A lelkiismeret lázadása
A Walkür-akció - II. rész
Szerző: Egri István

1944 júniusában az Európát Angliától elválasztó La Manche-csatorna brit oldalán négyezer vízijármű és kétmillió katona várta az átkelési parancsot.

6-án, hogy teljessé váljon a náci birodalmat összeroppantó gigantikus harapófogó, megkezdődött az "Overlord", azaz "hűbérúr" fedőnevű hadművelet. Rommel tábornagy szerint, ha a partraszállt csapatokat 24 órán belül nem vetik vissza a tengerbe, az ellenség visszavonhatatlanul meg tud kapaszkodni Európa nyugati szélén. Igaza lett: az angol-amerikai szövetségeseket sem az első 24 órában, sem a következő hetekben nem tudták megállítani, s tizenegy hónap múlva az Elbánál fogtak kezet a keletről támadó oroszokkal.

A nyugati partraszállás máig páratlan teljesítménynek számít. Hadászatilag is, de ami a hadtörténelem kiemelkedő sikerévé tette, az a logisztika volt. Ekkora kiterjedésű partraszálló hadműveletet ugyanis, melynek sikerét a még ötven év múlva is elkápráztató, a legapróbb részletekig megtervezett műveletsorozatok hozták meg, addig nem ismert a történelem. A háború után Dwight D. Eisenhower, a nyugati szövetséges erők európai főparancsnoka egy kérdésre azt a furcsa választ adta, hogy a második világháborút négy, fegyvernek nem számító eszköz nélkül lehetetlen lett volna megnyerni: "Az első a partraszállító hajó, aminek hiányában nem lett volna lehetséges a normandiai partraszállás és a csendes-óceáni győzelem, a második a 2,5 tonnás GMC-teherautó, mellyel a szétbombázott európai út- és vasúthálózat helyreállításáig a csapatok és az utánpótlás rendeltetési helyére való eljuttatása folyt, a harmadik a buldózer, ami ott csinált utat, ahol nem volt, és lehetővé tette az áthaladást ott, ahol egykor út volt. A negyedik pedig a Douglas C-47 kétmotoros szállítógép, a Dakota, amely nélkül nem lehetett volna nagy mennyiségű hadianyagot és ejtőernyős deszantot légi úton szállítani." A szovjetekkel történt hadműveleti egyeztetés alapján ekkor már a keleti fronton is végső szakaszába lépett annak a támadás-sorozatnak a tervezése, mely két héttel később ezer kilométeres szélességben zúdult rá a német vonalakra.

Pontosan egy hónappal a szövetségesek partraszállása után, fontos megbeszélés volt Hitler berchtesgadeni főhadiszállásán. A führer elfogadta és aláírta a "Walkür" fedőnévre hallgató tervet, mely bizonyos esetekre teljhatalommal ruházta fel az úgynevezett tartalékhadsereget. Ez a hadsereg azt a feladatot kapta, hogy a német befolyási övezet határain belül - egy esetleges lázadás vagy felkelés esetén - átvegye az irányítást és gondoskodjon a rend fenntartásáról. Németországban és az általa birtokolt területeken többmillió hadifogoly és a megszállt országokból elhurcolt kényszermunkás dolgozott a különféle üzemekben, sőt a mezőgazdaságban is, így esetleges felkelésük komoly veszélybe sodorhatta volna a hátországot. A milliós tömeg megfékezéséhez ugyanis sem az SS helyi alakulatai, sem pedig a rendőrség nem lettek volna elegendőek, csak a Wehrmacht, vagyis a szárazföldi hadsereg hátországban állomásoztatott, vagy kiképzés és feltöltés céljából ott tartózkodó csapatai.

A megbeszélésen a végleges változatot Hitler elé terjesztő személy a tartalékhadsereg vezérkari főnöke, gróf Claus Schenk von Stauffenberg ezredes volt.

A "Walkür" ötlete amúgy nem tőle, hanem egy másik híres ellenállótól, a katonai kémelhárítás, az Abwehr fönökétől, Canaris tengernagytól származott. Canaris - Stauffenberghez hasonlóan - fontosabbnak tartotta Németországot, mint az éppen uralmon lévő rezsimet, s miután felismerte a náci rendszer valódi arcát, ő is igyekezett mindent megtenni annak megbuktatására. Tudta, hogy egy olyan államszervezetben, ahol minden hatalom egy kézben összpontosul, csak akkor lehet a diktátoron kívül a rendszert is felszámolni, ha a vezető félreállításával egy időben, az irányítása alá tartozó végrehajtó hatalmat is cselekvésképtelenné teszik. Az pedig nem volt más, mint a Himmler vezette állam az államban: az SS és a Gestapo. Canaris szerint, ha a "Walkür" tervet Hitler elfogadja, azt a tartalékhadsereg be nem avatott tisztjei és katonái is végrehajtják, hiszen része az általános hon- és rendvédelmi koncepciónak. Így az államcsínyhez az összeesküvőknek elég volt csak a vezetőket semlegesíteni, a kommunikációs és vezetési pontokat birtokba venni, majd kiadni a "Walkür" megindításához szükséges jelszavakat.

Az örökké gyanakvó Hitler elfogadta az elképzelést, nem is sejtve, hogy saját félreállításának tervét írja alá. Az összeesküvők előtt viszont megnyílt a lehetőség arra, hogy a vezér félreállítása esetén a tartalékhadsereg vegye át a hatalmat, melynek - a Hitler által jóváhagyott koncepciónak megfelelően - az SS és a Gestapo is alárendeltségébe került volna.

A terv zseniális volt, s az összeesküvők már csak a megfelelő pillanatra vártak.

Három héttel azután, hogy a szövetséges támadás első hullámai átcsaptak az Atlanti Falon, keleten még nagyobb baj szakadt a németek nyakába: megkezdődött az oroszok nyári offenzívája. A "Bagratyion" fedőnevű hadművelet-sorozat célja nem volt kevesebb, mint a német "Közép" hadseregcsoport szétzúzása, a balti államok elfoglalása és az áttörés az ellenség hadászati mélységébe.

Július 11-én elesett Belorusszia fővárosa, Minszk, összeomlott a Közép hadseregcsoport, s a szovjet csapatok 400 kilométer szélességben feltépték a németek védelmét. Nyitva állt az út a Baltikum és a német-lengyel síkság felé. Az orosz támadás okozta veszteségek és a hadászati szintű katasztrófa mellett a sztálingrádi vereség is eltörpült: megsemmisült a német 3. páncélos, valamint a 4. és a 9. összfegyvernemi hadsereg, elesett vagy fogságba került félmillió német katona. Az orosz előretörés olyan gyors volt, hogy július 23-án elfoglalták Lublint, s az I. belorusz front előrevetett egységei ugyanezen a napon Deblin mellett kijutottak a Visztulához. További nyolc nap elteltével a szovjet csapatok már Varsó alatt álltak.

A belorussziai német összeomlás után az oroszok 50 ezer német hadifoglyot - tábornokaikkal az élen - felvonultattak Moszkva utcáin. Alexander Werth haditudósító szerint a menetet végignéző moszkvaiak feltűnően fegyelmezetten, csendben figyelték, ahogy a zöldesszürkébe öltözött áradat elhalad előttük. Egy kislány megszólalt: "Anya, ezek az emberek ölték meg aput?" Anyja nem válaszolt, csak zokogva szorította magához a gyereket.

Július 16-án Stauffenberg Berlin-Wannsee-i házában összeült az összeesküvés agytrösztje. Tudták, többé már nem a gyakorlati célszerűségről van szó, hanem arról, hogy a német ellenállási mozgalom megmutassa a világnak: el mert menni a végsőkig is. Az ezredesnek négy nap múlva, 20-án, újabb jelentéstételre kellett mennie Hitlerhez, ezúttal a kelet-poroszországi Rastenburg mellett berendezett főhadiszállásra. Kevés volt az idő, s a frontokról is egyre rosszabb hírek érkeztek. Stauffenberg volt az egyetlen személy, aki olyan közel tudott kerülni Hitlerhez, hogy reális esély lehetett a merényletre, s ő - Gersdorf báróhoz hasonlóan - kész volt akár életét is áldozni a sikerért.

Az ezredes elszánt tettrekészsége hosszú folyamat eredménye volt. Ô is - sok fiatal tiszthez hasonlóan - örömmel fogadta a náci hatalomátvételt. Remélte, hogy Németország az új, radikális megújulásra törekvő vezetéssel visszakapja az első világháborút lezáró versailles-i békeszerződések okozta veszteségeket, s nagyhatalomként ismét a világpolitika élvonalába emelkedik. A Stauffenberg-család gondolkodásmódját évszázadok óta a vagyon és a neveltetés határozta meg: olyan emberekből állt, akik voltak valakik, vagy lett belőlük valaki. Sok porosz arisztokratához hasonlóan, ők is a nemzet felemelkedését és az olyan életpályát tartották a legfontosabbnak, mely az országot szolgálja. Claus gróf katona volt, egyik bátyja, Berthold, a haditengerészet főparancsnokságán teljesített jogászként szolgálatot, másik bátyja, Alexander, történész lett. Az ő félig zsidó, mindkét Vaskereszttel kitüntetett felesége dolgozott a berlini Repülőkísérleti Intézetben.

Claus gróf mindig vidám volt, személyiségéből ellenállhatatlan erő áradt. Szerette a költészetet, nagy barátja volt a művészeteknek, de katonatisztként is tehetségesnek bizonyult: már 1938-ban egy páncélos hadosztály vezérkarában kapott beosztást. Bár eleinte szimpatizált a nácik céljaival, de arisztokrata természete már kezdetben sem szenvedhette a parvenü barna és fekete egyenruhás urakat. Ezt gyakran kifejezésre is juttatta, de a velük való szembeforduláshoz 1942 nyarán, a keleti frontról hallott megrendítő hírek kellettek. Ekkor értesült először a zsidók, komisszárok és más nemkívánatos személyek módszeres legyilkolásáról, majd arról is, hogy egy bizonyos Auschwitz nevű helyen nagyipari módszerekkel folyik az ember-megsemmisítés. Ugyan még nem fordult nyíltan szembe Hitlerrel, de érezte: ha környezetében továbbra is terjeszti antináci nézeteit, hamar baja lesz. Feleségének megírta, hogy: "egy időre a fronton kell meghúzni magamat". Így is lett, s 1942 őszén áthelyeztette magát az észak-afrikai hadszíntérre, Rommel tábornagy keze alá. Az év végén súlyosan megsebesült, elveszítette egyik szemét, jobb kézfejét és bal kezén is két ujját.

A lábadozás hetei alatt volt idő a gondolkodásra: a sokadik generációs katona feljebbvalóival szembeni hagyományos engedelmessége fokozatosan átfordult a rendszer megbuktatásán való elmélkedésbe. A cselekvéshez vezető végső lökést barátja, Henning von Treskow ezredes és nagybátyja, a régi antináci, Üxküll gróf adta meg. Treskow, miután Stauffenberget megnyerte az összeesküvés számára, ezt írta feleségének: "Örülök, hogy van végre valaki, aki elég tetterős ahhoz, hogy kézbe vegye az ügyet és nem hagyja azt ezerfelé széthullani". Addig ugyanis nem akadt olyan vezető, akinek energiája és karizmája össze tudott volna fogni civileket és katonákat, konzervatívokat és kommunistákat, arisztokratákat és kispolgárokat, hogy közösen lépjenek fel a gyűlölt rezsimmel szemben.

1944. július 16-án, négy nappal az ezredes útja és a tervezett merénylet előtt, minden készen állt: az aktatáskába rejtett időzített bomba, a tervezett proklamáció és a merényletet követően életbe lépő forgatókönyv. Stauffenberg döntött: "Isten és lelkiismeretünk előtt megvizsgáltuk a dolgot és bizonyosak vagyunk abban, hogy meg kell tennünk."