Az ítélet
Az Eck-ügy - IV. rész
Szerző: Dr. Gál Gyula

Gyilkoltak a vádlottak? Életüket mentő hajótörötteket öltek meg, vagy roncsokat kellett eltüntetniük, hogy U-bootjukat ne fedezzék fel? Volt-e olyan katonai szükséghelyzet, amit a hadijog is elismer?

A per másnapján Wegner professzor, a védelem nemzetközi jogi szakértője azt állítja, hogy volt. Utal a tengeralattjáró-háború szélsőséges feltételeire. Ecknek nem volt más választása, ha el akarta kerülni a légi felderítést és hajója megsemmisítését. Másik érve: háborús bűntettekhez is hozzátartozik a "bűnös szándék", a "mens rea". Ebben az esetben a Peleus hajótöröttjeinek halála csak másodlagos következmény volt. Eck szándéka nem erre irányult. Harmadik érv: felsőbb parancsra cselekedett, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, mint mentő, vagy enyhítő körülményt. Az elmúlt háborúban egyébként mindkét oldalon gyakorlattá vált végszükség esetén mentőcsónakok, sőt túlélők elpusztítása.

Stevenson hadbíró: "Ez a bíróság csak azt tárgyalja, hogy ez az eset háborús bűntett volt-e vagy sem. Nem gondolom, hogy más nemzetek más esetekben követett gyakorlatára itt hivatkozni lehetne".

Wegner professzor angol szaktekintélyeket idéz. Jogeseteket, klasszikus büntetőjogi alapelveket. Eck úgy érzi, itt nem is róla van szó, nem az ő személyes sorsáról, amely már eldőlt. Az öntörvényű háború véres valósága ütközik az elmélet világával, amit itt ki-ki szerepe szerint képvisel.

A védelem tanúként szólítja Ecket. Tanú saját ügyében, aki keresztkérdésekre válaszol - német jogászok számára teljesen ismeretlen perbeli helyzet.

Dr. Todsen kérdez. "Mikor futott ki első bevetésére Kielből az U-852-es parancsnokaként?" 1944. január 18-án. "Kapott-e tájékoztatást küldetése különleges jelentőségéről?" Igen, hangsúlyozták, hogy Németország egyetlen megmaradt offenzív fegyvere vagyunk. "Tudatták önnel, hogy az Atlanti-óceán déli térségében, felfedezés esetén az ott elhelyezett szövetséges légierő teljes bevetésével kell számolnia?"

Az elnök figyelmezteti Todsent, hogy ne tegyen fel "rávezető kérdéseket".

"Miért gondolta, hogy a mentőtutajok veszélyt jelentenek?" Felfedezésük hajóm nyomára vezette volna a légi felderítést. Emellett a legtöbb mentőeszköz modern jelzőberendezéssel volt felszerelve. "Amikor tüzet parancsolt a tutajokra, látta-e, hogy azokon emberek vannak?" Nem, senkit nem lehetett rajtuk felfedezni. "Mit akart elérni a gépfegyvertűzzel?" Arra számítottam, hogy a tutajokat fenntartó üreges testek szétlövésével elsüllyednek. "Adott-e bármikor parancsot arra, hogy túlélőket lelőjenek?" Nem adtam. "Látta-e, hogy mégis emberekre lőnek?" Nem, ezt nem láttam. "Miért hozatott kézigránátokat a fedélzetre?" Mert a gépfegyvertűz eredménytelen volt. "Dobtak-e emberekre kézigránátot?" Nem dobtak. "Mivel magyarázza, hogy nem voltak túlélők a tutajokon?" Azt hittem, hogy a vízbe ugrottak. "Tisztában volt azzal, hogy a roncsok és mentőeszközök elsüllyesztésével az esetleges túlélők is elpusztulnak?" Eck bólint: Tudatában voltam annak, hogy ezzel túlélésük lehetetlenné válik. Az befolyásolt, hogy választanom kellett a nyomok elpusztítása vagy hajóm megsemmisülése közt. "A színtér elhagyása után beszélt a legénységhez?" Igen, elhagytam a hidat és a központból hangszórón szóltam hozzájuk. Láttam, hogy a hangulat nagyon nyomott, és magam sem éreztem másként. Ezért mondtam, hogy nehéz szívvel döntöttem...

Az elnök félbeszakítja: "Milyen döntésről beszélt?" Arról, hogy az elsüllyedt hajó maradványait elpusztítom. Stevenson a német kifejezésre kérdez rá: "Überreste - a túlélők is maradványnak számítottak?" Nem, de tudtam, hogy a hajótöröttek a tutajok és roncsok elpusztítása után menthetetlenek.

Halse, a vád képviselője szinte megismétli Todsen kérdéseit. Célja azonban annak beismertetése, hogy Eck szándéka az emberek megölése volt. "Tudta, hogy a tutajokon és a vízben több ember van?" Mikor kihallgattuk őket, az egyik tutajon három ember volt. "Nem gondolt arra, hogy tegyen valamit a hajótöröttekért?" Nem tudtam rajtuk segíteni. "Meddig tartott a tüzelés?" Azt hiszem, éjfél után 0.45 óráig. A tutajok még ekkor sem tüntek el. "Miért hagyta abba?" Mert nem sikerült őket semmi módon elsüllyeszteni. "Nem azért, mert azt hitte, nincs több túlélő?" Erre nem gondoltam. "Emlékszik Ciernak tanú vallomására? Ô azt mondta, hogy embereihez szólva a szövetséges bombázásokra is utalt." Igen, azt mondtam, hogy ha részvétet éreznek, gondoljanak szeretteikre, akiket a bombatámadásokban ölnek meg. "Részvét a hajóroncsok iránt?" Nem, világos volt számomra, hogy a túlélők elpusztulnak. "És ez önnek közömbös volt?" Beszédemban magam is mondtam, hogy ez számomra sem közömbös. "Tehát ön tudta, hogy a tüzeléssel embereket ölnek meg?" Halse meg sem várja Eck igenlő válaszát: "Nincs több kérdésem..."

A harmadik tárgyalási napon hallgatták meg Adalbert Schnee sorhajóhadnagyot. Todsen azt remélte, hogy a védelem tanújaként megerősíti mindazt, amit Eck a katonai szükséghelyzetről állított. A védő kérdéseire előadta, hogy a háború folyamán négy U-boot parancsnoka volt. Tizenhat bevetés után, a tölgyfalombos lovagkereszttel kitüntetve, a BdU (a tengeralattjárók parancsnoka) stábjához vezényelték. Feladata volt a bevetésre induló parancsnokokat tájékoztatnia feladatuk részleteiről.

"Adott Ecknek is ilyen instrukciókat?" - kérdi Todsen. Igen, első bevetése előtt Berlinben. Figyelmeztettem a Freetown előtti térség fokozott veszélyeire. Különösen a nagyon intenzív szövetséges légi felderítésre. Egy elsüllyesztett hajó nyomai itt jelenlétét feltétlenül elárulnák, ezért a parancsnokoknak meg kell kísérelniük az ilyen nyomok megsemmisítését.

Schnee nyilatkozata határozott és egyértelmű. Halse, aki eddig unottan hallgatta a tanút, jegyzetel.

Todsen: "Eck január 18-tól március 13-ig úton volt, mire elérte a Freetown és Ascension közti térséget. Mint tapasztalt U-boot parancsnok, hogyan ítéli meg a kapitány és legénysége idegállapotát egy ilyen bevetés során?" Egy ilyen gyakorlatilag víz alatt teljesített út a legénység, különösen a kapitány számára rendkívüli terhet jelent. Egészségi és lelkiállapotuk a nullponthoz közelít. El tudom képzelni, hogy egy parancsnok ilyen körülmények között elveszti a fejét.

Halse átveszi a kérdezést: "Hány szövetséges hajót süllyesztett el, mint U-boot parancsnok?" Tizenhatot. "Ha egyedül operált, mit tett elsüllyesztésük után?" Minél gyorsabban elhagytam a helyszínt. "Nem törődött a roncsokkal?"

Halse kétszer is felteszi a kérdést, mire Schnee válaszol: Az észak-atlanti térségben, ahol én működtem, ezek nem jelentettek olyan veszélyt, mint Eck esetében. "Az ő helyzetében mint tapasztalt parancsnok, mit tett volna?" Lermon, az angol védő felpattan és kéri figyelmeztetni a tanút, hogy erre a kérdésre nem köteles válaszolni.

A teremben mindenki érzi, hogy Schnee válasza sorsdöntő lehet. Nehéz erre válaszolnom, mert most a háború után lehetetlen beleélnem magam abba a helyzetbe, amelyben Eck kapitány volt. Stevenson hadbíró megfeledkezve az angol eljárásjogban is kötelező pártatlanságról, átveszi a kérdezést: "Csak nem vesztette el a háború után a képzelőerejét? Azt kérdezték öntől, mit tett volna Eck helyében. Erre válaszoljon!" Megpróbáltam volna az emberi életet kímélni, mint más német U-boot parancsnokok is tették. Ha jól értem a helyzetet, a hatalmas terhelés miatt Eck kapitány elvesztette az idegeit. Lehajtott fejjel, vonakodva fűzi hozzá - Én nem tettem volna.

Todsen legfőbb érve - a katonai szükségszerűségre hivatkozás - ezzel a válasszal megdőlt. Eck védője arcán látja, hogy ügye nem áll jól. A hallgatóság morajából érzékeli, hogy bűnösnek tartják. A bizonyításfelvétel Eck védelmében befejeződött.

A többiek, Hoffmann, dr. Weispfenning és Schwender védelmét dr. Pabst arra alapozta, hogy ők "nem akartak emberekre lőni, parancsot hajtottak végre. Nem voltak annak tudatában, hogy a parancs maga bűntett. Parancsmegtagadás esetén maguk kerültek volna életveszedelembe."

A hamburgi Hoffmann szülei mindvégig részt vettek a tárgyaláson. Hallották, amint két botra támaszkodó fiúk tanúvallomást tesz saját ügyében. Tizennyolc évesen lépett a haditengerészetbe. Ez volt első harci bevetése. Mindig azt tanulta, hogy a parancsmegtagadás azonnali halálbüntetéssel jár. Nem emberekre, hanem mentőtutajokra tüzelt. Eck közvetlen parancsára, akiben feltétlenül megbízott, aki példaképe volt. A parancs jogszerűségében nem kételkedett és úgy tudta, hogy Eck titkos parancs alapján jár el.

Schwender és Weispfenning védekezése ugyanez. A törzsorvos azt vallja, hogy még orvosként sem gondolhatott arra, hogy Eck parancsát megtagadja. Lermon, Lenz védője arra hivatkozhatott, hogy a mérnök-sorhajóhadnagy nem értett egyet a paranccsal, de Eck tiltakozása ellenére ragaszkodott hozzá. Engedelmeskednie kellett.

A negyedik napon, 1945. október 20-án, a vád és védelem zárónyilatkozatai hangzanak el. Todsen megpróbálja tompítani Schnee vallomásának hatását. Pabst felmentést kér, mert Scwender, Hoffmann és Weispfenning a kapott parancsért nem felelnek. Lermon, Lenz védője olyasmire hivatkozik, amit a többiek nem emeltek ki: egyetlen tanú sem állította, hogy a vádlottak emberekre lőttek. A vád ezt csak a három túlélő írásbeli nyilatkozatával kívánta bizonyítani, holott tizennégy hónapja volt arra, hogy idézésükről gondoskodjék. Halse azonban biztos a dolgában. "Eck egy tekintélyes U-boot parancsnokot hívott tanúként, aki maga is sok szövetséges hajót süllyesztett el. És ez az ember azt mondta, ő soha sem lövetett volna mentőtutajokra. Eck elveszthette a fejét, ami magyarázat lehet, de nem változtat azon, hogy hidegvérű gyilkosságot követett el." Valamennyi vádlott bűnösségének kimondását kéri.

Stevenson összefoglalja a négynapos tárgyalás anyagát, majd a bíróság - három angol tiszt, két angol és két görög tengerésztiszt - tanácskozásra vonul vissza. Másfél óra múlva lépnek ismét a terembe. Jones tábornok, elnök, közli a határozatot: "Kapitänleutnant Eck - önt a a bíróság a vád értelmében bűnösnek találta." A "guilty of the charge" még négyszer hangzik el. Mind bűnös!

Eck nem érti, mi az ítélet. Todsen: "A büntetésről külön határoznak". Eck: "Ha halálra ítélnek, ugye agyonlőnek?" "Ne mondjon ilyesmit. Különben is az ítéletet előbb meg kell erősíteni, és még van kegyelmi eljárás is".

A védők a büntetés kérdéséhez nyilatkoznak. Mind méltányos, enyhe ítéletet kér. A bíróság visszavonul, a vádlottakat kivezetik. Egy órás feszült várakozás, majd egyenként kísérik őket a terembe. Eck az órájára néz: 17.33 óra, pontosan ilyenkor fedezték fel a Peleus füstoszlopát. Két katona karját fogva kíséri, mintha támogatásra szorulna, holott ők elfogultabbak, mintha róluk volna szó. Jones rezdületlen arccal közli: "The court sentences you to suffer death by shooting" A tolmács akadozva fordítja: "A bíróság önt golyó általi halálra ítéli". Hoffmann és Weispfenning büntetése ugyanaz. Lenzé életfogytiglani, Schwenderé tizenötévi börtön. Indokolás nincs. Soha nem tudjuk meg, egyhangúan vagy szótöbbséggel határoztak, és miért nem tettek különbséget a parancsot adó Eck és az azt végrehajtó másik két vádlott büntetése közt.

Eck szülei nem voltak ott. A fogházhoz mentek, hogy fiúkkal végre találkozhassanak. Feltűnt, hogy az őr igazoltatás nélkül beengedi őket, és a parancsnokot hívja. Le Cornu, az angol parancsnok nehezen jut szóhoz. "Van már ítélet?" Le Cornu válasz helyett: "Ha fiúkkal beszélnek, ne nehezítsék meg a helyzetét. Három hete látom őket, csodálom hősies magatartásukat." "Tehát halálra ítélték..."

Két éve semmit sem tudtak fiúkról. Most, élete utolsó hat hetében mindennap találkozhatnak. Eck biztosítja szüleit is, hogy nem lövetett emberekre. Azok görcsösen ragaszkodnak a gondolathoz: ha meg kell halnia, legalább tudják, hogy ez mikor történt, hol van eltemetve. Nem úgy, mintha a többi harminchatezerrel együtt a tenger nyelte volna el. És még reménykednek. Todsen Montgomery tábornagyhoz fordul, hogy az ítéletet ne erősítse meg. November 10-én szóban közlik vele az elutasítást. A védők nehezen tudják rábírni mindhárom elítéltet, hogy a tábornagyhoz most már kegyelmi kérelmet nyújtsanak be.

Eck, aki az egész per során nem volt hajlandó Dönitzet terhelő védekezéshez folyamodni, halálra szántan is egykori főparancsnokát védi. November 20-án váratlanul megjelenik az altonai fogházban Petterson kapitány, aki a nürnbergi vádlott védelmére kér tőle nyilatkozatot. Megkapja. Eck ismét megerősíti, hogy soha nem kapott parancsot Dönitztől életmentő eszközök elpusztítására. Szóban sem hallott tőle utasítást vagy bátorítást arra, hogy hajótöröttekre lövessen.

Mégis akad, aki halálra ítélt bajtársai megmentésére kész a nürnbergi perben ennek ellenkezőjét vallani. Heisig főhadnagy, az U-877-es első tisztje angol hadifogságban értesül az ítéletről. Hoffmannal együtt hallotta Gotenhafenben Dönitz tanfolyamzáró beszédét: a Laconia parancs megfelel az U-boot-hadviselés céljának, ami az ellenséges hajók és legénységük megsemmisítését követeli.

A főhadnagyot azon a napon repítik Nürnbergbe, amikor Petterson kapitány Eck ellenkező nyilatkozatát viheti ugyanoda!

November 29-én Jones dandártábornok, a katonai törvényszék elnöke a börtönben közli az elítéltekkel, hogy Montgomery elutasította kegyelmi kérelmüket - az ítéletet másnap reggel végrehajtják.

1945. november 30-án reggel, húsz hónappal és tizenhét nappal azután, hogy az U-852-es a Peleust elsüllyesztette, az Eck-ügy utolsó felvonása kezdődött. Dr. Wulf ügyvédet, Meckel fregattkapitányt - a két védőt -, Le Cornu fogházparancsnokot a három elítélt olyan "guten morgen"-nel fogadja, mintha ez a reggel olyan volna, mint a többi. Hat katonai rendőrrel együtt érkeznek a borsteli lőtérre. A katonai törvényszék részéről senki sincs ott. A német védőknek minden valószínűtlennek tűnik. Az elítéltek nyugalma. Ahogy a fiatal angol kapitány, oldalán földig érő tőrrel, őket is tisztelegve üdvözli, majd közli Le Cornu-val: "Én vezénylem a kivégző osztagot, Sir".

A dráma utolsó felvonása angol forgatókönyv szerint megy végbe. Oszlophoz kötözött elítéltek, fehér lap a szív fölött, egyenként hat-hat lövész. Csak Weispfenning engedi a szemét bekötni.

Huzinger tábori lelkész utolsó áldása. A kapitány előlép. Az eddig háttal álló katonák, vezényszavára megfordulnak. Célra tartanak. Wulf elfordul. A sortűz eldördül. A hirtelen beállt néma csöndben Wulf különös zajt hall háta mögött. Mintha valaki sírna. A fiatal kapitány áll ott, kivont tőrét két kézre fogva tartja maga előtt - és zokog.

Eck szülei nem tudják, hogy fiúk már nem él, amikor levelet kívánnak neki átadni Altonában. Eck ugyanis előző este Wulf útján azt közöltette velük kíméletből, hogy az ítéletvégrehajtást negyvennyolc órával elhalasztották... Le Cornu fogadja őket, és közli, hogy fiúk bátran halt meg.

Heisig főhadnagy Nürnbergben hetekig nem értesül arról, hogy Hoffmann bajtársa már nem él. 1946. január 20-án, útban a tárgyalóterem felé, egy amerikai ferences szerzetes lép hozzá, és közli vele, hogy az ítéletet már rég végrehajtották - már három halottat véd. A temetésnek szigorú tilalmakkal kellett volna megtörténnie. Csak egy lelkész beszélhet, csak hozzátartozók lehetnek jelen. 1945. december 6-án mégis többszáz volt tengerész búcsúzott az egykori bajtársaktól az ohldorfi temetőben.

Mi történt a dráma többi szereplőjével? Schwender a tizenöt évből hatot töltött le, amikor kegyelmet kapott. Lenz hat hónap múlva szabadult. Dr. Pabst védő háromnegyed év múlva öngyilkos lett. Dr. Todsen pontosan három évvel a kivégzés után, 1948. november 30-án balesetben halt meg. Egy angol katonai teherautóval karambolozott. Dr. Wulf folytatta ügyvédi praxisát Hamburgban. Meckel fregattkapitány a szövetségi haditengrészetbe lépett.

Dönitz, aki áttételesen részese volt Eck tragédiájának, a nürnbergi perben 10 évi börtönt kapott. Letöltötte.