A kihívás napja
Támadás a harmadik birodalom szíve ellen
Szerző: Horváth Zoltán

Az amerikaiak Nagy-Britanniába települt 8. légi hadserege 1944. március 6-án küldte első ízben gépeit Berlin ellen. A várost a hajózók egymás között csak "nagy B"-nek hívták.

A nagyszabású vállalkozás során okozott károk nem álltak arányban az elszenvedett veszteséggel. A légierő berkeiben azt sokáig a háború egyik legsúlyosabb érvágásaként tartották számon. Az éppen 60 éve végrehajtott légi támadás mégis mérföldkövet jelentett, mert arra figyelmeztette a németeket, hogy attól fogva már nem létezik olyan cél, ami vagy olyan távol feküdne Angliától, vagy annyira erősen védett lenne, hogy megmenekülhet a nappali, precíziós támadásoknak mondott szőnyegbombázásoktól.

Az 1944-es esztendő az európai hadszíntéren döntő változásokat hozott. Az év elején Németország még uralma alatt tartotta Nyugat-Európa zömét és azt, amit csapatai 1941 őszéig keleten meghódítottak. December végére viszont Hitler grandiózus "Európa Erődje" a náci birodalom 1939-es határai közé eső területre zsugorodott. Abban, hogy a győzelmet győzelemre halmozó szövetségesek mindkét oldalról ennyire a közelébe férkőzhettek, meghatározó szerepet játszottak az angolszász légierők stratégiai bombázói.

Noha Berlin 1941 szeptembere óta a RAF éjszakai támadásainak egyik fő célpontja volt, nappal azonban - leszámítva Mosquito gyorsbombázóik 1943. január 30-i akcióját - egészen történetünk napjáig sem ők, sem az USAAF gépei nem bombázták. Az amerikai hadsereg légiereje csak 1944 márciusának elejére tekintette magát elég erősnek ahhoz, hogy a végső kihívásnak megfelelve lesújtson Berlinre, a Harmadik Birodalom legjobban védett részére. Erre a támadásra összesen 563 db Boeing B-17 Flying Fortress és 249 db Consolidated B-24 Liberator négymotoros nehézbombázót vontak össze. Az 1. bombázóhadosztály öt ezredének 301 db B-17-je az Erknerben található VKF golyóscsapágyművek megsemmisítését kapta parancsba. Ez az üzem a Németországban működők között a harmadik legnagyobbnak számított. A 2. bombázóhadosztály három ezredének 249 db B-24-e a genshageni Daimler-Benz gyár elpusztítására indult, melyben havonta több mint ezer repülőgép-motort állítottak elő. A 3. bombázóhadosztály hat ezredének 262 db B-17-je számára célpontként a Klein Machnowban üzemelő Bosch gyárat jelölték meg, ami repülőgépek és katonai járművek számára szállított elektromos berendezéseket.

Az ellenséges légtérbe ilyen mély behatolással - összesen 1300 km-t tett ki, a holland partoktól Berlinig és vissza - tervezett hadművelet sikere nagyban függött a kísérő vadászoktól. A Luftwaffe egymást érő támadásaira ugyanis feltétlenül számítani lehetett. Mindent egybevetve 691 db vadászgép biztosította a négymotorosokat. Oroszlánrészüket természetesen a 8. légi hadsereg adta, mely 15 vadászrepülő-osztályát állította csatasorba. Ezekben Lockheed P-38 Lightning, Republic P-47 Thunderbolt és North American P-51 Mustang együlésesek voltak. A 9. Légi Hadsereg négyosztálynyi P-47-tel és P-51-el, a RAF pedig három század P-51-el támogatta az akciót. Miután fedezték a behatoló nehézbombázók útjának első szakaszát, a haditerv szerint 140 Thunderboltnek vissza kellett térni támaszpontjára üzemanyag és lőszer feltöltésre, hogy aztán Hollandia felett újfent védelmezni tudják a hazatérő bombázókötelékeket a bevetés utolsó fázisában.

A kötelékek vadászvédelmének nehézségei

A kíséret számbelileg félelmetes volt, két tényező mégis megnyirbálta az egyszerre harcba vethető gépek számát. Az első a hatósugár volt. Póttartályokkal ugyan képesek voltak mélyen berepülni Németországba, de csak akkor, ha útjuk egyenesen vezetett. Bombázókat kísérve azonban úgy kellett tartaniuk a lassúbb négymotorosok tempóját, hogy szükség esetén mégis a megfelelő sebességgel tudják felvenni a harcot. Megoldásnak a cikcakkban való haladás kínálkozott, ami viszont jelentősen csökkentette a tényleges repülési távolságot. Ráadásul a vadászpilótáknak a várható légi harcokra okvetlen tartalékolniuk kellett benzint. Mindezek következtében egy vadászosztály Németország légterében fél órán, vagy 160 km-en keresztül tudott csak közvetlenül biztosítani, aztán egy másiknak mindenképpen át kellett venni a helyét. Emiatt hasonlították különben a mélységi támadásokat a váltófutáshoz.

A jelentések szerint március 6-án, egy adott intervallumban csupán átlagban 140 vadászgép biztosította közvetlenül a bombavetőket. A második komoly hátrány a hatalmas kötelék majd' 150 km-es hosszából adódott. Ha ezt a 140 vadászgépet egyenlően osztják el ezen a távon, akkor kilométerenként csak egy jut! Harcászatilag ez ostobaság lett volna, ezért a rendelkezésre álló erő egyik részét az élen haladó ezred köré csoportosították, ami leginkább ki volt téve az ellenséges vadászok támadásának. A maradék - nyolcgépes rajokra osztva - fel-alá cirkált a többiek mellett. A harceljárás hátrányát az jelentette, hogy így az ezredek döntő hányadának gyakorlatilag nem volt semmiféle közvetlen kísérete egy váratlan roham esetére. A segítség megérkezéséig csak saját géppuskásaikra számíthattak.

Az indulás

A bombavetők 7.50-kor kezdték meg a felszállást kelet-angliai reptereikről. A levegőbe emelkedett gépek előbb osztály-, aztán ezredkötelékekbe fejlődtek. Végül, mielőtt elhagyták volna a szigetország partjait, felvették a hadosztály-harcrendet. 10.53-kor az 1. hadosztály előőrsei berepültek a holland légtérbe. Mialatt az említett alakzatokba rendeződtek, a németek Hollandiába és Belgiumba telepített, nagy felderítési távolságú "Mammut" és "Wassermann" fedőnevű lokátorainak kezelői már árgus szemekkel figyelték a kötelékek mozgását. Jelentéseik a vadászirányítók bunkerjeibe kerültek, ahonnan az anyaország védelmét dirigálták.

A 3. vadászhadosztály főhadiszállása Arnhem mellett volt, a 2-é a Hamburghoz közeli Stade városkában, az 1-é pedig a Berlin szomszédságában fekvő Döberitzben. A három nagy amerikai bombázóalakulat egymás után haladt. Az 1. és a 3. B-17-jeit a 2. B-24-ei követték. Hollandia felett a 6000 m magasan, kelet felé dübörgő kötelékek percenként öt km-t hagytak maguk mögött. A légi armadának fél óra kellett ahhoz, hogy a terep egy adott pontja felett áthaladjon.

A Luftwaffe-erők

A német vadászok észak-franciaországi, belgiumi, hollandiai és németországi légi bázisaikon a készültség különböző fokozataiban várták a riasztást. Ahogy az amerikai kötelékek Hollandián keresztül rendületlenül keletnek tartottak, az irányítók kezdték felismerni, hogy céljuk nem lehet más, mint Berlin. Azon a napon a Luftwaffe a birodalom védelmére majdnem 900 gépet emelhetett levegőbe. Közülük 80 kétmotoros Messerschmitt Bf 110-es és Me 410 Hornisse volt, melyeket 2-6 db 20 mm-es gépágyújuk továbbá négy Wfr Gr 21 típusú, 210 mm-es rakétájuk kifejezetten a nehézbombázók megsemmisítésére tették alkalmassá. A védelem fő erejét mégis a mintegy 600 egymotoros gép képezte. A Messerschmitt Bf 109-eket és Focke-Wulf Fw 190-eket végszükség esetén még további 200 éjszakai vadász - Messerschmitt Bf 110 vagy Junkers Ju 88 típusú - is támogathatta. A hatótávolság azonban nemcsak az amerikai vadászok lehetőségeit korlátozta, hanem a németekét is. A csapásmérők útja mentén elhelyezkedő repterek esetében nem volt nehéz az irányítók dolga, viszont a Kelet-Franciaországba vagy Dél-Németországba, azaz a bombázók útvonalától távolra települt alakulatok esetében az időbeni átcsoportosítás tőlük nemcsak bizonyos fokú jóstehetséget, hanem jókora adag szerencsét is megkívánt. Jóllehet a kétmotoros nehézvadászok képesek voltak elérni Németország bármelyik szegletét, lomhaságuk viszont nagyon is kiszolgáltatta őket az amerikai Mustangok és Thunderboltok kényének-kedvének. Ezért a Messerschmitt rombolók működési körzetét a Bréma-Kassel-Frankfurt vonaltól keletre határozták meg. Az éjszakai vadászok számára, melyeket lelassítottak terjedelmes antennáik és súlyos fedélzeti radarjaik, a sérülések miatt lemaradozó négymotorosok elintézését hagyták. A kötelékek vadászvédelmének erőssége továbbá a magasságban és mélységben gondosan lépcsőzött formációkban repülő bombavetők hírhedt, koncentrált gépfegyvertüze újabb problémák elé állították a Luftwaffe pilótáit. Az előbbire a válasz az volt, hogy a bombázókötelék egyetlen pontját kiválasztva, nagy tömegükkel egyszerűen elsöpörték az ott őrködő amerikai vadászokat. Az eljárás hátulütőjének az bizonyult, hogy a gyülekezés sok időt és üzemanyagot emésztett fel. Az utóbbi kivédésére meg azt találták ki, hogy szemből támadták a köteléket, melynek géppuskásai így kevésbé hatékonyan használhatták fegyvereiket. Ennek tökéletes végrehajtása viszont nagyon pontos rávezetést és mesteri kötelékvezetést igényelt.

Ellenséges légtérben

11.00-kor, hét perccel azt követően, hogy a négymotorosok éle elérte a holland partokat, a Luftwaffe első vadászalakulatai felszállási parancsot kaptak. A behatolók elfogására öszszesen 107 db Messerschmitt 109-es és Fw 190-es indult. A 3000 m-en osztálykötelékbe gyülekeztek, majd megkezdték az emelkedést 9000-re. Az 1. ezred I. és II. osztálya, a 11. ezred I., II. és III. osztálya valamint az 54. ezred III. osztálya végül a Hannover melletti, hosszúkás alakú Steinhuder-tó légterében találkozott. Noha ez a hatalmas vadászkötelék éppen kétszer akkora volt, mint 1940-ben Douglas Bader híres - és sok vitát kavart - nagy formációja az "Angliai Csata" viharában, mégsem sújtották ugyanolyan hátrányok. Elsősorban azért, mert az amerikai bombázók sokkalta nagyobb területet foglaltak el, ezért könynyebb volt ráakadni kötelékük sebezhető pontjára. Másodsorban meg a miatt, mert a német vadászok, a villámgyorsan lezajló, homloktámadó-taktikának köszönhetően, lényegesen rövidebb ideig voltak kitéve az ellenséges vadászok beavatkozásának. A behatolás első szakaszában az 56., a 78. és a 353. vadászosztályok 140 Thunderboltja védte a négymotorosokat. Ha a puszta számokat nézzük, fölényben voltak a lecsapni készülő németekkel szemben. Ebben az ütközetben mégsem nekik állt a zászló. Az ellenség ugyanis támadását egyetlen bombázóezredre fókuszálta. De hogy melyikre, arról a P-47-ekben ülőknek, egészen az utolsó percekig fogalmuk sem lehetetett, ezért aztán erőiket szétforgácsolták a többiek védelmére.

Az amerikaiak bajait tetézte, hogy az 1. hadosztály vezérgépén a fedélzeti térképező radar felmondta a szolgálatot. A hiba miatt a kötelék, kissé délre letért a tervezett útvonalról. Maga a hadosztály és az őket követő 3. éle a nyomukban maradt. A navigátor a földi pontok azonosításakor rájött, hogy 32 km-rel délebbre vannak. Hogy mielőbb visszatérjenek az eredeti útvonalra, gyorsan számolt és északabbra vezető kurzust jelölt meg. A baj azonban már megtörtént! A 13. ezred gépeiben ülők, akiknek B-17-jei az egész formáció közepe táján haladtak, a holland partok keresztezésekor néhány km-rel lemaradtak és elvesztették a szemük elől az előttük járó 4. ezred gépeit. Mit sem tudva a legelöl történt tévedésről, a 13-asok parancsnoki navigátora az eredeti repülési terv szerinti kurzuson vezette tovább ezredét. A relatíve jelentéktelen hibák összeadódásának hamarosan ők itták meg a levét.

Az első összecsapás

11.55-kor Rolf Hermichen százados, a német vadászok élén repülve, fekete pöttyök sokaságát fedezte fel maga előtt az égen. Nem esett zavarba, hisz' látott ilyet éppen elégszer: amerikai nehézbombázók köteléke volt az a messzeségben. A pöttyök mozdulatlannak látszottak, mert a két alakzat pontosan szembe repült egymással. A német irányítás jól végezte dolgát. A rutinos, 64 légi győzelmes ász tisztában volt vele, hogy abból a távolságból a bombavetők kísérete még nem vehető észre. Csak remélni tudta, hogy egyáltalán nincs is. A B-17-ekben kuporgók merő balszerencséjére, elsőként felbukkant kötelékük nem az volt, amit mintegy 60 Thunderbolt biztosított. Az a szerencsétlen 13. ezred került az események középpontjába, mely különben az egész kötelék második felében haladva, normális esetben még csak nem is látott volna Luftwaffe vadászokat. Egyik oldalukon mindössze maroknyi P-47 cirkált az 56. vadászosztálytól. A rajt Robert Johnson hadnagy vezette: A bombázóktól balra repülve hirtelen jókora, gyorsan felénk közelgő köteléket pillantottam meg. Mikor kicsit közelebb értek, már azt is láttam, hogy három csoportból áll és legalább 40 gép van mindegyikben. Kettő velünk egy magasságban, 6500 m-en repült, a harmadik 8500-on. Tömpe orrukról felismertem, hogy mind Focke-Wulf 190. Mi meg összevissza nyolcan voltunk! A Thunderboltok megkísérelték szétszórni a támadókat, de a németek - ügyet sem vetve rájuk - a bombázókra vetették magukat. Az összecsapás a holland határhoz közeli német városka, Haselünne felett zajlott. A homloktámadás sikeres végrehajtása rendkívül nagy ügyességet igényelt. Az ellenfelek másodpercenként 200 m-rel közelítettek egymáshoz. Ilyen körülmények között a vadászpilótának - kb. 450 m-es távolságból - csupán egyetlen, maximum fél másodperces sorozat leadására volt ideje, aztán valamerre ki kellett térnie az összeütközés elől. Egy olyan gyakorlott vadásznak, mint Anton Hackl százados, aki a 11. ezred III. osztályát vezette harcba, ennyicske idő is elegendő volt. Egyetlen, szemből leadott, pontosan célzott, fél másodperces sorozat és akármilyen négymotoros lelövése garantált. Ismétlem, garantált! - hangoztatta magabiztosan. Friedrich Ungar őrmester az 54. ezred egyik Messerschmitt 109-ében ült: Jól láttam, ahogy lövedékeim darabora szedték a B-17 bal motorjait. Sajnos túl sokáig örvendeztem, mert a következő minutumban a szorosra záródott ellenséges kötelék közepén találtam magam. Vért izzadva cikáztam ide-oda, nehogy nekimenjek valamelyiknek. Feltűnt, hogy egyetlen géppuskás sem lőtt rám! Valószínű azért, mert attól féltek, hogy golyóikkal egymás gépét is eltrafálják. Aztán, észveszejtő gyorsan keresztülrobogva védőalakzatukon, máris mögöttük voltam. Lövészeik viszont csak erre vártak! Az összes létező csőből tüzet nyitottak. Éles bal, emelkedő fordulóval igyekeztem minél messzebbre. Hátratekintve láttam, hogy az erősen füstölő, súlyosan megrongált nehézbombázó lustán a hátára fordult, aztán orrát leadva, jobb felé zuhanni kezdett. Van Pinner őrmester a 100. bombázóosztály egyik B-17-jének felső-toronylövészeként messze több németet látott annál, mint amenynyire egyszerre képes volt tüzelni. Mindenhol vadászok nyüzsögtek. Legtöbbször négyesével jöttek. Az első hármat még úgy-ahogy tudtam lövésekkel fogadni, a negyedik viszont mindig képes volt a nélkül tüzelni, hogy fegyvereimet egyáltalán irányába fordíthattam volna. Gépünket fél perc alatt csúnyán helybenhagyták. Dolgukat megkönnyítette az, hogy a hasi gömbtorony lövészét a küzdelem első pillanatában agyonlőtték.

A kezdeti veszteségek

A leírt roham alig tartott egy percig. A bekapott találatok következtében - mint valami lassított felvételen - számos, végzetesen megsérült nehézbombázó kezdett kiválni a formációkból. A 13. ezred A és B szekciói egymás mellett, egymástól 1,5 km távolságban repültek. A B alakzatban volt a 100. és a 95. bombázóosztályok 38 Flying Fortresse. Előbbiből összesen 10 gép veszett oda. E sorsüldözött alakulat egyik pilótája, John Harrison döbbenten figyelte a körülötte zajló mészárlást: Az alattunk repülő század egyik "Fort"-jának motorja kigyulladt és hamarosan az egész gép fáklyaként égett. Egy másik, törzsének felétől állt lángokban. Ennek semelyik pilótája nem élhetett már, mert a gép orrát felvágva, váratlanul és meredeken emelkedni kezdett. Alig tudtam kitérni az útjából. Mire egyenesbe hoztam sajátomat, a felgyújtott B-17 átesett és pörögve zuhant a mélybe.

Az első rácsapást követően a németek két- vagy négygépes rajokra válva visszafordultak, hogy újból lesújtsanak a szétzilált kötelékre. Néhányan megelőzték a bombázókat és jóval előttük megfordulva, ismét szemből indultak rohamra. Mások hátulról estek nekik, és akadtak olyanok, akik a sérülten nyugat felé menekülők után eredtek. Lowell Watts hadnagy, a következő bombázóezred egyik pilótája, akaratlan és tehetetlen szemlélője lett ennek az egyenlőtlen küzdelemnek: Alig öt km-rel jártak előttünk a 13-asok. Amennyire láttam, igyekeztek előírásosan szorosra fűzni a formációt, hogy lövészeik védeni tudják egymás gépeit. Apró pontok, vagyis német vadászok rajzottak körülöttük, melyek lecsaptak, megfordultak és újra támadtak. A valamelyik magasan repülő századból az egyik B-17 lassan emelkedve fordult ki, miközben egész jobb szárnya égett. Amikor pár másodperccel később újból kerestem az égen, csak egy villanást és szerterepülő darabokat láttam a helyén. A következő minutumban egy másik fordult a hátára és kezdett meredeken zuhanni. Apró, fehér pamacsok - ejtőernyők - nyíltak mögötte, aztán, mielőtt még akár a személyzet, akár a roncs földet érhetett volna, túlrepültem rajtuk.

Attól a pillanattól kezdve, hogy a 13. ezred bombázóiban ülők felfedezték a németeket, kétségbeesett rádióüzenetekkel sürgették vadászaik közbelépését. Hub Zemke ezredes, az 56. vadászosztály parancsnoka nyolc P-47-ével akkor ért a szorongatott alakulat közelébe, mikor Wolfgang Kretschmer főhadnagy - a Luftwaffe 1. vadászezredétől - ismételten támadni készült. Zemke valamivel alacsonyabban egy magányos Fw 190-est vett észre. Rajának egyik felét arra utasította, hogy a magasból fedezze őket, aztán a másik élén akcióba indult. Mielőtt a főhadnagy tüzet nyitott volna a kiválasztott bombázóra, futó pillantást vetett a háta mögé, nehogy valaki esetleg onnan megzavarja a mulatságát. Ereiben meghűlt vér, amint felfedezte a szélvészként feléje zuhanó négyesfogatot. Éles jobb fordulóval iparkodott kitérni útjukból, de elkésett vele. Az ezredes már lőtávolban volt és a nyolc Browning jól célzott lövedékei tompán puffanva csapódtak a Focke-Wulf szárnyaiba és törzsébe. Az amerikai felhúzott, hogy magasságot nyerjen és - ha szükséges - megismételje a támadást. Hátrapillantott és egyből tudta, hogy 12,7 mm-es golyók elvégezték a dolgukat. A német gép tűzcsóvát húzva zuhant. Kretschmer kiszabadította magát a pokollá vált "mészáros madár" fülkéjéből és - biztonságos távolságban tőle - kinyitotta ejtőernyőjét. A kórházban enyhe fokú égéseket találtak kezein és arcán, valamint egy gyufaskatulyára való szilánkot az egyik combjában. A bombázókat támadó többiek lőszerkészlete a fenti légi harc lefolyása alatt fogyott ki. A fekete keresztes gépek tehát éppen jókor vették hazafelé az irányt ahhoz, hogy elkerüljék az amerikai kíséretet váltó Mustangok dühödt ellentámadását.

Újabb "banditák" a láthatáron

A németek első hulláma szinte még el sem tűnt, mikor a következő már megjelent a horizonton. A döberitzi irányítók minden elérhető gépüket országuk ebbe a részébe gyűjtötték. A kötelék magját kétmotoros nehézvadászok alkották. Az összesen 42 Messerschmitt Bf 110-es és Me 410-es a 26. rombolóezred II. és III. osztályába valamint a 76. rombolóezred I. és II. osztályába tartozott. Részint fedezetükre, részint a bombavetők megtámadására 70 egymotoros is követte őket. A Messerschmitt 109 vagy Fw 190 típusú gépek a 3. vadászezred I., II. és IV. osztályától, a 302. ezred I. osztályától és az 1. rohamszázadtól érkeztek. A kötelék vezére Hans Kogler őrnagy volt, aki a 26. ezred III. osztályának egyik Messerschmitt 110-ét vezette. Ez a nagy kötelék a percekkel korábban megtizedelt 13. bombázóezredet addigra délről kissé megelőző 1. és a 94. bombázóezredek B-17-jeit vette célba. Az összesen 112 gépet számláló amerikai alakzatot szemből megtámadni szándékozókra borzalmas meglepetés várt. A szóban forgó két bombázóezred ugyanis eredetileg a kötelék élcsapata volt, így a rendelkezésre álló kísérő vadászok legnagyobb része, összesen 80 frissen érkezett Mustang védte. A 4. és a 354. vadászosztályok nemcsak a legjobbkor voltak a legjobb helyen, hanem számuk még ahhoz is elegendőnek bizonyult, hogy visszaverjék a németek rohamát. Nicholas Megura hadnagy a 4. osztály pilótájaként vett részt a harcban. Legalább 40 km-es távolságban, húsznál is több füstcsíkot láttam szemből, felülről felénk közeledni. A kötelékvezér parancsára úgy fordultunk, hogy a nap a hátunk mögött legyen és vártunk. Az ellenség végül valamelyest balra sodródva közelített és onnan szándékozta lőni bombázóinkat. Hirtelen, 1800 m-rel lejjebb, mintegy két tucat, vonalban repülő egymotoros is feltűnt. Feltehetőleg megrongált gépeink "kivégzésére" készültek. A vezér megbillentette szárnyát és lecsaptunk a nehézvadászokra. A Mustangok váratlan közbeavatkozása egyes németeket támadásuk megszakítására kényszerített. Mások viszont makacsul kitartottak és - irányzékba véve a B-17 rajokat - egymás után indították a 210 mm-es rakétákat. Véletlenül vagy akarattal, egy Hornisse szemből nekirepült a 457. osztály egyik magasan haladó négymotorosának. Az összeütközés letépte a bombázó farkának nagy részét. A megrongált gép irányíthatatlanul zuhant a magasságban lépcsőzött kötelék bal oldala felé. Az alacsonyabban repülő századok közt átzúgva több B-17-et is csak hajszállal került el. Végül beleütközött a legalul repülő formáció legszélső nehézbombázójába. A három gép katasztrófáját a személyzetek egyetlen tagja - az utolsó gép farok-géppuskása - élte csak túl. Ahogy az amerikai kötelék túlsó felén a német kétmotorosok előbukkantak, újabb Mustangok zúdultak a nyakukba. A fürge együlésesek 14 nehézvadászt lőttek le. Ekkor ért a helyszínre mintegy félszáz német Messerschmitt 109 és Focke-Wulf 190. Hans Iffland hadnagy a 3. ezred egyik 109-esét vezette: A megközelítéskor minden nagyon gyorsan történt. A kötelékek legalább 800 km/h sebességgel robogtak egymás felé. Egy rövid sorozatot adtam le az egyik B-17-re, aztán felhúztam, hogy átsüvítsek felette. Lövedékeim a szárnytőben robbantak. Géppuskásai vadul lőttek felém, de a nyomjelzők ártalmatlanul húztak el közelemben. Éles bal fordulóval igyekeztem minél kisebb célt mutatni feléjük, közben azt is figyeltem, hogy mi történik gépükkel. Lemezdarabok szakadtak le róla, majd lapos siklással kivált kötelékéből. Az élre visszakerült ezredek elleni támadás bő tíz percig tartott. A Mustangoknak köszönhetően veszteségeik a korábbihoz képest jóval kisebbek voltak. Összesen hét gép lett oda soraikból. Egy részük a rongálódások miatt szakadt le a többiektől, velük az összecsapás utolsó perceiben végeztek.

Berlin felett

Röviddel 13.00 után a csapásmérők megkezdték a rárepülést. A megcélzott város légvédelmi tüzérsége négy ezredből állt. A 22., az 53., a 126. és a 172. egységeket Max Schaller vezérőrnagy parancsnokolta. A mintegy 400 db löveget számláló arzenálban 88, 105 és 128 mm-es ágyúk voltak. Minthogy a német vadászoknak eszük ágában sem volt belerepülni a berlini légelhárítás pokoli tűzfüggönyébe, századaik megszakították a támadást, kifordultak és magukra hagyták az amerikaiakat. A célok közelébe érve a pontos bombavetés érdekében a három hadosztály gépei gyorsan rendezték a szétesett alakzatokat. A rárepülés végső szakaszában aztán már semmilyen éles manővert nem hajthattak végre, ami viszont kifejezetten kedvezett a légvédelmi tüzéreknek. Haragjukat az 1. hadosztály hajózói tapasztalták meg először. Ed Curry százados a 401. osztály bombázótisztjeként a gép plexi-orrában kuporogva irgalmatlan ágyúzást tapasztalt: Többször voltam bevetésen a Ruhr-vidék felett, de még sosem láttam ehhez hasonló intenzitású légvédelmi tüzet. A felrobbanó gránátok füstpamacsai nemcsak itt-ott tűntek fel az égen, hanem valóságos felhőt képezve vették körül gépeinket. Ebben a füst-paplanban a robbanások vészjósló vörös színnel villogtak. Az egyik lövedék a törzs mellett robbant. Szilánkjai tekintélyes méretű lyukakat téptek a bombakamra és a rádiósfülke falába. Mégis az időjárás volt az, ami igazából a védők malmára hajtotta a vizet. Az elsődleges célokat ugyanis a kritikus, végső szakaszban vastag felhőréteg takarta el a bombázótisztek elől. Az 1. hadosztály egyetlen gépe sem dobhatta miattuk le terhét Erknerre, a fő célpontra. E csapásmérők Köpenick és Weissensee kerületek térségében szabadultak meg bombáiktól. Ugyanígy járt a 3. hadosztály, melynek elsődleges célja, Klein Machnow szintén felhők mögé bújt. Ez a kötelék helyette Steglitz és Zehlendorf kerületekre zúdította bombáit. Watts hadnagy századát a kioldás előtti percekben mérték be a légvédelmi tüzérek: Megdöbbentett, hogy milyen pontosan lőttek. Már az első sortűz közöttünk robbant. Gépemet félelmetesen rázták a detonációk. A szárnyakon és a törzsön hatalmas, csipkézett szélű lyukakat szakítottak a gránátok. A rongálások ellenére a motorok kifogástalanul működtek. Másodpilótám kigúvadó szemekkel leste a műszereket, melyek azonnal jelezték volna a hibát. Felettünk és jobbra tőlünk bombák kezdtek záporozni a vezérgépek gyomrából. Szinte azonnal felszökkent a mi madarunk is, amint bombázótisztünk kioldotta a tíz 227 kg-ost. "Bombák kioldva!" süvítette az egymásköztibe. Bal kísérőnk, egyik leállított motorja miatt, gyorsan lemaradt. Mikor fordulás után szétnéztem, századunkból csak három gépet láttam. A többi eltűnt. Néhány perc múlva kikerültünk a légvédelmi tűzből. Szerencsénk volt, mert mindegyik motorunk dolgozott. Csupán a 2. hadosztály néhány B-24-ének sikerült rakományát elsődleges célra, a genshageni Daimler-Benz repülőmotor-gyárra ledobni. A többiek ebből a kötelékből Berlin körüli, másodlagos célokat támadtak. Hihetetlen, de a légvédelmi zárótűz mindössze négy bombázó azonnali pusztulását okozta. Sok olyan akadt viszont, melyek a város felett szerzett sérülések miatt lelassultak és ezért kénytelenek voltak kiválni a biztonságot jelentő formációkból. Később az is kiderült, hogy a Berlin légteréből hazatért négymotorosok több mint fele szerzett ott valamilyen fokú sérülést.

"Mint a bagoly nappal"

Ahogy a bombázók elhagyták a légelhárító lövegekkel teletűzdelt térséget, néhány egymotoros vadász és 14 Messerschmitt 110-es vette üldözőbe őket. Az 5. éjszakai vadászezred gépei, a haditervnek megfelelően, a lemaradozók megsemmisítésére érkeztek. Az elképzelésből azonban kifelejtették a köteléket védő vadászokat, melyek késlekedés nélkül rájuk vetették magukat. A lassú kétmotorosok képtelenek voltak lerázni őket és a légi harc mészárlássá fajult. Az amerikaiak pár perc alatt 10 éjszakai vadászt lőttek le saját veszteség nélkül. Ezzel úgy látszott, kimerült a németek ereje, mert a következő fél órában békén hagyták a nyugat felé iparkodó bombavetőket. A lomha kötelékekre vigyázó Mustangokat végül feltöltött Thunderboltok váltották fel. Az Anglia felé siető P-51-ek egyik százada, Brémát elhagyva egy magányos Messerschmitt 109-el futott össze. A 357. osztály géppárja, Howell és Harder hadnagyokkal kormányaiknál, egykettőre leszedte. A szétlőtt együlésesben lelte halálát Gerhard Loos főhadnagy, aki az 54. vadászezred egyik legeredményesebb ászaként, 92 igazolt légi győzelmet mondhatott magáénak. A bombázók körüli küzdelmek 14.40-kor folytatódtak. A Haselünne környékén korábban bemutatkozott Messerschmitt 109-ek és Fw 190-ek - üzemanyaggal és lőszerrel újratöltve - ismételten támadásba lendültek. Kötelékükhöz csatlakoztak azok a belgiumi és franciaországi századok is, melyek néhány órával korábban elmulasztották a csatát a berepülő amerikaiakkal. Ebben az összecsapásban a legkeményebben a 388. bombázóosztályt szorongatták. Watts hadnagy minderre így emlékezett: Az egymásközti recsegve kelt életre. "Focke-Wulfok jobbra, velünk egy magasságban!" Kutyafuttában megszámoltam őket. Legalább 30-an voltak! A lőtávolon kívül repülő kötelék gyorsan lehagyott bennünket, aztán - jóval formációnk előtt - megfordult és szemből támadott. A némileg alacsonyabban felénk száguldókra tüzet nyitottak a géppuskások. Néhány felhúzott belőlük, aztán zuhanórepülésben zúdította ránk fegyverei össztűzét. Legtöbben viszont szemből rohamoztak és az utolsó pillanatban kapták fel vagy nyomták rá gépüket. Olyan szorosan követték egymást, hogy a lövészek csak minden harmadikra tudtak épkézláb sorozatot leadni. A támadás első percében két bombázónkat lőtték le. Harmadiknak mi következtünk. A faroklövész ujjongva jelentette: "Elkaptam egyet! Elkaptam egyet!"- majd, még ugyanazzal a levegővel sikította: "Eltaláltak!" Még el sem halt kiáltása, mikor egy másik hang csattant fel: "Égünk!" Előrepillantottam és láttam, ahogy egy Focke-Wulf pontosan szembe repül velünk. A felső és az orr alatti tornyok ikergéppuskáinak tüze megrázta gépünket. Abban a másodpercben a "Fritz" is lőni kezdett. Szárnyai valósággal lángoltak gépágyúi torkolattüzétől. A 20 mm-es lövedékek az orrba vágódtak és a talpam alatti oxigénpalackok közt robbantak. Ráadásul ezekben a másodpercekben az üzemanyag-vezetékek is tropára mentek. A kiömlő benzin azonnal tüzet fogott. A szivárgó oxigén táplálta az égést, ami a törzs elejét, egészen a bombakamráig borzalmas lángtengerré változtatta. Semmit sem láttam előre. A kormányokkal küzdve azon igyekeztem, hogy legalább addig egyenesben tartsam, amíg a személyzet kiugrik. Watts a lángoktól nem láthatta, hogy egyre jobban megközelíti a szomszédos formáció B-17-jeit. Csikorogva bele is csúszott egyikükbe. A gépek darabokra szakadtak és a roncsok falevélként pörögve zuhantak alá. A pilóta az egészből csak azt érzékelte, hogy "Fort"-ja már nem irányítható, ezért ugrani készült. Dolgát megkönnyítette, hogy mialatt a menthetetlen négymotoros egyszer a hátára fordult, váratlanul levált a plexitető, ami lehetővé tette volna, hogy a tűztengerré változott lépcső és közlekedőfolyosó helyett, e nyíláson át hagyja el a fedélzetet. Az őrült forgás azonban az üléshez szegezett. Még annyira sem tudtam mozdulni, hogy levegyem a gázt, vagy elzárjam a benzincsapokat. Mikor fejre állt, lábam lecsúszott a bal pedálról. Legnagyobb elképedésemre még arra is képtelen voltam, hogy visszalépjek rá. A lábaim közül felcsapó lángok közben arcomat és kezeimet perzselték. A tehetetlenség, a halálfélelem és a személyzet rám bízott kilenc tagjának sorsa feletti aggodalom érzése máig kísértenek rémálmaimban. A szokásos történetekkel ellentétben életem filmje nem pergett le előttem. Túlságosan is el voltam foglalva azzal, hogy megmentsem azt. Még arra emlékszem, hogy valami hatalmasat taszított rajtam, aztán elsötétült a világ... Watts arra tért magához, hogy - kellőképp messze a lángoló bombázótól - szabadon zuhan. Kinyitotta ernyőjét és akárcsak öt bajtársa, biztonságosan földet ért. Az összeütközést a másik gép személyzetéből szintén hatan élték túl. Ebben a küzdelemben a 388. ezred még öt B-17-et vesztett. A németek nem ünnepelhettek felhőtlenül, mert 11. vadászezredükből Hugo Frey századost, aki 32 légi győzelméből 26-ot négymotorosok ellen ért el, a bombázók géppuskásai lelőtték.

Viszontagságos hazatérés

Mielőtt még valaki arra következtetne, hogy a B-24-ek könnyebben átvészelték a csatát, nem árt felidézni, hogy mit élt át Elmer Crockett főhadnagy, aki a 453. bombázóosztály egyik Liberatorát vezette: Mialatt rárepültünk a célra, a légvédelem kétszer is eltalálta gépünket. Az első gránát az 1-es motort érte, ami annyira megrongálódott, hogy le kellett állítani. A komoly gondok akkor kezdődtek, mikor a második használhatatlanná tette a 2-es és a 3-as motorok turbófeltöltőit. Mindezt megtetézte az, hogy néhány közeli robbanás mindkét szárnyba ronda nagy lyukakat szakított. A bombák kioldásáig valahogy tudtam tartani a többiek tempóját, utána viszont egyre jobban leszakadtam. Egyik raj a másik után húzott el tőlünk. Végül teljesen magunkra maradva vánszorogtunk az ellenséges égbolton. Nem sokat kellet várni a bosszúállókra. Négy Messerschmitt 109-es vetette ránk magát. Géppuskásaink vadul tüzeltek, ami kellőképp megzavarhatta őket, mert lövéseik csak elhanyagolható károkat okoztak. Mielőtt végképp elintéztek volna, egy század "söprögető" Mustang jelent meg a színen. Megpillantásuk is elegendő volt ahhoz, hogy a Messerek eltakarodjanak. Egy darabig háborgatás nélkül repülhettünk Anglia felé. A három motor, hála a még működő kereszttápláló üzemanyag-rendszernek, megnyugtatóan duruzsolt. A holland partvidék közelében két Focke-Wulf rontott ránk. Az első sorozatától leállt a 3-as motor. A második lövedékei meg, vagy fél méteres szakaszon kilyuggatták az üzemanyag-szállító csőrendszert. Ettől rögtön akadozni kezdett a megmaradt két motor. Haladéktalanul kinyitottam a bombakamrát, hogy szükség esetén gyorsan el tudjuk hagyni a gépet, aztán direkttáplálásra kapcsoltam remélve, hogy a 2-es és a 4-es motor újból erőre kap. A lövészek eközben igyekeztek távol tartani a németeket. Sajnos a hasi torony nem működött, mert géppuskása feltornászta magát a felsőbe, hogy átvegye az egyébként oda beosztott hajózószerelő helyét, aki nekilátott az üzemanyagcsövek megfoltozásának. Máig sem tudom hogyan, de megfelelő szerszámok nélkül képes volt megszűntetni a szivárgást. A németek szerencsénkre felfedeztek egy rajra való, nyugat felől berobogó Thunderboltot és rögtön elpárologtak. Az újból felbőgő két motor akkora önbizalmat adott, hogy elhatároztam, megkísérelem elérni Angliát. A személyzettel minden mozdítható dolgot kihajigáltattam. Közben vették észre, hogy a hidraulikus rendszer csöveit is szétlőtték. Az még hagyján, hogy nem lehetett becsukni a bombakamrát, de sajnos miatta se futót, se fékszárnyat nem tudtam volna nyitni. 15 percnyire az angol partoktól benzinhiány miatt leállt a 2-es motor. Mivel megfelelő magasságban repültünk, úgy számoltam, hogy még eggyel is átérünk. Két perccel a partvonal keresztezése előtt megállt az utolsó légcsavar is. Parancsot adtam a gép elhagyására. A rádiós - aki előzőleg megadta pontos helyzetünket - a végső percig a helyén maradt és SOS jeleket küldött. Befejezésül orrnehézre trimmeltem, hogy a gép a tengerbe zuhanjon, aztán utolsóként magam is ugrottam. A víz piszkosul hideg volt. Tíz percen belül jött a mentőhajó. Kezeim addigra úgy megdermedtek, hogy nem tudtam elkapni a kötelet. Végül csáklyával húztak ki. A legénységből rajtam kívül még négy főt mentettek ki, másik öt bajtársunk sosem került elő.

A károkról

A március 6-i, emlékezetes akciónak mintegy 400 berlini (civil vagy katona) és közel ugyanannyi amerikai halálos áldozata volt. A támadók összesen 812 db B-17-sel és B-24-sel szálltak fel Angliából. Ebből 672 jutott el Berlinig és dobta le rakományát a városban megadott elsődleges vagy másodlagos célokra. Összesen 69 olyan Flying Fortress és Liberator volt, melyek nem tértek vissza támaszpontjaikra. Ezek közé számított az a négy szitává lőtt nehézbombázó is, melyek Svédországban hajtottak végre kényszerleszállást. 60 négymotoros súlyosan megrongálódva, további 336 kisebb sérülésekkel érkezett haza. A légi fedezet 691 db vadászgépből 11-et lőttek le, nyolc pedig nagyfokú károsodásokkal vergődött vissza. A bevetésről kiadott jelentés 686 hajózó eltűnéséről számolt be, akik közül 298-an estek fogságba. A német vadászgépek bizonyos bombázóosztályok elleni koncentrált támadásainak tudható be, hogy igazán komoly veszteségeket csak néhány balszerencsés alakulat szenvedett. A Luftwaffe azon a napon 528 vadászbevetést teljesített, ebből 369 során találkoztak ellenséggel. 62 német vadászgépet - vagyis 16%-át a harcérintkezést felvetteknek - lőttek le az amerikaiak és megrongáltak további 13-at. A kétmotoros nehézvadászokkal harcba küldött alakulatok szenvedték el a legnagyobb veszteségeket. Az 5. éjszakai-vadászezred 14 Messerschmitt 110-éből 10-et szedtek le, a 26. rombolóezred 18 db 110-e és 410-e közül meg 11-et. A Luftwaffe 44 hajózója - köztük két neves ász is - halt aznap repülőhalált és 23 volt a sebesültek száma. Az elpusztult gépeket akkoriban még könnyen pótolták, viszont az életüket feláldozott, tapasztalt pilótákat már semmiképp sem tudták.