Jenkik őfelsége szolgálatában
Az amerikai "Sas-századok"
Szerző: Horváth Zoltán

A tavalyi év nagy filmslágere, a "Pearl Harbor" nem csupán a címbeli amerikai hadikikötő elleni japán támadásról beszélt. A film hőseinek elő-, illetve utóélete az amerikai repüléstörténet másik két, nem kevésbé fontos epizódjára is felhívta a közönség figyelmét. A Jimmy Doolittle-féle, 1942 áprilisi, Tokió elleni bombázóakcióról már volt szó. Viszont az időrendben korábbi eseményről, az amerikai önkéntesek RAF-szolgálatban viselt dolgairól eddig még nem. A 3 repülőszázadnyi, sötétkék egyenruhába öltözött fiatal 1940 őszén kezdődött történetének felidézése már csak azért is időszerű éppen most, mert kerek 60 esztendeje nyelte el őket - 4. vadászrepülő-csoportként - az időközben Nagy-Britanniába települt 8. Amerikai Légi Hadsereg.

Ahogy elkezdődött

Mielőtt az USA 1941 decemberében belépett volna a II. világháborúba, sok amerikai érezte úgy, hogy harcolnia kell a fasizmus elleni igaz ügyért. Mivel zömüket az amerikai hadsereg légiereje ilyen vagy olyan okból visszautasította, a vállalkozóbb szelleműek felkerekedtek, hogy Kanadában próbáljanak szerencsét. Az ottani légierőről, a RCAF-ról jól tudták, hogy pilótái 1940 nyarától keményen küzdöttek a franciaországi, majd az angliai légi csaták forgatagában. Az útra kelőknek viszont szembe kellett nézniük az amerikai semlegességi törvénnyel, mely bűncselekménynek minősítette állampolgárainak bármelyik hadviselő félhez történő csatlakozását. A törvénysértőkre kiszabható büntetés 10 év börtön vagy 20 ezer dollár pénzbírság, és az amerikai állampolgárságtól való megfosztás volt. A Kanadába tartó vonatokon, a határ előtt az FBI ügynökei számtalanszor tartóztattak fel hadköteles korú fiatalokat. Könnyű választás elé állítva őket: vagy hazamennek szépszerével, vagy pedig börtönbe. Ez a fajta megfélemlítés azonban csak ideig-óráig tarthatta vissza a legelszántabbakat. Ôk ugyanis hamis papírokkal vagy illegálisan, de mégis kanadai területre léptek. Ott - ha beváltak - csatlakozhattak a RCAF-hoz, melyet a RAF, angliai csatában elszenvedett embervesztesége legfőbb utánpótlási forrásának tekintett. A pilótavárományosok útját Kanadában egy I. világháborús veterán által létrehozott szervezet, a Knight Társaság egyengette. Tevékenysége nyomán összesen 6700 amerikai állhatott a RCAF szolgálatába. Ez a szám a hajózóállomány 10%-át tette ki. A későbbi "Sas-századok" - melyek nevüket pilótáik megkülönböztető karjelzésének köszönhették - repülőinek 92%-a szintén rajtuk keresztül került át Európába. A követelmények némileg alacsonyabbak voltak, mint az USA-ban. Az orvosi alkalmasságon túl 20 és 31 év közti életkort, középiskolai érettségi bizonyítványt és 500 órányi repült idő igazolását várták el a jelöltektől, akik ezután különböző kiképzéseken estek át, majd a szigorú vizsgák letételét követően indultak az Atlanti-óceán partjára.
"Bill" Geiger hadnagy egyik volt közülük: A magam részéről elsősorban amiatt akartam a RAF oldalán harcolni, hogy segítsek nekik a túlerővel szemben. Aztán meg azért, hogy repülhessek álmaim gépével, a Supermarine Spitfire-rel. Mivel mindig is hivatásos repülőtiszt akartam lenni hazámban, és mert gyanítottam, hogy előbb-utóbb Amerika is belép a háborúba, reméltem, addigra éppen lesz annyi értékes harci tapasztalatom, amivel nehézségek nélkül át fognak venni. A jelentkezéskor - akárcsak mások - a repült időt illetően jókorát füllentettem, miután a kívánt légiórák negyedét sem repültem meg igazából. Ezt azonban soha, senki nem firtatta. Ugyan idegen szolgálatba álltam, mégsem tekinthettem magam "vérbeli" zsoldosnak. Hiszen a havi illetmény - átszámítva - még a 60 dollárt sem érte el. Alig volt többre elegendő, mint hogy a tiszti étkezdében rendezni tudtam belőle a számlát. Hol volt ez saját hajózóink ötszörös, vagy a Kínába szegődött "Repülő Tigrisek" legalább tízszer ennyi zsoldjához!

1940 közepére a Knight-ék már annyi amerikait toboroztak, hogy Kanadában nem győzték repülőkiképzésüket. Ezért a társaság magánszerződést kötött néhány USA-beli repülőiskolával. Ezzel viszont előállt az a fonák helyzet, hogy az USA-ban képeztek ki Kanadának hadköteles USA-állampolgárokat azért, hogy azok utóbb - törvényellenesen - elhagyják hazájukat, és egy hadviselő országban, vadászpilótaként repüljenek. Az Angliába korábban érkezettek a típusátképzés befejeztével először különböző RAF-századokban szolgáltak, a későbbiek viszont már egyből bekerülhettek a 3 közül valamelyik "Sas-századba". A '40 szeptemberében létrehozott 71-esbe, melynek gépei XR-rel kezdődő lajstromjelekkel repültek, a '41 májusában alapított 121-esbe - amelyet az AV kezdetű kóddal - vagy a '41 augusztusában felállított 133-asba, amit az MD betűkkel különböztettek meg. Állományukba 1942 szeptemberéig, összesen 244 amerikai állampolgárságú pilóta került. Közülük 109-en kerültek a veszteséglistára. Ebből 77-en haltak repülőhalált, 16-an pedig hadifogságba estek. A többiek sebesülésük miatt, vagy pszichikai okokból váltak repülésre alkalmatlanná. Mielőtt azonban harctéri szereplésükre kitérnék, említést kell tenni a háború kitörése óta a RAF- kötelékében repülő amerikaiakról is.

Az angliai csatában összesen 7, bevallottan amerikai állampolgárságú pilóta harcolt. Az öt különböző RAF-században küzdők egyikéből sem lett ász, és csak J. K. Haviland hadnagy érte meg a csata végét. A többiek légi harcban vagy repülőbalesetben vesztették életüket.

Akiknek inkognitóban kellett harcolniuk

Hogy aztán ténylegesen hány amerikai küzdött a "Sas századok" létrehozása előtt a RAF soraiban, arról nincsenek, és nem is lehetnek pontos adatok. Az ott szolgáltak legalább egy részének valódi nemzetisége a különböző századnaplókból azért előásható. Olyan becenevek formájában, mint a "Tex", az "America" vagy az "Uncle Sam". A törvények miatt magukat kanadainak vagy a Brit Nemzetközösség valamely országába tartozónak vallók között két, "nem hivatalos amerikai" ász is akadt.

James Davies százados első, megosztott légi győzelmét 1939. november 21-én aratta egy Dornier Do-17-es felett. A brit családban, de Amerikában született repülőtiszt 1940. június 8-án már összesen 8 lelövést mondhatott magáénak. Ezért kitüntetés járt, amit VI. György király adott volna át neki. A 27 éves Davies azonban nem jelenhetett meg a június 25-ére beütemezett ceremónián. Aznap légi harcban hősi halált halt.

A második "rejtett" amerikai ász, Carl Davis hadnagy, papírjai szerint Dél-Afrikában született. Miután azonban szülei amerikaiak voltak, így kettős állampolgárként őt is megillette az USA útlevele. A semlegességi törvény folytán azonban neki sem volt más választása, mint hogy ne vallja ezt be. A 601-es században küzdve - az angliai csata legforróbb napjaiban - 1940. július 11-e és szeptember 4-e között 9 német gépet lőtt le, egyet pedig megrongált. Két nappal utolsó győzelmét követően David Hurricane-jét lelőtték. Kényszerleszállás közben gépe átvágódott és a pilóta halálos sérüléseket szenvedett. Sírkövén azóta is csak a dél-afrikai állampolgárság olvasható.

Az első "Sas század" létrejötte

1940 őszére a RAF bevethető pilótáik létszáma elérte a kritikus szintet. Kapóra jöttek hát a harci vágytól égő amerikaiak. Leigh-Mallory légimarsall konok ellenkezése dacára, végül 1940. szeptember 19-én mégiscsak kiment az első amerikai repülőszázad felállítását elrendelő parancs.

A 71-es számot kapott "Sas század" - élén a bevett szokás szerint tapasztalt brit parancsnokkal és törzstisztekkel - 1941 januárjában, Hawker Hurricane Mk. I gépekkel felszerelve érte el a bevethetőséget. Feladata kezdetben az Északi-tengeren haladó teherszállító hajókaravánok légi biztosítása volt. A Hurricane Mk. II.A típusú vadászgépek májusi rendszeresítését követően az alakulat június 23-án települt át a Londonhoz közeli North Weald repterére. Onnan szálltak fel, hogy útjukon végigkísérjék a RAF, észak-franciaországi célpontokat támadó, Bristol Blenheim könnyűbombázóit. A 71-es pilótái július 2-án keveredtek először komolyan légi harcba, és akkor aratták első győzelmeiket is.

"Bill" Dunn hadnagy: Századunk, egy brit vadászalakulattal egyetemben, 12 Blenheimet kísért a lille-i villamos erőmű elleni akcióra. Miután mi Hurricane-ekkel repültünk, a közvetlen biztosítás érdekében felzárkóztunk a kétmotorosok mellé. A fedezet másik fele, fürgébb Spitfire-jeivel látta el a formáció felső védelmét. Mielőtt elértük volna a cél körzetét, két századra való Messerschmitt 109E és F rontott rá a kötelékre. Egyből felismertem, hogy a németek sárga orrú vadászai az Abbeville környékének repterein állomásozó, 26. vadászezredbe tartoztak. A küzdelem közel fél órán át folyt. Egészen addig, míg Gravelines magasságában ki nem repültünk újra a Csatorna fölé. A "Vörös" rajban a 2-es pozíciót foglaltam el. Hirtelen észrevettem, hogy az egyik 109F a magasból lecsapva, meredek zuhanásban lőni kezdte az 1800 m-en haladó Blenheimeket. A kötelék közelébe érve balra, élesen kifordult, hogy aztán az újabb támadáshoz magasságot gyűjtsön. Balsorsa pontosan elém hozta. Nem lehetett messzebb 100 m-nél. Rávágtam a teljes gázt és a bal hátsó negyedből tüzet nyitottam rá. Egy 4 másodperces és három 2 másodperces sorozatot eresztettem bele. 50 m-ről jól láttam, hogy az egész szélvédőmet betöltő 109-es törzsébe és szárnytöveibe miként csapódnak be a géppuskalövedékek. Azon nyomban vastag füstöt eresztett és meredek zuhanásba ment át. Nem hagytam futni. 1000 m-en értem utol. Közvetlen közelből újból megsoroztam. Ekkor kigyulladt. Hevesen égve, szinte függőlegesen zuhant tovább és egy útkereszteződés közelében a földbe csapódott. Pokoli robbanását még a többiek is látták. Az órámra pillantottam. 12.35-öt mutatott. "Egy kockafejű lesikálva!" - jelentettem rajparancsnokomnak.

5 percre rá "Gus" Daymond hadnagy megszerezte a 71-esek második trófeáját. Kisvártatva pedig a századparancsnok, Woodhouse őrnagy is begyűjtötte a maga "skalpját". A három győzelem feletti örömüket megkeserítette, hogy miközben bajtársuk, "Bill" Hall gépét lelőtték, még 4 Blenheim is odaveszett.

Dunn és Daymond hadnagyok vetélkedése

A sajtó másnapi híradásával indult kettejük rivalizálása, mely az amerikai század legelső győzelmét Daymond hadnagynak tulajdonította. A szándékos ferdítést Dunn, személye elleni újabb támadásként fogta fel. Mivel a századnál lenézték őt amiatt, hogy a kanadai gyalogságtól kérte áthelyezését a légierőhöz. A következő 2 hónap folyamán hol Daymond, hol pedig vetélytársa vezette a 71-es század győzelmi listáját. Augusztus vége felé Dunn javára állt a "mérkőzés" 3,5 : 3-ra, mikor 27-én elérkezett életének legemlékezetesebb napja. Akkor már egy hete a Spitfire Mk. II.A változatával repkedtünk. Az egész századot a levegőbe emelték, hogy 9 Blenheimet kísérjünk az unalomig ismert célpont, Lille ellen. Ez persze valószínűsítette az újabb összecsapást az "abbeville-i fiúkkal". Ahogy az ellenséges partvidéket kereszteztük, körülöttünk légvédelmi gránátok robbanásai pöttyözték tele az eget. Az ellenséges vadászok támadása is bármelyik pillanatban várható volt. Valamennyien éberen lestük, mikor tűnnek fel az égen, apró pontocskák formájában. Mivel a nap irányából csaptak le, már csak azt láttam, hogy elöl haladó rajunkból az egyik gépre három 109-es akaszkodott. Két kísérőmmel a nyomomban, azonnal teljes gázzal a segítségére siettünk. Hirtelen foszforcsíkok húztak el a közelemben. Egy német ránk akaszkodott! Azonnal figyelmeztetést rikkantottam. A raj szétrebbent és mindenki ellenfelet keresett magának. Az előbbi golyózáportól feldühödve fejeztem be a kitérő manővert. A "Spit" kifogástalanul engedelmeskedve meggyőzött róla, hogy az előbb csak önérzetemet érték találatok. Körülpillantottam és láttam, ahogy a sárga orrúak, áttörve századunkon, a bombázókra vetették magukat. Egyik megsorozott vadászgépünk füstölve igyekezett elpucolni a helyszínről. Alattam ekkor két lesipuskást fedeztem fel, akik szemlátomást arra vártak, hogy valamelyik sérült gépünk lemaradjon a köteléktől. A botot előrelökve csaptam le rájuk. A vezérgép észrevett és villámgyorsan leborítva, kereket oldott. A kísérő viszont lassú, emelkedő fordulóját éppen az orrom előtt fejezte be. 180 m-re lehetett. Céloznom sem kellett, csak megnyomni a lőgombot. Az összetartó nyomjelzők törzsébe vágódtak. A találatoktól rázkódó Messert közben alig 50 m-re beértem. Szétlőtt motorjából a kiömlő olaj alaposan be is fröcskölte szélvédőmet. Meglepett, hogy a német semmilyen komolyabb kitérő manőverbe nem kezdett. Helyette a 109-es a hátára fordult, majd lángba borulva meredeken zuhanni kezdett és egy mezőre becsapódva felrobbant. Megsajnáltam a szerencsétlen, zöldfülű "Fritz"-et, aki akkoriban kerülhetett ki a repülőiskolából. A távolban a bombázók éppen kioldották rakományukat. "Még megvan mind a 9!" - nyugtáztam örömmel. Sajnos túl sok időt fecséreltem el figyelésükre. Az ellenség egyik mögém beült vadásza durván figyelmeztetett is a hibára. Arra ocsúdtam tudniillik fel, hogy a bal szárnyon - erős robbanás kíséretében - csipkézett szélű, nagy lyuk keletkezett. A gépágyútűz villámgyors cselekvésre sarkallt. Lekaptam a gázt, a légcsavar állásszögét negatívba állítottam és kinyitottam a féklapot. A gép valósággal megtorpant és a nyomjelzők egy pillanat alatt már messze előttem keresztezték egymást. A Messer alig 3 m-rel süvített el a fejem felett. A hatalmas fekete kereszten kívül még a pilótafülke oldalára festett, vörös kakast ábrázoló jelzést is megfigyelhettem. A gép a 2., "Richthofen" nevet viselő vadászezred III. csoportjába való volt. A helyzet egy csapásra a javamra változott. Én lettem az üldöző. A géppuskámból menten egy 4 másodperces sorozatot eresztettem beléje. Azonnal kigyulladt. Ráadásul zuhantában még farokrésze is leszakadt. Földbe ütközéséig nem láttam körülötte ejtőernyőt. Jóformán el sem halhatott a robbanásának döreje, mikor alattam 150 m-rel egy másik 109-est fedeztem fel. Két győzelmemtől megittasulva, habozás nélkül vetettem rá magam. Lőtávolba érve egy rövid sorozattal "köszöntöttem". Válaszul vékony fehér füstöt eresztett. Mielőtt másodszor lőhettem volna, 2 Messer zúdult a nyakamba. Az első lövedékei gépem orra előtt húztak el. A második viszont már sokkal jobban célzott. A gránátrobbanások között jól hallatszott, ahogy géppuskagolyói, mint jégeső, verték a sárkányt. Az egyik lövedék lyukat tépett a műszerfalba. Valami eltalálta a jobb lábfejemet. Azonnal zsibbadni kezdett. Aztán lábszáramba és fejembe is rettentő fájdalom nyilallt. Minden kezdett ködbe veszni körülöttem. Előrebukva annyit láttam még, hogy a pilótafülke padlóját fém- és üvegszilánkok borították. Feleszmélésemkor egyedül találtam magam az égen. Hajózócsizmám csurom vér volt. Gépem viszont a rongálódások ellenére repülőképesnek bizonyult. Feléledt bennem a hazatérés reménye. A Csatorna partján fekvő, Folkestone mellett található, Hawkinge repteréig tudtam elvergődni. Az ottani kórházban megoperáltak. Mikor jobban lettem, elmesélték, hogy a gránát a fülkében, a jobb lábam előtt robbant fel.

Hol az igazság?

A kórházból kikerült Dunn-t, hosszú lábadozást követően, kiképzőtisztnek Kanadába vezényelték. Ám mielőtt útra kelt volna, személyes holmijáért visszatért századához. Felháborodva tapasztalta, hogy cuccait alaposan "megvámolták". Vadonatúj zoknijainak, ingeinek, alsóneműinek, nyakkendőinek és törülközőinek lába kelt. A maradék cókmók pedig málhazsákba gyömöszölve, a ruharaktárban, egy pocsolya közepén hevert. Mindez azonban semmi volt ahhoz képest, mikor felfedezte a sokkalta nagyobb méltánytalanságokat. Ugyanis társai, Daymond és Peterson akkoriban vették át a legalább 5 győzelmet igazolni tudókat megillető Repülő Szolgálati Érdemkeresztet. Ô viszont később sem kapott semmiféle plecsnit. Mi több, az első amerikai ásznak kijáró dicsőség fényében is Daymond sütkérezett. Annak ellenére, hogy 5. győzelmét több mint 1 hónappal később érte el, minden feljegyzésben és krónikában ő szerepelt úgy, mint a legelső amerikai mesterpilóta. Ez maradt a helyzet egészen 1968-ig. Dunn - aki különben alezredesként és további 3 győzelemmel fejezte be a háborút - akkor március 19-én kapott levelet az Amerikai Vadászrepülő Ászok Szövetségétől. Ebben a RAF archívumában fellelhető dokumentumok újbóli és alapos átvizsgálásának végeredményére hivatkozva, végre-valahára elismerték elsőségét. Dunn mellőzöttségét amúgy a 71-es század felderítőtisztjének, "Robbie" Robinson őrnagynak tulajdonította. A brit lord, akinek felsőházi tagsága révén befolyása volt a légügyi minisztériumban, mindig saját cimboráit helyezte előtérbe, ha kitüntetésről vagy előléptetésről volt szó. Mondani sem kell, hogy szenvedő hősünk, aki korábban "büdöslábú, sárdagasztó baka" volt, nem tartozott az arisztokrata baráti körébe.

A 71-es század további, rövid története

Ami a bevetésből való hazajutást illeti, nem mindenki úszta meg úgy, mint Dunn, Geiger hadnagy 1941 októberében járt pórul: A nyár folyamán 9 pilótánk nem tért vissza. Ez akkoriban a RAF berkeiben nem számított súlyos veszteségnek. De nekem 2 hónap alatt 2 szobatársamat lőtték le. A "halál szelétől" ilyenformán megcsapva ébredtem rá, hogy ez bizony kegyetlen háború és nem habostorta. Utolsó bevetésemen Spitfire V.B-inkkel 24 Blenheimet kísértünk a hadjárat addigi legnagyobb szabású, nappali akciójára. A kötelék végén, söprögetőként repültem. Ahogy átdübörögtünk a Csatorna felett, szokásomhoz híven akkor is fohászkodtam: "Istenem! Ne hagyd, hogy itt lőjenek le!" A kétmotorosok egyike a francia partok közelében bajba került és lemaradt. Gondoltam, hogy segítek neki, ezért megszegve a szabályt, visszafordultam. A németek éppen ilyen balekokra vadásztak. A nap irányából zúdultak a nyakamba. Igazából nem is láttam őket, csak "Gus" Daymond figyelmeztetésére kaptam fel a fejem. " Nem tudom, ki vagy ott hátul, de három 109-es van mögötted!" Alig mondta végig, az első sorozat máris a motorba talált. Mindent elborított az olaj és a füst. A következő pillanatban pedig, szétlőtték a kormánymozgató huzalokat. A gép irányíthatatlanná vált. Nem maradt más hátra, mint kiugrani a rettegett, még a legmelegebb nyári napokban is dermesztően hideg vízű Csatorna felett. Hiába rángattam kétségbeesve, a fülketető nem akart hátracsúszni. A magasság vészesen fogyott. Végül felfedeztem, hogy egyik sarka kiugrott a sínből. Visszalöktem, és azonnal hátraránthattam. Lecsatoltam az oxigénmaszkot és a rádiócsatlakozót, nehogy kikászálódás közben lábaimmal beléjük gabalyodjak. Ahogy a hevedereken himbálóztam, többször is feltettem a kérdést magamnak: "Hogy a kórságba sikerült ide juttatnod magad, Billy fiam!?" A víz még annál is hidegebb volt, mint amilyenre legrosszabb álmomban számítottam. 5 órán át tempózgattam benne, mire egy német őrnaszád felfedezett. Kezeim addigra úgy elgémberedtek, hogy képtelen voltam elkapni a kötelet. Nagysokára aztán, mint egy tonhalat, a mentőmellénybe akasztott csáklyával húztak a fedélzetre. Ezzel a fürdővel kezdődött 3 és 1/2 éves hadifogságom.

A hasonló veszteségek szerencsére később sem voltak gyakoriak és a század pilótái szorgalmasan gyűjtögethették a "skalpokat". Végül 41-et mondhattak magukénak. Közben - '41 novemberében - került 3. ászuk, a 23 éves "Pete" Peterson az alakulat élére. 1942 első negyedévében a rossz időjárás miatt alig-alig repültek. Áprilisban viszont 661 bevetést teljesítettek. Ezek többsége bombázók kísérete és Franciaország feletti szabadvadászat volt. A május és a június, hasonlóan mozgalmasra sikerült, sőt kibővült belgiumi célpontok megtámadásával is. Júliusban ellenben csupán csak 73 bevetésben vettek részt, mert a századot közben szovjetunióbeli áttelepülésre készítették fel. A tervből nem lett semmi és a 71-esek utolsó komolyabb akciójára a Dieppe-környéki harcok idején került sor. A századot, mint RAF-alakulatot szeptember 29-én feloszlatták, de hajózóit - gépeikkel együtt(!) - ugyanaznap átvette az USAAF, és azon nyomban megalakította belőlük 4. repülőcsoportja, 334-es számú vadászrepülő-századát. A "beolvasztás" a másik két "Sas század" esetében is ugyanakkor, ugyanígy ment végbe.

A "konvojok őrangyalai"

A 121-es század, mely az USAAF-nál később a 335-ös számot kapta, eleinte a konvojok légi biztosítójaként jeleskedett. Jim Griffin e bevetések sajátosságairól beszélt. 4 gépes rajokkal, másfél óránként váltottuk egymást. Legtöbbször 150-200 m-en, közvetlenül a lógó hasú felhők alatt voltunk kénytelenek repülni. Az egyik géppár még lejjebb ereszkedett és szinte árbocmagasságban körözött fél órát a teherhajók körül. A másik - ha tehette - felülről biztosított. Aztán cseréltünk. A legtöbb fejtörést számunkra az időjárás jelentette. Máshoz voltunk szokva. Ideát olyan csapnivaló időben is repülni kellett, amilyenben odahaza még a hangárajtót sem nyitották ki. A californiai vagy texasi repülőiskolákban jószerével még felhőt sem láttunk. Angliában meg szinte másban nem is volt részünk. A bevetések unalmánál csak az volt borzasztóbb, hogy egy belső hang állandóan a feladat nyugtalanító részleteire emlékeztetett. Arra, hogy a túlélés ideje a jéghideg vízben csak percekben mérhető. Motorhiba esetén, a siklási távolságnál messzebbre a szárazföldtől, csak két rémisztő alternatíva kínálkozott. Vagy előrelökni a botot a gyors, kegyes halált választva. Vagy kiugrani abban a tudatban, hogy ha elegendő is a magasság az ejtőernyő kinyílásához, akkor is elpusztulsz, mielőtt valaki segíthetne.

A "sorsüldözött sasok"

A legrövidebb történet a 133-asoké. Ôk később, mint 336-os század kerültek át az USAAF-ba. A RAF-nál rászolgáltak a "legbalszerencsésebb" címre. '41 októberében Írországba vezényelték őket, hogy onnan felszállva biztosítsák az Északi-tengeren közlekedő hajókat. Már az odaút tragédiába torkollott, mert 4 gépük a rossz időben hegyoldalnak ütközött. Még ki sem heverték bajtársaik halálát, mikor 2 hétre rá másik két, levegőben összeütközött pilótájukat gyászolhatták. '42. február 5-én, egy Dornier Do-17-es lelövésével szerezték meg az alakulat első trófeáját. Ezt még 13 és 1/2 követte a szeptemberi beolvasztásig. Utolsó RAF-beli bevetésükön is kísértette őket a balsors. A katasztrofális kimenetelű akció során, szeptember 26-án, az USAAF B-17-es négymotorosait kísérték volna - 12 vadonatúj Spitfire Mk. IX-ükkel - Franciaországig és vissza. A leginkább az amerikai sajtónak szánt küldetésből egyedül "Dick" Beaty tért vissza. A bombázókkal Csatorna feletti találkozást terveztünk. Az eligazításon 60 km/h-s, déli szelet adtak meg. Valójában 3-szor ilyen erős északi fújt. Az angol Brettel százados, aki McColpint távollétében helyettesítette a teljesen zárt felhőzet felett repültünkben, ennek megfelelően navigált bennünket. Mivel benzinkészletünk, több mint felét elhasználva sem találtuk sehol a "repülő erődöket" és a kapcsolat is megszakadt közben az irányítással, a vezér a visszatérés mellett döntött. Úgy gondolta, a "paplant" áttörve, majd valahol Anglia felett lyukadunk ki. Akkor pedig, már a terep ismeretében, játszva hazajutunk. A felhőből kiesve Brest, a félelmetes légvédelmű, német kézen lévő haditengerészeti támaszpont légterében találtuk magunkat. A pergőtűzben 12 gépünk, a szélrózsa minden irányába szétszóródva próbált menekülni. A bekapott találatoktól vagy a kiszáradt üzemanyagtartályok miatt 11 veszett oda. Csak nekem sikerült sebesülten, összelyuggatott géppel eljutni Angliáig. A kényszerleszállás után hónapokig ápoltak. Mikor magamhoz tértem és megtudtam, mi történt a többiekkel, rettenetesen elkeseredtem. Öten meghaltak, hatan hadifogságba estek. Harcképesen csupán az a 6 pilótánk érte meg a várva-várt csatlakozást, akik tartalékként aznap otthon maradtak. A 133-asok ásza és utolsó parancsnoka, "Mac" McColpin előzőleg a RAF 607-es századában szolgált. Akkoriban azzal szerzett hírnevet magának, hogy egyike volt annak a két pilótának, akik Skócia felett 1941. május 10-én éjjel elfogták és lelőtték Rudolf Hess, náci alvezér Messerschmitt BF-110-es kétmotorosát.