé fokozódott. Ekkora viharban a hadihajók ma sem tudnának kötelékben haladni. Hát még 1944-ben! A lebegő vízpermet ugyanis nemcsak a látást zavarta, hanem tökéletesen megvakította a hajók radarjait is. Nélkülük pedig, képtelenek voltak tartani konvojbeli pozícióikat. Halsey 11.49-kor végre elrendelte az oszoljt: A hajókötelékek szóródjanak szét, és minden kapitány haladjon a belátása szerinti, legbiztonságosabb irányba. De sem ez, sem pedig a 13.45-kor kiadott tájfunriadó nem segített már a három órával korábban, katasztrófát szenvedett rombolókon.

A viharvert flotta

A kikötőkben Gellért-hegy nagyságúnak és szilárdságúnak látszó hadihajók a tájfunban, mint a dióhéjak úgy hánykolódtak. A Langley hordozó fedélzetén tartózkodók 70 fokos dőléseket tapasztaltak, és a többieket sem kímélte a tájfun. Nem csoda, hogy az anyahajók hangárfedélzetein, a nem ekkora bukdácsolásra méretezett nyűgözőkötelek sorra elszakadtak, és az elszabadult repülőgépek megkezdték "haláltáncukat". A tetemes romboláson kívül, három hordozón még tüzeket is okoztak. A sorhajók közül a Miami könnyűcirkáló járt a legrosszabbul. A fedélzetre zúduló hullámok súlyosan megrongálták előfedélzetét és törzsét. Az Acuff sorhajókapitány vezette ellátó-flottának is kijutott az áldásból. A tájfun a viszonylag kis teljesítményű hajógépekkel rendelkező, magasépítésű kísérő-hordozókat tépázta leginkább. A nyolcból négy rongálódott meg súlyosan. A bajokat tetézte, hogy a hatalmas repülőfedélzetekbe és magas hajóoldalakba belekapaszkodó szél gyakran fordította őket keresztbe. Az óriási hullámok által oldalba kapott hajók ilyenkor pont keresztezték a hánykolódás csökkentésére széllel szemben haladó többiek útját. Valóságos csoda, hogy nem történt összeütközés. A nyílt repülőfedélzeteken szállított gépek sínylették meg leginkább a történteket. Több mint 100 veszett oda belőlük.

A rombolók viszontagságai

Mind közül, messze a leghajmeresztőbb eseményeket a hosszú, keskenytörzsű rombolókon szolgálatot teljesítők élték át. Az Aylwint, amely éppen azon ügyeskedett, hogy elkerülje az összeütközést az egyik csatahajóval, oldalba kapták a szél és a toronymagas hullámok. Ma sem érti senki, miképpen sikerült a több mint 20 percig oldalra dőlt rombolót végül talpra állítani. A Dewey kapitánya épp parancsot akart adni a hajót majd' felborító, antennákkal zsúfolt árboc levágására, mikor egy hullám egyszerűen lesöpörte egyik kéményét. A veszteség miatt ugyan egy kazán kiesett és csökkent az elérhető teljesítmény, de a felépítmény légellenállása éppen annyival lett kevesebb, hogy elkerülték a felborulást. A Hickox irányíthatatlanná vált, miután a kormányszerkezet házába betört a víz. Az ott levők kis híján megfulladtak, de nem adták fel. Vödör-brigádot szerveztek, és addig merték a vizet, míg végül három és fél órás munkával sikerült megjavítani a hibát. A rombolót addig kapitánya, a hajógépekkel manőverezve kormányozta.

A Hull főleg azért süllyedt el, mert megpróbálta kísérőpozícióját tartani. Egy hathajós, olajszállító raj oltalmazását látta el. A háborgó tenger a rombolóról előbb a vízibombákat, majd a mentőcsónakokat sodorta le. A több mint 200 km/h-s szél a hajót 70 fokosnál nagyobb dőlésekre kényszerítette. Az egyikből egyszerűen képtelen volt talpra állni és felborult. 264 fős személyzetéből 202 tengerészt vitt magával a hullámsírba. Később a vizsgálóbizottság elmarasztalta parancsnokát, amiért a stabilitás érdekében nem adott utasítást a részben üres üzemanyag-tartályok elárasztására. Igazságtalanul! A Hull elsüllyedésekor ugyanis azokban 70% feletti mennyiségű olaj volt. Ez esetben pedig sem előírt, sem pedig szükséges nem volt a cellák tengervízzel való feltöltése.

Testvérhajója, a 12 ütközetet átvészelt Monagham szintén odaveszett. Annak ellenére, hogy kapitánya egyáltalán nem erőltette a kötelék útirányának követését. Még jókor önállósítva magát, az általa biztonságosnak vélt kurzusra állt. De hiába töltette fel tengervízzel a tartályokat időben, a tragédiát nem kerülték el. Azt ugyanis az okozta, hogy a szél és a hullámok letépték a gépterem mennyezetét. A hajó percek alatt megtelt és elsüllyedt. 160 főnyi személyzetéből csupán hatan menekültek meg. Ez a két Farragut-osztályú romboló, már több mint 15 éve járta a tengereket, és a két háború közti hajóépítési koncepciót képviselték.

A náluknál kétszerte nagyobb, Fletcher-osztályú Spence viszont, a US Navy egyik legmodernebb rombolójaként, alig három éve lépett szolgálatba. Azt gondolhatta mindenki, hogy a tengert jobban állja elődeinél. A Spence azonban egyike volt azoknak a hajóknak, melyeknek kétségbeejtően kellett az üzemanyag. Készlete már a 10%-ot sem érte el. Arra számítva, hogy reggel az elsők között tankolhat majd, kapitánya kiszivattyúztatta a ballasztvizet a tartályokból. Mire újra kezdték az elárasztás hatórás procedúráját, már késő volt. A tengerből túlságosan kiemelkedő romboló a hullámzástól és a szélnyomástól mind eszeveszettebb táncot járt, egyre nagyobb billegésre kényszerült. A víz betört a mind aggasztóbban dülöngélő hajóba és elektromos zárlatot idézett elő. Emiatt a kormány, éppen teljesen jobbra kihajtva, elakadt. A romboló élesen jobbra dőlt, két hosszú percig az oldalán feküdt, majd felborult és elsüllyedt. A fedélzetén szolgálatot teljesítő 273 tengerészből mindössze 24-et sikerült kimenteni.

Az öregecske Farragut-osztályú rombolóknál is kisebb, kísérő-rombolókat ugyan alaposan megtépázta a tájfun, de egy sem süllyedt el közülük. Valószínű azért, mert tervezésükkor nem a sebességet, hanem a tengerállóságot tekintették fontosabbnak. Ezt pedig rövidebb, de szélesebb törzsüknek köszönhették. Egyikük naplójába 73 fokosnál nagyobb dőléseket jegyeztek be. Közülük legalább hat árbocát tépte le a vihar és még többnek a raktáraiban szabadult el az éleslőszer. Szerencséjükre robbanás egyszer sem következett be, hogy szaporítsa a kis hajók amúgy is nagy, 247 fős emberveszteségét. 18-án késő délutánra a tájfun tovarobogott, a 3. Flotta átesett a nehezén.

A mentés

18.48-kor Halsey parancsot adott a kutatás-mentés megkezdésére. A tengernagy az akciót kimondottan a fedélzetről lesodort tengerészek felkutatására indította. Egészen 19-én 02.30-ig nem is tudott róla, hogy hajót vesztett. Akkor tették elé a Tabberer kapitányának üzenetét: Éjfél előtt pár perccel kimentettünk tíz tengerészt a Hull túlélői közül. A kísérő-rombolóról csak késve tudták jelenteni az eseményt, mert a viharban a Tabberer maga is megrongálódott. Ráadásul a szél, rádióantennástól-mindenestől letépte az árbocát. A sérülések ellenére kitartottak, és összesen 55 hajótöröttet szedtek fel. Zömüket a Hull és a Spence legénységéből. A keresés, ami még további két napig tartott, Halsey szerint: a flotta történetének legalaposabb kutatóakciója volt. Ezalatt a Swearer rombolónak sikerült a Hull tengerészei közül még további 12 főt kimenteni. A Brown vette fedélzetére a Monagham mind a hat túlélőjét. Ugyanez a romboló 21-én megmentette még a Hull további 14 hajótöröttjét is. A vihar erejére jellemző, hogy az 120 km-re sodorta őket hajójuk elmerülésének helyétől.

A következmények

A tájfun legnagyobb hőstettét kétségkívül a mentésbe mindent beleadó Tabberer vitte véghez. A viharba került hajók közül mégsem ez lett a leghíresebb. A pálmát egy olyan vitte el, ami valójában soha nem is létezett. A Caine nevű aknaszedőről van szó, amely Herman Wouk amerikai regényíró világsikerű könyvének egyik főszereplője. A "Zendülés a Caine hadihajón" című regényből több film és színdarab is készült.

A veszteségek okait vizsgáló bizottság "bölcsen" megállapította, hogy a tájfun bizony kiszámíthatatlan valami. Majd rámutatott: a hadihajókon máskor jobban oda kell figyelni az időjárásra. Vizsgálódásuk pozitív eredményeként létrehozták az időjárás-felderítő hajó- és repülőszolgálatot. Halsey tengernagyot nem marasztalták el, pedig sok kárt okozott, hogy a hajókötelékek feloszlatását elrendelő parancsával annyit késlekedett. A régi típusú mentőövek viszont bűnösnek találtattak. A vizsgálat kiderítette, hogy míg a megmentettek 98% az új, bombaxgyapot töltésű mellényt viselte, addig a tengerbeveszettek többsége a régi övet. Nimitz tengernagy, a Csendes-óceáni Flotta főparancsnoka csak ennyit fűzött a történtekhez: Az 1942-es, Savo-sziget melletti tengeri csata óta most történt meg először, hogy csak mi vesztettünk hajókat. Ezúttal azonban még reményünk sem lehet a valamikori visszavágásra! Csak emlékeztetőül: akkor, augusztus 9-ére virradóra, Guadalcanal közelében a japánok - saját veszteség nélkül - elsüllyesztettek négy szövetséges cirkálót. Az ütközetben 1108 tengerész halt meg és 709 volt a sebesültek száma.

A 3. Flottánál a helyzet változatlan

Fél évvel később egy másik tájfun ismét "letolt gatyával" találta Halsey flottáját. A vihar ezúttal Okinawa közelében csapott le rájuk. Az elhúzódó inváziót támogató kötelék - a változatosság kedvéért - megint csak menet közbeni készletfeltöltéssel bajlódott. A meteorológiai szolgálat 1945. június 1-én fedezte fel azt a vihart, amiből a tájfun kialakult. Másnap még követték, de harmadnapra teljesen nyomát vesztették. Csak 5-én hallatott magáról újra. Mikor lesújtott a Clark ellentengernagy vezette 38.1 flottakülönítményre. A hajókat ideiglenesen és kizárólag erre a feltöltésre vonták ki a harci övezetből. Ez a tájfun, akárcsak az előző, viszonylag kis területen pusztított. Ezért történhetett, hogy Clark, aki már fél nappal a katasztrófa előtt felismerte, mi várható, hiába kért engedélyt a tájfun előli kitérésre. Felettese, McCain megtagadta ezt. A vihartól messzebb hajókázván úgy vélte, hogy beosztottja jócskán eltúlozza a veszélyt. Hajó ugyan egy sem veszett oda és az emberveszteség is csekély volt - hat halott és négy sebesült - de a károk nagyok voltak. Súlyosan megrongálódott három cirkáló, négy romboló és Clark mind a négy hordozója. Közülük kettő, a Bennington és zászlóshajója a Hornet, annyira, hogy kijavításukkal a háború végéig el sem készültek. A legelképesztőbb sérülés a Pittsburgh cirkálót érte. A tájfun egyszerűen letört 32 m-nyit a hajó elejéből. A matrózoknak félnapos, megfeszített munkával sikerült gerendákkal megerősíteni az elülső válaszfalakat. Közben a kapitány óvatosan úgy irányította a hajót, hogy az mindig a hegymagas hullámok felé fordítsa tatját. A sérült cirkáló a Guamig tartó 1500 km-es utat, végig hátramenetben tette meg. Különös, de a letépett orr-rész sem süllyedt el. A Munsee nevű vontatóhajó kötélre vette, így Pittsburgh "elővárosa", a hajó többi része után másfél nappal ért a guami kikötőbe.

Tekintettel a kamikázék okozta tetemes veszteségekre, az amerikai flotta sehogy sem engedhette meg magának azt a luxust, hogy elkerülhető viharkárok miatt lemondjon két elsővonalbeli anyahajóról és három cirkálóról. Halsey és McCain megrovásban részesültek, amiért nem okultak az előző tájfunból. Sőt, Halseyt csak népszerűsége mentette meg a menesztéstől. A vezérkarnál ugyanis attól féltek, hogy az Amerika-szerte népszerű és a japánok által rettegett tengernagy leváltása nemcsak odahaza keltene felzúdulást, hanem még fokozná az ellenség harci kedvét is.