A finn fenegyerek
Ilmari "Illu" Juutilainen
Szerző: Horváth Zoltán

1939 őszén - Lengyelország keleti felének bekebelezése után - Sztálin újabb területekre vetette sóvár tekintetét. Határainak biztonságát északnyugati szomszédja, Finnország által látta veszélyeztetettnek. Országaik 1200 km-es közös határának legérzékenyebb szakasza a Ladoga-tó menti volt. Ez ugyanis alig 30 km-re Leningrádtól húzódott. Aki ma a térképre pillant, látja, hogy a tó teljes egészében orosz területen fekszik. 1939-ben azonban a határ megfelezte azt. Sztálin nem nyughatott, amíg a proletárforradalom szülővárosát a finn ágyúk lőtávolságában tudta. Ezért előbb tárgyalásos úton igyekezett "határkiigazítást" kicsikarni. Miután a finnek nemet mondtak az országuk 10%-át követelő oroszoknak, következtek a "más eszközök". November 26-án 7 tüzérségi lövedék csapódott be a Manila nevű orosz határfalu közelében létesített állásba. A robbanások megöltek 4 és megsebesítettek 9 szovjet katonát. Az állítólagos finn provokációra válaszul november 30-án megindult az orosz "gőzhenger". Sztálin, a németek Lengyelországi példájából tanulva, a fenti módon tette "jogossá" a "válaszcsapást", melyet a Népszövetség határozatában agressziónak bélyegzett, és ami antikommunista összefogást indított be világszerte. Önkéntesek érkeztek számos országból. Például Magyarországról többek között két pilóta, Pirithy Mátyás és Békássy Vilmos sietett "szegény kis finnek" megsegítésére, Svédországból pedig egy egész repülőezred. Azt ugyanis sehol sem hitték el, hogy egy 3,6 milliós kis nemzet megtámadott egy 192 milliós birodalmat.

Azon a téli hajnalon 900 orosz repülőgép, 19 hadosztály és 6 páncélosdandár 2000 harckocsija, összesen 460 000 katona zúdult rá a finn hadseregre, mely teljes mozgósítása után is csak 116 repülőgépet, néhány száz tankot és összesen 160 000 embert tudott csatasorba állítani. A számok gyors orosz győzelmet ígértek. A támadók elbizakodottságukban 3 napot, legfeljebb 1 hetet adtak a finneknek. Ma már tudjuk, hogy területi követeléseik teljesülése közel 4 hónapjukba, azon felül több mint 200000 halottjukba és sebesültjükbe került.

A történelemkönyvekben a "téli háború"-ként szereplő konfliktusban kezdték pályafutásukat azok a finn vadászpilóták, akik közül a háború végéig 155-en értek el igazolt légi győzelmet, ebből 87-en 5-nél is többet. Ez utóbbiak - az ászok - sorából emelkedett ki az akkor 25 esztendős Juutilainen tiszthelyettes. Ô lett az, aki - a németeket leszámítva - a II. világháború alatt a legtöbb vörös csillagos gépet - szám szerint 94 és 1/6-ot - lőtt le. Összesen 437 harci bevetése során három vadászgéptípust repült. Ebből az első kettő mindenképpen különlegességnek számít, mivel a finneken kívül ezekkel a gépekkel másutt, más pilóták kevés dicsőséget arattak. Ugyanis a Fokker D.XXI-esekből az a pár tucatnyi, mely 1940 májusában - a nyugati front harcainak első napjaiban - holland és dán színekben feltűnt, villámgyorsan megsemmisült. A Brewster cég "Buffalo" (=bölény) típusáról meg inkább az köztudott, hogy a világ túlsó felében - a japánok elleni harcok során - holland, brit vagy amerikai felségjelzéssel szerepelve "muzsikált" kifejezetten gyengén.

A háború előtt

Juutilainen hadseregbeli pályafutását szerelőként kezdte. 1933-ban egy repülőklubban szerzett civil szakszót. 1935-ben jelentkezett a légierőbe, ahol sorállományú pilótakiképzésen esett át. 1937 elején került őrmesterként csapatszolgálatba. 2 évre rá helyezték át ahhoz a repülőszázadhoz, melynek kötelékében első légi győzelmeit aratta. A 24-ekhez márciusban kerültem. Az alakulat légierőnk legjobb vadászgéptípusát, a Fokker D.XXI-est repülte. Ott is, mint mindenhol a finn légierőben, intenzív kiképzés folyt. A világon a 30-as években a vadászrepülők alapformációja a 3 gépes, szoros rajék, a V volt. Mivel azonban az illetékesek tudták, hogy olyan sok gépünk sosem lesz, amennyivel ezt a feszes köteléket tartva országunk légtere megoltalmazható lenne, lazább járőralakzatot fejlesztettek ki. 1935-től a géppár lett formációink alapja. Ebből épültek fel a 4 és a 8 gépes rajok, melyek laza láncot alkotva nagy területet tudtak szemmel tartani. A géppárban a vadászok egymástól 150-200 m-re, a rajkötelékben pedig a géppárok egymástól 300-400 m-re repültek. Így figyelmüket a légtér vizsgálatára és nem a kötelékbeli pozíció precíz tartására összpontosíthatták. Vezérelvünk mindvégig a támadás volt. Tekintet nélkül az ellenség számbeli fölényére. Úgy tartottuk ugyanis, hogy egy határozott roham mindenképpen szétszór bármekkora köteléket. Az azt követően kialakuló párharcokban pedig a jobbik pilóták győzedelmeskedhetnek. Ezért az útvonal- és műrepüléseken túl különösen nagy hangsúlyt fektettek a pilóták légiharc- és légilövész-kiképzésére. 1939 októberére már világossá vált, hogy a háború elkerülhetetlen. Ezért felkészülésünk érdekében fokozták a kiképzések intenzitását. A tapasztalatlanabb pilótáknak plusz lő- és légiharc-gyakorlatokat írtak elő. A harci szellem igen jó volt, annak ellenére, hogy hatalmas ellenséggel kellett farkasszemet néznünk. A szerelők a fedélzeti fegyvereket feltöltötték lőszerrel, rengeteg géppuskalőszert hevedereztek be, és az összes felszerelést teherautókba rakták, hogy ha kell, azonnal kitelepülhessünk a hadi repterekre. A járőrtevékenységet fokoztuk a határ mentén. Persze arra szigorúan ügyeltünk, nehogy határsértéssel ingereljük az oroszokat. Pontosan ebből az okból, november közepére a finnek az összes határ menti tüzelőállásból, lőtávolságuknál jóval hátrébb vonták vissza valamennyi nehézlövegüket. Nehogy azok lövéseire hivatkozva támadhassanak az oroszok. Mint láttuk, hiába! Sztálin eszén nem lehetett túljárni.

Fokkerrel harcba szállva

Nekünk még '39-ben is ez volt a legjobb gépünk, de az oroszok Polikarpov I-16 "Rata" vadászgépe, repülőtulajdonságait tekintve, jócskán felülmúlta. Gyorsabb, mozgékonyabb és ráadásul a pilótaülés környékén páncélozott volt. Később alkalmam nyílt rá, hogy többször felszálljak egy zsákmányolt példánnyal. Nagyon élveztem vele a száguldást. Mélyrepülésben több mint 400 km/h-ra volt képes, ráadásul meg tudott fordulni egy zsebkendőnyi területen. Ehhez képest földközelben a Fokker max. 325 km/h-t tudott, és páncélzat sem védte a bennülőt. Mellette szólt viszont, hogy zuhanásban megfelelően felgyorsult, és fegyverzete nagyon erősnek számított abban az időben. A szárnyakban elhelyezett 2-2 db - légcsavarkörön kívülről tüzelő - 7,7 mm-es géppuskája megsemmisítő erejű tűzcsapásra volt képes. Végső soron ennek és a szigorú légilövész-kiképzésnek köszönhettem első sikereimet.

A nagyon rövid téli nappalok és a gyalázatos időjárás következtében csupán december 19-én kerültem orosz gépek közelébe. A hidegben nehezen indult be Fokkerem 825 LE-s Twin Wasp csillagmotorja, ezért a többiektől leszakadva startoltam el. Antreához közelítve az irányító 3, a városka felé tartó ellenséges bombázóról értesített. Fél perc múlva meg is pillantottam a kérdéses rajt. Iljusin Il-4-es kétmotorosok voltak. 500 m körüli magassági fölényemet kihasználva lecsaptam rájuk. Minthogy vadászfedezetüknek nyomát sem láttam, úgy éreztem, mintha a lövésziskolában lennék. Az oroszok azonban közben észrevettek, és azonnal megszabadultak gépeik 1-1 tonnányi bombájától. Mindet az alattuk húzódó erdőre zúdították. Hiába fokozták azonban sebességüket. Merev futója ellenére Fokkerem - zuhanórepülésben - gyorsabbnak bizonyult náluk. A leghátsó már ott is volt célzókészülékemben. A toronygéppuskások közben lőttek, mint a veszedelem, de nyomjelzőik ártalmatlanul húztak el mellettem. Először a hátsó bombázó lövésztornyát vettem célba. Hosszú sorozatomtól hamarosan elnémult. Akkor sorban a másik kettőét is elhallgattattam. Aztán a motorokat vettem tűz alá. Az egyik, amelyiket "alapos munkába vettem", orrát hirtelen felvágva átfordult, majd meredek zuhanásba ment, és felrobbant. Mivel lőszerem elfogyott, tétlenül néztem, hogy a többiek - sajtként összelyuggatva, enyhén magasságot vesztve és vékony füstöt eregetve - elhúzzanak kelet felé.

December 23-án egy Tupoljev SB-2-es kötelék került hatgépes rajunk útjába. Ezeknek sem volt kíséretük, ezért a toronygéppuskások kilövése után már csak azon múlott leszedésük, hogy lőszerrel győzzük-e. Mivel a "körtáncban" rajomból mindenki lőtt mindegyik kétmotorosra, a végül felgyújtott egyetlen gépet közös győzelemként könyveltük el. Így született meg az az 1/6 légi győzelem, melyet egyes források fel szoktak tüntetni a 94. után. Az igazat megvallva, később nem foglalkoztam a töredék győzelmekkel. Azokról inkább lemondtam fiatalabb bajtársaim javára.

Az első valódi légi harc

December 31-én hamisítatlan, régimódi fordulóharcba keveredtem egy Ratával. A harcérintkezés felvételekor kimondottan jó pozícióban voltam az orosz mögött és kicsivel magasabban. Ám észrevett, és éles bal fordulót kezdett. Persze követtem, és rövid sorozatokkal próbáltam egyrészt eltalálni, másrészt idegileg kikészíteni. A szűk fordulókban sebességünk a minimálisra csökkent. Mindez igen alacsonyan, a 200 m-es felhőalap alatti keskeny sávban zajlott. A fordulékonyabb I-16-os hamarosan kezdett nálam jobb helyzetbe kerülni. Mielőtt még teljesen mögém került volna, éles emelkedő fordulóval beszáguldottam a felhőbe. Ám amint eltűntem a tejfölben, jobbra kifordulva leborítottam. Kiestem belőle, és ahogy számítottam rá, ismét a Rata mögé kerültem. Láttam, hogy tekergette a fejét, de mire észrevett, már alig 100 m-re megközelítettem. Miként előzőleg, akkor ismét éles fordulókkal próbált meg lerázni. Ezúttal azonban már nem volt rá ideje, mert gépe ott táncolt célzókészülékem közepében. Tüzet nyitottam. A nyomjelzők néhány méterrel előtte húztak el. Egy parányit engedtem a boton. Következő sorozatom a motorjába talált. Egyből dőlni kezdett belőle a füst. Nem hagytam abba a tüzelést addig, míg lövedékeim végig nem pásztázták egész törzsét. Nyelte a golyókat rendesen. Ezután egy kicsit szűkítettem a forduló ívén, hogy az előretartás tökéletes legyen, és újra lőni kezdtem. A kiömlő fekete füst egyre vastagabb lett, majd a Rata hirtelen megremegett, és orsózva belezuhant az erdőbe.

A "téli háború" vége

A légi összecsapások csak egy részét tették ki a finn vadászrepülők tevékenységének. Mivel felderítő bombázóik elavult és lassú Fokker C.X-ek meg más hasonló kétfedelűek voltak, azokat csak éjjel vagy rossz időben lehetett bevetni. Így jó időben a vadászokra maradt a gyorsfelderítés és a földi csapatok támogatása is. Juutilainen ebből sem maradt ki, hiszen feljegyzései szerint legalább 25 000 db géppuskatöltényt lőtt ki a Vörös Hadsereg csapataira. Közben a nyugati országokból egyre érkezett a segítség, önkéntesek és repülőgépek formájában. Utóbbiak között brit Bristol "Blenheim"-ek, Gloster "Gladiator"-ok és Hawker "Hurricane"-ek, francia Morane-Saulnier MS.406-osok, amerikai Brewster "Buffaló"-k és olasz(!) Fiat G.50 "Frecciá"-k voltak. Ennek következtében a finn légierő lassacskán, de erősödött. Csakhogy nagyon vegyes képet mutatott. Legtöbbször egyetlen repülőszázad teljes felfegyverzésére sem volt elegendő az, ami egy adott bombázó- vagy vadászgéptípusból megérkezett. E tarka-barka géppark üzemeltetéséről elképzelhető, mekkora feladat elé állította a finn műszakiakat. Az antikommunista összefogásban részt vevők azonban egyéb hathatós segítséget nem tudtak nyújtani, mivel Svédország és Norvégia - semlegességükre hivatkozva - nem akartak átengedni se angol, se francia csapatokat. Ráadásul Németország, Sztálin szövetségeseként, a gyors orosz győzelemben volt érdekelt. Főleg mert Hitler 40 tavaszára tervezte Nyugat-Európa lerohanását, és nem hiányoztak neki a hátában harcoló szövetséges csapatok. A március 2-án beindított orosz offenzíva végül megpecsételte a magára maradt finn hadsereg sorsát. A tavaszi olvadások előtt tehát végül mégiscsak sikerült Sztálinnak - legalább részben - elérni, amit akart. Nem tudta ugyan holmi Finn Demokratikus Köztársaság formájában a finnek nyakába ültetni az Otto Kuusinen vezette kommunista bábrezsimet, de megkapta a követelt területeket. Északi rokonaink a március 13-án életbe lépett tűzszüneti megállapodás értelmében lemondtak egy Dánia nagyságú országrészről. A teljes karéliai földnyelvről, beleértve Viipurit (ma Viborg), második legnagyobb városukat. Legjobb délkeleti területeik fejében viszont megőrizhették függetlenségüket. Háborús emberveszteségük alig 1/4-ét tette ki annak, amennyit az oroszok szenvedtek el.

"Repülő koporsó" vagy a világ legjobb anyahajós vadásza?

Akik a II. világháború legellentmondásosabb vadászgéptípusát keresik, mindig a Brewster "Buffaló"-nál lyukadnak ki. A tömzsi együlésest 1939-től gyártották az amerikai haditengerészet számára F2A jelzéssel. Megépítése úttörő vállalkozásnak számított, mivel ez lett a US Navy legelső behúzható futóműves, egyfedelű vadászgépe, melyet 4 géppuskával szereltek fel. Ami még különlegessé tette, hogy szemben a jól ismert Grumman F4F "Wildcat"-tel, melynek kerekeit kurblival kellett be-, illetve kitekerni, a "Buffaló"-n mindez hidraulikusan történt. A típussal repülők a Pearl Harbor-i vérfürdőt csupán hajszállal úszták meg, mivel az egyetlen repülőgép-hordozóra telepített "Buffaló"-század, a VF-3 a "Saratogá"-val éppen Amerikában járt. A Távol-Keletre eladott F2A-k viszont belecsöppentek a dolgok sűrűjébe. Az állandó motortúlhevüléssel küszködő - brit, holland, ausztrál és új-zélandi kézben lévő - "Buffaló-kat valósággal lesöpörték az égről a Mitsubishi "Zeró"-k vagy a Nakajima "Hayabusá"-k. A US Navy 1942 tavaszára a problémás típust szépen rásózta a tengerészgyalogságra. A "bőrnyakúak" VMF-221 százada a Midway-szigeteken 20 db F2A-val állt harckészültségben. A június 4-i légi csatát közülük csak 6 vészelte át. A tengerészgyalogosok, akárcsak Malajziában a britek és a hollandok, minden bajuk okát a típusban látva, egyenesen gyűlölték. Pedig a katasztrófákat valójában a rossz harcmodor, a pilóták gyakorlatlansága és az egymásnak ellentmondó parancsok okozták.

Finnországban ugyanis - a fentiekre alaposan rácáfolva - ragyogóan szerepeltek a "Buffaló"-k. Mivel egy vadászgéptípus sikerességét általában a legeredményesebb pilóta elismert légi győzelmeinek számával, valamint a gép győzelem/légiharcveszteség arányával mérik, a számok magukért beszélnek. A csendes-óceáni hadszíntér egyik legjobb gépének tekintett, fordított sirályszárnyú Vought F4U "Corsair"-rel a legtöbb lelövést - 25-öt - Hanson korvettkapitány érte el. A másik "sztártípussal", a Grumman F6F "Hellcat"-tel pedig McCampbell fregattkapitány 34-szer győzedelmeskedett. A finnek legeredményesebb "Buffalo"-pilótája, Wind hadnagy viszont mindkettőjüket felülmúlta, mivel összesen 39 esetben kerekedett felül ellenfelein. A győzelem/veszteség arányok még meglepőbb eredményt mutatnak. A "Corsair" 11/1-et ért el. A "Hellcat" 19/1-et. A "Buffalo" viszont hozzájuk képest hihetetlenül magas, 26/1 arányt tudhatott magáénak.

Megjöttek a "Buffaló"-k!

1940 márciusában érkeztek meg az első példányok a finnek által Brewster B-239 jelzéssel ismert vadászgépekből. Ahhoz már későn, hogy a "téli háborúban" bevetésre kerüljenek. A 24. vadászszázad mint a legharcedzettebb alakulat kapott először belőlük. Miután Fokkereit március végén leadta, megkezdhette az ismerkedést az új típussal. Mivel a US Navy a "Buffalo" legelső szériájáról mondott le Finnország kedvéért, ezért üzemeltetési tapasztalatokat semmiképpen nem adhattak át a gépekkel együtt. A leleményes finn szerelők azonban feltalálták magukat. A '40 májusáig leszállított, összesen 44 db gépet korszerű reflexüveges célzókészülékkel szerelték fel, és kisebbre cserélték ki a farokkereket. Úgy, mint ahogy a gép hasán lévő nagyméretű plexi megfigyelőablakot is, mely különben szabványfelszerelése volt minden amerikai anyahajós gépnek. A pilótaülés mögé páncéllemezt szereltek. Miután pedig egykettőre rájöttek, hogy a motortúlhevülést olajkeringetési elégtelenség okozza, egy bizonyos dugattyúgyűrűt egyszerűen megfordítva lettek úrrá az akadályon. Időközben nagyon megkedvelték a könnyen karbantartható, erős felépítésű vadászt, amelytől a repülőgép-vezetők egyenesen el voltak ragadtatva. A vadászpilóták álma valósult meg vele! Kész csoda volt, ahogy a feltöltve háromtonnás madár, 950 LE-s motorjával, rakétaként fúrta magát az égbe. Minél többet repültem vele, annál jobban megszerettem. A valamivel gyorsabb Fiat G.50-est fordulóharcban bármikor megvertük vele. Elég volt egy perc rá, hogy beüljünk mögé, ahonnan aztán már a legjobb pilóta sem tudott lerázni. - emlékezett az első hónapokra Karhunen százados.

Juutilainennek is jó emlékei vannak a típusról. A 24. század június közepén már határ menti járőrfeladatokra szállt fel. A hátralévő egy év alatt, ami a "folytatólagos háború" kitöréséig még hátra volt, alaposan összeszoktunk vele. Nagyon jól műrepült. Fordulékonyságban legfeljebb a kétfedelűek versenyezhettek vele. 1 db 7,7 mm-es és 3 db 12,7 mm-es nehézgéppuskájával a legerősebb fegyverzetű vadászgépünknek számított. Legnagyobb sebessége elérte az 500 km/h-t. 230-as utazósebességgel 4 és 1/2 órát lehetett vele repülni. Hatótávolsága közel 1800 km-re rúgott. Ha '39 telén már szolgálatban áll, másképpen tárgyalhattunk volna az oroszokkal. Sokkal tágasabb volt, mint ahogy azt ránézésre bárki gondolta volna. Az "úriemberek túragépének" is neveztük. A törzsben akkora volt a hely, hogy akár pókerbarlangot is lehetett volna benne üzemeltetni. Rengeteg cucc fért be. Feketén gyakran vittünk magunkkal szerelőket, tartalék alkatrészeket, olajoskannákat. A rekordot az az őrmester bajtársam tartotta, aki egyszer egy hadnagyot plusz a barátját meg egy kutyát és fél tucat koffert zsúfolt be hátra. Leszállás előtt a szokott módon hátrahúzta a fülketetőt. Gépe azonban letért a futópályáról, és reptérszéli, zötyögős szakaszra érve olyan őrült táncba kezdett, hogy elkezdtek belőle potyogni a csomagok. Pechjére mindez az ezredparancsnok szeme láttára történt. A benn ülők fenyítését napiparancsban is felolvasták. Elég viccesen kezdődött. "X.Y. hadnagyot mint rangidőst az együléses vadászgép személyzetéből..."

Szövetségest cseréltek, de az ellenfél a régi maradt

Miután Hitler 1941 június 22-én megtámadta a Szovjetuniót, a finneknek is alkalmuk nyílt rá, hogy visszaszerezzék a "téli háború"-ban elvesztett területeket. Csapataik azonban nem vetették rá magukat egyből az oroszokra, csak 30-án, miután 5 nappal korábban több légitámadást is el kellett tőlük szenvedni. Az előretörő finn csapatok, mihelyt felszabadították a tőlük elszakított országrészeket, kedvezőbb állások kiépítése céljából továbbnyomultak szovjet területre. Ennek mélysége azonban sehol sem haladta meg a 160 km-t, és decemberre a frontnak az a szakasza megmerevedett. A finnek az ott kiépített védőállásokba húzódva - közel 3 éven át - várták a fejleményeket. Mi több, parancsnokságuk megtagadta a részvételt Leningrád ostromában. Ebben a hagyományos lövészárok-háborúban mindössze a szembenálló légierők tevékenysége mutatott nagyobb aktivitást. Mivel azonban a finnek - a németek oldalára állva - szembekerültek korábbi szövetségeseikkel és repülőgép-utánpótlásuk fő forrásával, a nyugati hatalmakkal, újabb gépeket már csak Hitler jóvoltából kaphattak. Korszerű, német típusokról azonban kezdetben csak álmodhatott a Finn Légierő, mely a 3 évig tartó és "folytatólagos háború" néven elhíresült harcok kirobbanásakor 559 db gépet tudott felvonultatni. Eleinte a németek a veszteségek pótlására a nyugati fronton vagy az oroszoktól zsákmányolt gépeket adták el nekik. Így kerültek olyan újabb típusok hadrendbe, mint például a franciáktól elvett Curtiss P-36 "Hawk" vagy az a számos orosz vadász- és bombázógép, melyek csak tetézték a szerelők gondjait. Igyekeztek ugyan, hogy legalább egy-egy századot egységes típussal szereljenek fel, de hiába. A háború végéig tudniillik közel félszáz típust üzemeltetésére kényszerültek, emiatt a vegyes felszerelésű repülőalakulatok jellemezték a finn légierőt. Az alkatrész-utánpótlást egyrészt szintén hadizsákmányból elégítették ki, másrészt meg a finn területre zuhant vagy ott kényszerleszállást végrehajtott gépekből kiszerelve. Ötletességük párját ritkította, hiszen később a "Buffaló"-k vagy a Morane MS.406-osok krónikus motorhiányát úgy orvosolták, hogy azokba zsákmányolt orosz erőforrásokat építettek be. A légcsavarkérdést szintén eszerint oldották meg. A vadászpilótáknak, akik '43 elején jutottak először korszerű gép, a Messerschmitt Bf-109G ülésébe, az említett típuskavalkád miatt már '41 őszén fel volt tisztességesen adva a lecke. Egyfelől az ellenük bevetett, egyre modernebb és veszélyesebb, vörös csillagot viselő repülőeszközök miatt. Másfelől meg azért, mert mielőtt tüzet nyitottak volna, alaposan meg kellett vizsgálniuk, hogy milyen felségjelzéssel repül az, amit üldözőbe vettek.

Az első győzelmek "Buffaló"-val

1941. július 9-én hajnali 4-kor szálltunk fel, hogy megakadályozzuk az orosz vadászgépek csapataink elleni támadását. A megadott térségben jó félórát köröztünk, mikor végre megpillantottuk az első ellenséges gépeket. Összetéveszthetetlen körvonalaik elárulták, hogy egy századnyi kétfedelű, behúzható futós Polikarpov I-153 "Csajka" közeledik rajunk felé. A csata 4000 m-en kezdődött. Néhány lövésváltást követően észrevettem, hogy a szétszórt orosz kötelék néhány gépe földközelben próbál egérutat nyerni. Fejre nyomtam hát "Buffaló"-mat, és utánuk eredtem. A leghátsó, fatetők magasságában iszkoló "Csajka" mögé érve volt időm nyugodtan célozni, mivel az orosz valamitől teljes biztonságban érezve magát, csak előrebámulva repült. 25 m-re megközelítettem, aztán tüzet nyitottam. A négy gépfegyver valósággal darabokra tépte farokrészét. Keményen bele kellett húznom, hogy elkerüljem az erdőbe vágódva felrobbanó roncs szerterepülő darabjait. Hirtelen köpködni kezdett motorom, majd leállt. Fel sem ocsúdhattam az emiatti megdöbbenésből, mikor - szinte ugyanabban a pillanatban - szemből egy másik "Csajka" rontott rám. Gépfegyverei villogásával mit sem törődve lázasan kutattam egy tisztás után, ahova letehetném madaramat. Meg is láttam egyet, közvetlenül előttem. Elég jónak látszott a kerékre szálláshoz. "Fékszárny ki, futó ki!"- vezényeltem magamban. Néhány méternyire lehettem a talajtól, mikor motorom felbőgve újból életre kelt. Az orosz, talán azt gondolva, hogy elintézett, eközben elrobogott felettem. A futót behúzva élesen utánafordultam. Hamarosan felfedeztem, hogy időközben egy másik zárkózott fel hozzá. A géppár kisvártatva kelet felé, a hazavezető kurzusra fordult. Teljes gázt adva rövidesen beértem őket. A kísérőt megcélozva adtam le az első sorozatot. Valahogy megérezhette a veszélyt, mert ugyanabban a pillanatban balra kifordult. Ahhoz azonban későn, hogy elkerülje nehézgéppuskáim lövedékeit. A 4 fegyver elvégezte dolgát. A vezér, amely ugyanakkor jobbra csűrve tört ki, közvetlenül a tó tükre felett hozta egyenesbe madarát, és hamarosan eltűnt az apró szigetek között. Csábított a gondolat, hogy utánaeredjek. Végül azonban bizonytalanul működő motorom jobb belátásra térített, és hazafelé vettem az irányt. A bázison óriási lelkesedéssel fogadtak. A századbeliekével együtt összesen 9 gépet lőttünk le. Saját veszteségünk nem volt.

A legemlékezetesebb légi harcok "Buffaló"-val

Augusztus 18-án kora este a Finn-öböl felett 60 ellenséges géppel, főleg I-16 és "Hurricane" vadászokkal vívtak légi harcot, melybe közben még Petljakov Pe-2-es gyorsbombázók is beavatkoztak. A Kronstadt-sziget melletti halálos körtáncnak végül a sötétedés vetett véget. A harcból egyértelműen a finn század került ki győztesen. Az alakulat viszont ekkor vesztette el első pilótáját, Raito hadnagyot, aki felgyújtott gépéből ugyan kiugrott, de a viharos tengerben lelte halálát. A 16 lelőtt gépből Juutilainen 3-at - valamennyi "Rata" volt - írhatott győzelmi listájára. Ezt a zömök orosz típust egyenértékűnek tekintette a "Buffaló"-val. A következő időszakban számos légi harcot vívott vörös csillagos Curtiss P-40 "Tomahawk"-okkal, Supermarine "Spitfire"-ekkel és Hawker "Hurricane"-ekkel, valamint az újabb generációs, orosz építésű vadászok közül a MiG-3-asokkal és LaGG-3-asokkal. Utóbbi kettő ugyan gyorsabb, ám kevésbé fordulékony és gyengébben felfegyverzett volt a "Buffaló"-hoz hasonlítva. Az akkori brit és amerikai típusok sorából igazából komoly ellenfélnek Juutilainen a "Spitfire"-t tartotta. Szeptember 20-án is velük csaptak össze.

A Finn-öböl felett két századra való MiG-gel és "Spit"-tel akadtunk össze azon a reggelen. A bevált gyakorlatnak megfelelően rájuk rontva szétszórtuk őket, hogy aztán párharcban döntsük el, ki a jobb. Én éppen teljes gázzal egy MiG-3-ast szorongattam. Ujjam már ráfeszült a lőbillentyűre, mikor a légcsavar erőátviteli rendszere bemondta az unalmast. A teljesítményét vesztő gép ijesztően lelassult. Gyorsan jelentettem kétségbeejtő helyzetem, és segítséget kértem. Az előbb még üldözött orosz, miután gyorsan leborított, már mögém is emelkedett, hogy kihasználja szorult helyzetemet. Hirtelen ötlettől vezérelve egy gyors csűrőmozdulattal a hátára fordítottam "Buffaló"-mat. Fejjel lefelé lógva láttam, hogy ellenfelem érthetetlen manőveremtől teljesen elbizonytalanodva kifordult, és zuhanásba vitte gépét. A küzdelmet kurtán-furcsán otthagyó orosz után meredve kissé fellélegeztem. Gyorsan megfordulva, kis motorfordulattal, enyhe siklásban igyekeztem a hazai partok felé. Közben természetesen éberen figyeltem a fölöttem cikázó ellenséget. Az egyik "Spitfire" kiszúrt, és könnyű győzelmet szimatolva vetette utánam magát. Igyekeztem úgy repülni, mint aki nem is sejti, mi jön mögötte. Mikor lőtávolba ért, hirtelen orsóba kezdtem, miközben teljesen beléptem az oldalkormányt. Gépem ettől erősen megcsúszott. A váratlan, kitérő manővert egy éles, közel 90 fokos bedöntésű 180 fokos, vízszintes fordulóval fejeztem be. Az orosz a hirtelen irányváltoztatás miatt éppen hogy nem tudott lőni. Sőt, mivel nálam jóval gyorsabban repült, egyszerűen átszáguldott felettem. Több nem is kellett, csak visszafordulnom az eredeti irányba, és a "Spit" már ott is volt előttem. Gyorsan jobb harcfordulóba vitte madarát, hogy aztán ismét mögém és fölém kerülhessen. Mivel azonban tőlem alig 70 m-re volt, mikor gépét bedöntve teljesen megmutatta magát, rajtam volt a cselekvés sora. A nyomjelzők korbácsként vágtak végig törzsén. Előbb vastag füst tört elő, majd pedig lángok csaptak ki belőle. Hirtelen orra bukott, és egyre meredekebben zuhant. Végül csaknem függőlegesen vágódott a tengerbe. Jóformán fel sem fogtam, hogy lelőttem, mikor a magasból megérkezett bajtársa, hogy bosszút álljon. Ösztönösen rávágtam a gázt. Erre a motor egyszerűen leállt. Komisz helyzet volt. Csak egyet tehettem, túldöntött siklófordulóval a "Spit" orra alá ügyeskedtem magam. Az orosz persze nagy sebességgel vágtatott felém, és így képtelen volt ugyanilyen kis ívben utánam fordulni. Ezért mérgében utánam eresztett egy sorozatot, aztán tovaszáguldott. A közeli észt partok felé indultam, hogy majd ott hajtsak végre kényszerleszállást. Siklás közben azonban a gázkarral kísérletezve rájöttem, hogy közepes gázt adva újra tudom indítani a motort, mely alacsonyabb fordulaton ugyan, de aztán szabályosan működött is. Megörültem, hogy mégis hazatérhetek. A teljesítményből enyhe emelkedésre is futotta. Így repterünk felé vettem az irányt. Ám alig állítottam be a megfelelő fordulatszámot, mikor a semmiből egy MiG-3 került elő és nyitott rám tüzet. Tekintettel arra, hogy lehetetlenül éles szögből lőtt, nyomjelzői ártalmatlanul húztak el közelemben. A felülről és oldalról támadó orosz, zuhanását tovább folytatva, villámként süvített el mellettem. A víz felett az utolsó pillanatban húzta fel gépét. Nem hagyhattam futni. A sebességét lassacskán vesztő MiG pilótája, úgy látszott, teljesen semmibe vette jelenlétemet, mivel pontosan az orron elé emelkedett. Csak enyhe kormánymozdulatok kellettek hozzá, hogy gépét célzókészülékem közepébe ültessem. A lövedékek a pilótafülkébe csapódtak. A MiG megrázkódott, szinte megállt a levegőben, majd "hanyatt esett". Zuhanása közben egyre gyorsabban pörgött, egészen addig, míg a vízbe nem vágódott. Mivel többen aznap már nem pályáztak a bőrömre, végre hazaindulhattam.

Az utolsó lelövés volt a legkülönösebb

Október 20-án egy Pe-2 gyorsbombázót üldözött, mikor az a felhőkbe menekülve egyszerűen felszívódott. A vastag réteg alatt bujkálva várta, hátha ismét előbukkan. Az oroszoknak azonban eszük ágában sem volt ismét összeakaszkodni a finn vadásszal. A Pe-2 helyett akkor valami egész másra figyelt fel. Egy Heinkel He-111-es volt. Ilyen típusunk "véletlenül" nem volt, ezért először németnek gondoltam, és hagyni akartam, hadd menjen a dolgára. Közelebb repülve viszont alaposan meglepett, hogy sárkányán semmiféle jelzést nem láttam. Valami titkos küldetésen lehetett. De hogy milyen nációbeli, arra semmi támpontot nem találtam. Mindenesetre mellé repültem, és megmutattam neki gépem felségjelzéseit. A megnyugtatásnak szánt, barátságos gesztusra kimondottan ellenséges módon válaszoltak. A felső törzsgéppuskásnak valamiért nem tetszhetett a világoskék szvasztika, mert vadul lőni kezdett. Ez eldöntötte a kérdést. Élesen kifordultam, és mögé kerülve először ezt a lövészt tettem harcképtelenné. Aztán a motorokat gyújtottam fel. A személyzetből hármat láttam a lángoló gép hasából kiugrani. A légi harcot ugyan túlélték, de a fürdőt - a Finn-öböl jéghideg vizében - nem.

"Mersu"-ra átszállva

'43 február 8-án vezényelték az újonnan létrehozott 34. századhoz. Az alakulat pilótái 2 nap múlva keltek útra Németországba Messerschmitt-átképzésre. Első "Mersu"-val, vagyis a Messerschmitt Bf-109 G-vel aratott légi győzelmét egy Lavocskin La-5 felett augusztus 31-én könyvelhette el. Örömmel nyugtázta, hogy az új, nagyon fordulékony és szívós orosz típus lelövése, mely a Jakovlev Jak-9-essel együtt éppen elég fejtörést okozott a "Buffaló"-kkal felszállóknak, a "Mersu"-knak nem jelent különösebb nehézséget. Ám azt is megállapította, hogy az oroszok légilövésztudásában már nincsenek olyan komoly hiányosságok, mint az első két évben. Ennek ellenére pilótáik egyéni tudását és a kezdeményezőkészséget még mindig a létszámfölény nyújtotta előny mögé sorolták. Miközben légi győzelmei számát olyan különlegességek lelövésével gyarapította, mint egy-egy vörös csillagos North American P-51 "Mustang" vagy Lockheed P-38 "Lightning", a szovjet légierő derékhadát jelentő ottani gyártású típusokat is ritkította. Végül összesen 59 ellenséges gépet lőtt le Messerschmittjével felszállva. A típussal vívott légi harcok sorából kiemelkedett az 1944. június 30.-i, mikor egy bevetésben 6 vörös csillagos gépet - 2 db Bell P-39 "Airacobrá"-t, 2 db Jak-9-est, valamint 1-1 db Iljusin Il-2-est és La-5-öst - semmisített meg. Ám mégsem ezt tartotta a legemlékezetesebbnek, hanem azt, amelyikben egyetlen lövést sem adott le.

'44 március 8-án kis magasságú felderítésből visszatérőben voltam, mikor az irányítás 4, a bázisunk felé tartó orosz vadászra figyelmeztetett. A raj magassága 4000 m volt. Gyorsan emelkedni kezdtem abban reménykedve, hogy megvárnak. Ritkán fordult ugyanis elő, hogy ilyen mélyen bemerészkedtek volna légterünkbe. Már 3800 m-en voltam, mikor megpillantottam a közeli vasútállomás és repterünk között a La-5-ösöket. Csinos alakzatban, enyhe siklásban repültek, úgy 500 m-rel alacsonyabban. Lévén mögöttük és felettük, azonnal akcióba lendültem. Mialatt feléjük száguldottam, néhány másodpercet elidőztem kecses vonalaikat és naptól csillogó festésüket tanulmányozva. A vezérgépet vettem célba. A biztos siker tudatával szorítottam a botot. A lőbillentyű megnyomása előtti másodpercben, mintha gránát vágott volna közéjük, szétspricceltek. Négyen négy irányba, miközben teljes gázzal emelkedtek. "Tőrbe csaltak!" - villant belém. Nyilvánvaló, hogy már előbb észrevették jövetelemet, és most azon vannak, hogy fölém kerekedve lepuffantsanak, mint egy kövér vadkacsát. Nem lepett meg, amit később felderítőnktől megtudtam. A négyesfogatot ugyanis a 15 légi győzelmes Matvejev ezredes, a 275. vadászezred parancsnoka vezette. Némi sebességtöbbletemmel azonban sikerült náluk magasabbra feljutnom. Ôket viszont ez cseppet sem zavarta, és folytatták az emelkedést. Közben azonban szemmel tartottak, mert valahányszor gépem orrát egyikük felé fordítottam, az zuhanásban keresett menedéket, mialatt a másik három azonnal felém lódult. A gond az volt, hogy megtámadásuk pillanatában villant fel üzemanyagmennyiség-mérőmön a figyelmeztető piros fény. Ami azt jelezte, hogy utazósebességgel kb. 20 percre elegendő a benzinem. Teljes gázzal viszont, mint ebben az esetben, sokkal kevesebbre. Az irányító figyelmeztetett, hogy Matvejev erősítést kért. Ezért az emelkedő-spirálozás közben fél szemmel mindig kelet felé sandítottam, ahonnan a többi "vendég" érkezése volt várható. A magasságmérő már 6000 m-t mutatott, mikor eszembe ötlött, hogy nem vettem fel az oxigénmaszkot. Oldalra nyúlva sikerült megnyitnom a csapot, de a maszkot már nem tudtam rendesen felcsatolni. Csak az arcomra nyomtam a csutorát, és fogaimmal szorítva próbáltam megtartani. A kényszermegoldásnak roppant kínos következményei lettek. A kilehelt és oldalt elszökő, páradús levegő egyből a plexire fagyott. Fél perc sem kellett hozzá, és már csak előre láttam ki a szélvédő golyóálló üvegén keresztül. Az oroszokhoz erősítésként megérkező Lavocskinra a fülketetőn átderengő villogás - gépágyúinak torkolattüze - figyelmeztetett. Az orra alá fordultam, mialatt a másik kezemmel kétségbeesetten kapartam a jeget. A lyukacskán egy másik orosz gép orrát pillantottam meg. Ez is lőtt veszettül. Gépágyújának lövedékei olyan közel húztak el "Mersu"-m alatt, hogy akaratlanul felpattantam volna, ha nem vagyok bekötve. Szinte észveszejtő volt mind az ötöt szemmel tartani, miközben úgy döngtek körülöttem, mint a darazsak. 8000 m-ről lepillantva észrevettem, hogy repterünkön vadul kavarog a porhó. "Végre elstartolt a készültségi raj!"- nyugodtam meg kissé. Már csak azért imádkoztam, hogy a mohó orosz farkasfalkát addig távol tudjam tartani, amíg bajtársaim felérnek. Az irányító rossz hírére, hogy Matvejevékhez egy hatodik gép is csatlakozott, már meg se rezdültem. Akkor már negyedórája tartott a halálos fogócska. A csontig hatoló hideget nem is éreztem, hiszen valósággal fürödtem az izzadságban. Miután leráztam az egyik támadót, kapkodva másik lyukat kapartam, és megláttam, hogy az éppen soros La-5-ös már lőtávolon belülre került. Gépemet széttépő sorozatának robbanásai helyett azonban motorom köhögése hangzott fel. "Kifogyott a benzin!" Gyorsan a lőni készülődő Lavocskin alá nyomtam a fűrészt, és csaknem függőleges zuhanásban kerestem menedéket. Tudtam, hogy az orosz típus zuhanósebessége hasonlóan az enyéméhez, 950 km/h körüli maximumra korlátozott, ezért hagytam, hadd nőjön az 1100 km/h fölé. A magasság villámsebesen 6000 m alá csökkent. A kormányokat mintha bebetonozták volna, jóformán mozdítani sem lehetett se a botot, se a pedálokat. Füleim úgy pattogtak, zúgtak, mint a rossz telefonvonal. 2000 m-en kezdtem nagyon lassan felhúzni, miközben a trimmet tekertem. Az orr csak centiméterenként emelkedett, miközben a föld veszedelmesen gyorsan közeledett. Voltak olyan pillanatok, mikor úgy éreztem, leszakadnak a szárnyak. Az őrült sebesség azonban érezhetően kopott, mialatt egyre hatásosabb lett a magassági kormány. A botot egyre jobban hasra tudtam húzni. 150 m-en, 900 km/h sebességgel sikerült végül egyenesbe hoznom. A sebességet akkor magasságra váltva, futót nyitottam, és álló motorom ellenére szerencsésen leszálltam repterünkre. Odalent aztán megtudtam, hogy jól látták, amint 2 Lavocskin is utánam veti magát, de 1500 m-nyi zuhanást követően inkább kiválnak, felhúznak, és odébbállnak.

A háborúk végén

A hősiességéért kétszer is Mannerheim Érdemkereszttel kitüntetett Juutilainen utolsó légi győzelmét '44 szeptember 3-án aratta. A következő nap életbe lépett az elsöprő erejű, orosz nyári offenzíva térnyerése miatt megkötött újabb tűzszünet. Az azt követő, "lappföldi háború"-ban, melynek során a finnek kiverték a németeket országukból, már nem nyílt alkalma trófeáinak szaporítására. A békeszerződés, melyben a finnek függetlenségükért cserébe lemondtak országuk 12, nemzeti vagyonuk 13%-áról, a légierő létszámát is a minimumra korlátozta. Ennek értelmében mindössze 60 db-os gépállományt tarthattak meg. Juutilainen ezért 1947-ben leszerelt, és a polgári repülésben helyezkedett el. Miután nyugdíjba ment, saját tulajdonú deHavilland "Tiger Moth" kétfedelűjével repkedett tovább. Havonta egyszer még ma is elmegy a bajtársi összejövetelre, hogy az egyre fogyatkozó világháborús pilótagárda tagjaival ápolja azt a barátságot, melyet a kegyetlen és hosszú háború megpróbáltatásai kovácsoltak össze. A sokszoros túlerő elleni, hősies küzdelemben a finn vadászpilóták összesen 1567 légi győzelmet arattak. Az együttvéve 536 db-os gépveszteségből 209 volt a légi harcok közben megsemmisültek száma. Ez pedig azt jelenti, hogy a finn vadászpilóták 7,5/1 légi győzelem/veszteség arányt értek el. 100 főt kitevő személyi veszteségük eltörpült a Finn Hadsereg 82000 elesettjéhez képest. Nem volt hát kidobott pénz, amit kiképzésükre költöttek. Cáfolhatatlanul fontos szerepet játszottak abban, hogy Finnország végül nem vált Sztálin csatlósává sem politikai, sem gazdasági értelemben. Úgy vészelhette át a világégést, hogy egyetlenként a tengelyhatalmak oldalán harcoló országok sorából, területét soha nem szállták meg a szövetséges csapatok.