A cserbenhagyott felkelés
Varsó, 1944
Szerző: Polgár Tamás

Az 1944 augusztusi varsói partizánfelkelés a második világháború egyik legkevésbé ismert epizódja. Érdemtelenül, hiszen a lengyel hazafiak elkeseredett harca a német megszállókkal, a szovjet "felszabadító" csapatoktól alig pár száz méterre, ám azoknak a legapróbb segítsége nélkül a háború egyik leghősiesebb, s egyben legtragikusabb története.

A lengyelek sohasem nyugodtak bele, hogy alig több, mint két évtizednyi önállóság után ismét idegen megszállók léptek hazájuk földjére. Az 1939-es német győzelem korántsem jelentette a német-lengyel háború végét. A külföldre menekült lengyel katonatisztek és politikusok aktívan szervezték a fegyveres ellenállást, és bár olyan látványos partizántevékenység nem alakult ki Lengyelországban, mint Franciaországban vagy a Szovjetunióban, a lengyel ellenállók mégis ahol tudták, gyengítették a Harmadik Birodalmat. Egy lezuhant kísérleti V-1 rakéta például épp a lengyel ellenállók segítségével került angol kézre, a lengyelek találták meg a lezuhant fegyvert, és irányították a helyszínre a RAF speciális kommandóját, amely elszállította. Mélyen a német hátországban végrehajtott kommandóakció a maga nemében páratlan a második világháború történetében.

1944 nyarán a Vörös Hadsereg lengyel területre érkezett, és a hónap végére megközelítette Varsót. A Visztula túlpartjáról már látni lehetett a csapatmozgásokat, s néhány helyen a szovjet felderítők át is keltek a folyón. Londonban, az emigráns lengyel kormány főhadiszállásán ekkor úgy értékelték, hogy eljött az ideje egy nagyszabású partizánakciónak. A Honi Hadsereg (Armia Krajowa) főparancsnoka, Tadeusz Komorowski tábornok - fedőnevén "Bór" - már kész, kidolgozott haditervekkel rendelkezett arra az esetre, ha a fővárosban a németek hatalma olyannyira meggyengülne, hogy lehetségessé válik az irányítás átvétele, a város visszafoglalása. A tervek készítése során felhasználták a Párizs felszabadítása során szerzett tapasztalatokat, ahol szintén a helyi ellenállók fegyverezték le a németeket, s mire a szövetségesek odaértek, már ellenállás nélkül hullott az ölükbe a város. (Az már más kérdés, hogy a németek rövidesen visszatértek, és végül csak többnapos, elkeseredett utcai csatározások után sikerült kiszorítani őket.) Az aprólékosan előkészített akció azonban nem csupán önigazoló gesztus lett volna, mint Párizsban, hanem nagyon is fontos diplomáciai húzás. Ha a fővárost a lengyelek maguk szabadították volna fel, még mielőtt a front odaért volna, a Szovjetunió elveszítette volna jogalapját az ország megszállására, kénytelen lett volna egyenrangú partnerként tárgyalni az emigráns kormánnyal, és végül nem kényszeríthetett volna kommunista uralmat Lengyelországra.

A felkelés előestéjén a Honi Hadsereg létszáma ötvenezer fő volt, ebből huszonháromezer a fegyveres. Parancsnokuk Antoni "Monter" Chrueciel ezredes volt. Fegyverzetük: 1000 karabély, 1700 pisztoly, 350 géppisztoly, 7 géppuska, 35 nehézpuska és páncéltörő puska, valamit 3500 kézigránát volt. Ezeket nagyrészt az emigráns kormány "megrendelésére" dobták le ejtőernyővel a brit repülőgépek az elmúlt hónapokban, de akadtak szép számmal az 1939-ben szétvert hadsereg készletéből megmentett darabok, és a németektől lopott vagy zsákmányolt fegyverek is. Komorowski tábornok és törzse egyetértett abban, hogy ez az erő nagyjából öt napig lesz képes tartani az elfoglalt területeket, abban az esetben, ha a németek az orosz offenzíva feltartóztatására koncentrálják erőiket.

A jelentős létszámú, de rosszul felszerelt felkelőkkel a tízezer fős német helyőrség állt szemben, Rainer Stahel ezredes parancsnoksága alatt. Ezenkívül a városban és környékén állomásozott a Wehrmacht további 15 000 katonája, az SS egységei és a városi rendőrség. A város közvetlen közelében még kilencvenezer katona ásta be magát a Visztula mentén. Érdekesség, hogy a katonák jelentős része valójában nem is volt német. A csapatok némelyike azeri, ukrán és cárpárti orosz katonákból állt, akik Németország oldalán harcoltak Sztálin rendszere ellen.

A felkelés 1944 augusztus elsején, délután öt órakor kezdődött meg. Ez hiba volt. A fényes nappal, kiképzetlen harcosokkal végrehajtott támadások jó része vérbe fulladt, kudarccal végződött. Ráadásul egyetlen órával a W-óra, azaz az akciók megkezdése előtt egy áruló figyelmeztette a németeket. A helyi parancsnokok belezavarodtak az akciók vezetésébe, elveszítették a meglepetés okozta előnyt, és végül az első napokban elérendő célok közül csak kevés valósult meg. A sikereket a városközpontban (Śródmieście) és az óvárosban (Stare Miasto) sikerült elérni. Nem sikerült azonban a Visztula hídjait biztosítani. A felkelők számos területet az ellenőrzésük alá vontak, de mindenhol beékelődött német állások maradtak, amelyeket nem tudtak felszámolni. Az elfoglalt területek közt nem sikerült kapcsolatot teremteni, elszigetelt ellenállási gócok alakultak ki. A lengyelek szerencséjére a németek nem ismerték fel az összefüggést az egyidejű támadások közt, és még két napig nem jöttek rá, hogy szervezett ellenállási akcióval állnak szemben.

Amint azonban ráébredtek a helyzet súlyosságára, erősítést kértek, és egyúttal új parancsnokot neveztek ki a lázadás felszámolására sebtiben megszervezett erők élére, Erich von dem Bach SS tábornok személyében. Augusztus harmadikán Heinrich Himmler SS Reichsführer elrendelte, hogy Varsó minden lakóját öljék meg, a várost pedig rombolják le, hogy ez elrettentő példa legyen egész Európa számára. A német fegyveres erők legalját vezényelték Varsóba, az SS úgynevezett rehabilitációs zászlóalját, azaz egy büntetőalakulatot, amelybe azok kerültek, akik súlyos bűncselekményeket követtek el frontszolgálatuk ideje alatt. Ezek a sem törvényt, sem istent nem ismerő gazemberek borzalmas pusztítást végeztek a városban. Egész kerületeket égettek fel, fosztogattak, civileket gyilkoltak, még az is megesett, hogy saját, más egységekben szolgáló bajtársaikra támadtak. Augusztus ötödikén a varsói gettóban, Wola negyedben negyvenezer civilt lőttek agyon, és rendszeresen támadtak a jól láthatóan jelölt kórházakra, segélyhelyekre. A német hadvezetés eközben döbbenten észlelte, hogy a szovjet offenzíva megtorpan, és az oroszok nem lépik át a Visztulát. Sztálin ugyanis úgy döntött, nem segíti hozzá a lengyel kormányt egy győztes felkelés fegyvertényéhez. A nyugati szövetségesek dobtak ugyan ellátmánycsomagokat a város fölött, de felderítési adataik nem lévén csak vaktában, gyakran a németeket "támogatva" küldeményeikkel. Augusztus negyedikén és ötödikén a RAF és a Szabad Lengyel Légierő megkísérelt nagyobb mennyiségű ellátmányt juttatni a városba. A britek 116, a lengyelek 97 bevetést teljesítettek e két napon, ám mindezt 15 százalékos veszteségi arány mellett. Sztálin még az angol repülőgépek szovjet tábori repülőtereken való ellátásába sem egyezett bele, ami pedig nagyban megkönnyítette volna a lengyel felkelők ellátását. A RAF hamarosan fel is hagyott veszélyes küldetésekkel, és az Armia Krajowa magára maradt. A szovjet propaganda eközben a felkelést a Vörös Hadsereg hadműveleteinek megzavarására szolgáló akcióként igyekezett beállítani.

Augusztus hetedikén a németek már harckocsikat is bevetettek. A járművek előtt lengyel civileket tereltek, élő pajzs gyanánt. Céljuk az volt, hogy a lengyel ellenállókat elszakítsák a Visztulától, és az elfoglalt területeken rekedt német ellenállási gócok közt kapcsolatot építsenek ki. Ez azonban nem ment olyan könynyen, mint várták. A lengyel ellenállók szívósan védekeztek, olyannyira, hogy a Komorowski tábornok által tervezett öt nap helyett még augusztus végén is makacsul tartották magukat, és végül 63 napba telt, mire a németek teljesen meg tudták törni ellenállásukat. Ehhez azonban a korabeli haditechnika legújabb vívmányait kellett bevetniük, a Goliath robotharckocsiktól kezdve az elit rohamutászok

rajain át a 600 mm-es Karl Morser nehéztüzérségi ütegekig, amelyekkel szó szerint pusztasággá lőtték a város utcáit. Augusztus 11-én elesett az Ochota városnegyed. Az ellenállók a város alatt húzódó csatornarendszeren át vonultak vissza Wola irányába. Varsó alatt ugyanis tekintélyes méretű csatornahálózat húzódik. Borzalmas harcok zajlottak ott, ahol a föld alatt menekülő lengyelek összetalálkoztak egy-egy német járőrrel. Varsó alatt még ma is találnak csontvázakat, elrozsdásodott fegyvereket az egykori alagutak mélyén.

Augusztus közepére az ellenállók az óvárost és Zoliborz negyedet tartották ellenőrzésük alatt. Szeptember másodikán az óvárost is kiürítették, ismét a csatornákon keresztül. Mintegy 5300 ember jutott biztonságba. A szovjet hadsereg csak ekkoriban kezdett lassan mozogni. Csapataik elfoglalták a Visztula keleti partját. Szeptember 10-én néhány szovjet szállító repülőgép ellátmányt dobott a túlparton szorongatott ellenállóknak, ám amikor szárazföldi csapataik előőrsei átkeltek a folyón, hadifogolyként őrizetbe vették az őket felszabadítóként üdvözlő lengyeleket, tisztjeiket pedig az NKVD azonnal a Szovjetunióba szállította. A szovjetek végül a Vörös Hadsereg kötelékében harcoló 1. Lengyel Hadsereget küldték át a város felmentésére, de sem légi, sem tüzérségi támogatást nem biztosítottak nekik, így ők is elvéreztek a német harckocsik tüzében. A vereség jó ürügy volt arra, hogy az 1. Lengyel Hadsereg névleges parancsnokát, Zygmunt Berling tábornokot leváltsák és bebörtönözzék. Szeptember 13-ától 28-áig a szovjet légierő egy meglehetősen cinikus akció keretében többször dobott ellátmányt az utolsó ellenállási gócoknak, ám mindannyiszor ejtőernyő nélkül, ami elég nehezen nevezhető segítségnek. Mivel ekkor már a szovjeteké volt a város fölötti légi uralom, Sztálin határozottan megtiltotta a nyugati szövetségeseknek, hogy repülőgépeikkel Varsó fölé repüljenek. Churchill ennek ellenére felvetette Rooseveltnek, hogy mégis meg kellene próbálni, lesz ami lesz. Az amerikai elnök táviratában következő választ adta: "Hosszú távú háborús terveink ismeretében nem tartanám előnyösnek, ha csatlakoznék ehhez a Joe bácsinak küldött üzenethez." A brit szállítógépek így amerikai vadászfedezet nélkül indultak el Olaszországból, és kiderült, hogy Rooseveltnek volt igaza, ugyanis a szovjet vadászgépek teketória nélkül tüzet nyitottak rájuk Varsó fölött. Károkról, veszteségekről ma már nincs konkrét adat, de egyes források szerint a szovjetek több angol gépet is lelőttek. A példátlan és igen kellemetlen incidenst nyilván mindkét oldalon igyekeztek gyorsan elsimítani.

A varsói felkelés 1944 október 2-án ért szomorú véget. Tadeusz Komorowski tábornok és az utolsó túlélő felkelők megadták magukat, azzal a feltétellel, hogy tiszteletben tartják velük szemben a Genfi Konvenció vonatkozó előírásait, és hadifogolyhoz méltó bánásmódban részesülnek. Von dem Bach tábornok ezt be is tartotta. A harcosokat valóban nem bántotta, ám még aznap 700 000 varsói civilt szállíttatott koncentrációs táborokba, és Himmler parancsának értelmében elrendelte a város totális megsemmisítését. A barbár parancsot robbantóosztagok és lángszórós rajok hajtották végre. Mire a szovjet csapatok januér 17-én elfoglalták a feldúlt nyugati partot, az épületek 85 százaléka teljesen megsemmisült. A "felszabadítók" szinte semmilyen ellenállásba nem ütköztek, egyedül a varsói egyetem területén próbált kitartani néhány német katona, de ezt kevesebb, mint egy óra alatt felszámolták.

A háború után a felkelés résztvevői német hadifogságból szovjet börtönökbe kerültek. Sokukat kivégezték, másokat koncentrációs táborokba küldték. Tadeusz Komorowski és Antoni Chrusciel tábornokokat a német kapituláció után a nyugati szövetségeseknek adták át, s mindketten száműzetésben élték le hátralevő életüket. A felkelésről Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban gyakorlatilag nem is hallott senki, hiszen ekkoriban - 1944 júliusában - az újságok a normandiai partraszállás és a franciaországi hadműveletek híreit harsogták, a keleti frontra nem figyelt senki. Keleten persze más volt a helyzet. A szovjet propagandagépezet erőteljes nyomást fejtett ki annak érdekében, hogy a felkelés emléke minél hamarabb elhalványodjék. Egészen a hatvanas évek végéig tilos volt a Honi Hadsereg nevének kimondása is, ha pedig mégis elhangzott, akkor igyekeztek úgy beállítani, mintha a nácikkal kollaboráló, szovjetellenes mozgalom lett volna. 1956 környékén értékelték át először a felkelést, ekkortól a közkatonákat bátor, de félrevezetett hősökként, míg a tiszteket hazaárulókként ábrázolták, akiket nem érdekelték a borzalmas veszteségek. Az Armia Krajowa hőseinek 1989-ig semmiféle emlékművet nem emeltek, helyettük a szovjetek oldalán harcoló Armia Ludowa tetteit heroizálták. Erre jó példa a hazánkban is sugárzott A négy páncélos és a kutya című televíziófilm-sorozat.

A hatvan évvel ezelőtti felkelésnek csak nemrég építettek állandó múzeumot, amely 2004. július 31-én nyitotta meg kapuit Varsóban.