A brazil vadászrepülők háborúja
Dél-amerikai vendégjátékosok Észak-Olaszország egén
Szerző: Horváth Zoltán

Brazília 1942. augusztus 22-én üzent hadat a Harmadik Birodalomnak és szövetségeseinek. Hitler valószínűleg nem kapott sírógörcsöt a távoli ország hadba lépésének hírétől, viszont a 20 hónapos brazil légierő parancsnoksága szervezni kezdte pilótáinak harcba küldését. Ennek végső gyümölcseként 1944. október 6-án Livornóba érkezett - összesen 360 főnyi hajózóval és földi kiszolgálóval - az 1. Brazil Vadászrepülő Csoport. Az éppen 60 éve partra lépők "fogadására" a hideg szél sötétszürke felhőket kergetett a kikötő fölé. A barnára sült repülők és szerelők fázósan húzták össze magukat a szakadó esőben. Hiába, odahaza nem ilyesféle zord klímához voltak szokva! Ráadásul a számukra kijelölt reptéren is mostoha körülmények várták őket. Mindezek ellenére hamar kivívták az amerikai parancsnokság elismerését. Hogy miként sikerült ez nekik, kiderül az alábbiakból.

1942. augusztus 15-én este a 4800 tonnás "Baependy" személyszállító-hajó Brazília északkeleti partjaitól 30 km-nyire haladt. A fedélzeten a kapitány születésnapját ünnepelték. A vidám zeneszót 19 óra 12-kor fogvacogtató robbanás szakította félbe. A fények azonnal kialudtak és hatalmas pánik tört ki. Akik kabinjaikban tartózkodtak, azoknak esélyük sem volt a menekülésre, mert a gőzöst alig két perc alatt elnyelte a tenger. A hajó 306 utasából 215-en, személyzetéből pedig 55-en vesztek oda. A távolból figyelő U-507-es tengeralattjáró parancsnoka, Schacht korvettkapitány elégedetten jelenthette a sikert. Ez a torpedótámadás volt a kezdete annak a vérengzésnek, melyet a júliusban Franciaországból kifutott tíz darab - 500 és 700 tonnás vízkiszorítású - U-Boot vitt véghez a dél-amerikai vizeken. A következő két nap folyamán még négy brazil hajót pusztítottak el, a tengerbe veszett személyek száma elérte a 337-et. Az események hírére Brazíliában az emberek az utcákra tódultak és megtorlást követeltek. A kormány pedig, mely még január 28-án megszakította a diplomáciai kapcsolatokat a tengelyhatalmakkal, augusztus 22-én hadat is üzent nekik. A legsürgősebb teendőként meg kellett szervezni az ország 8000 km-t kitevő partvonalának védelmét. A megfelelő számú személyzet kiképzéséig, illetve a megrendelt járőrgépek megérkezéséig nagy hatósugarú, amerikai hidroplánok segítségét vették igénybe. A Brazíliába tartó és az onnan kihajózó konvojok biztosítását zömében a 4. amerikai flotta látta el. Csak a partok közelében tudtak besegíteni a hazai haditengerészet hajói. Míg saját tengerészeti gépei hadrendbe álltak, addig a parancsnokság csak öregecske gyakorlógépeit küldhette part menti őrjáratozásra. Ez azonban észrevehetően féken tartotta a német tengeralattjárókat, hiszen őrszemeik lentről nem láthatták, hogy a felbukkant repülőgép valójában nemcsak hogy semmiféle fegyverzettel nem rendelkezik, hanem jobbára még rádiója sincs, amivel riaszthatná a közeli hajókat. A brazil légierő a búvárhajóknak 1943. július 31-én vágott vissza. Az U-199-es - a szokásoktól eltérően - a reggeli órákban a felszínen haladva töltötte lemerült akkumulátorait. Ahogy Rio de Janeiro felé közeledett, beleszaladt abba a sávba, melyet a JT-3-as konvoj kifutását biztosító repülőgépek tartottak szemmel. Az amerikai flotta PBM Mariner járőrgépe a partoktól 100 km-re fedezte fel és az első csapást 7 óra 18-kor mérte rá. A hidroplán bombái végül olyan súlyosan megrongálták, hogy merülésre képtelenné vált. A sérült U-199-est két brazil repülőgép vette üldözőbe. Egy PBO Hudson kétmotoros és egy PBY Catalina hidroplán. Előbbi, révén a gyorsabb, 8 óra 50-kor dobta le bombáit, de a bent ülők találatot nem észleltek. Ezt követően még kétszer csapott le. A géppuskázást a német tengerészek bőszen viszonozták. A Catalina 8 óra 58-kor ért a helyszínre. Első rárepülésekor két bombát dobott le, melyek telibe találták a célt. Mialatt megfordult, hogy másodszorra is lecsapjon, a német kapitány elrendelte a hajó elhagyását. A parancs végrehajtására nem maradt idejük, mert az U-199-es - a 9 óra 2 perckor, 100 m magasságból kioldott, két további bombától - másodpercek alatt elmerült. A 12 kimentett között volt a parancsnok is. Októberben a brazil repülők újabb búvárhajót támadtak meg, de az elmenekült. A statisztikák szerint az 1942. február 14-én észlelt elsőtől, a tengeralattjárók térségbeli aktív tevékenységének befejeződéséig, összesen 32 brazil hajót ért támadás hazai és nemzetközi vizeken. Az amerikaiakat 1944 áprilisától fokozatosan kivonták és helyüket a közben felszerelt brazilok vették át.

Hogy' kerültek Olaszországba?

1943-ban, Roosevelt elnök brazíliai látogatását követően, az ország kormánya elhatározta, az év végén expedíciós hadtestet küld a Földközi-tenger térségébe, hogy az bekapcsolódjon az észak-afrikai hadműveletekbe. A tengelyhatalmak azonban májusban vereségét szenvedtek ott. A szövetségesek előtt, következő célként Olaszország felszabadítása állt. A brazil hadsereg 25 445 katonája végül - 1944. szeptemberétől - ebben a hadjáratban vett részt. A vezérkar támogatásukra természetesen repülőket is szánt. Mivel azonban a kiképzett pilóták zömére elsősorban a tengerészeti járőrözésben volt szükség, kezdetben csupán csak két alakulat létrehozása jöhetett szóba. Az első egy felderítő és futárrepülő csoport volt, mely közvetlenül a brazil expedíciós erők alárendeltségébe tartozott. Ennek felállítása nem okozott különösebb gondot, mivel az olyasféle könnyű gépek vezetésében, mint például a Piper J-3-as - melynek L-4-es, katonai változatával a frontok közelében repkedtek - számos pilótájuk szerzett több ezer órás gyakorlatot. A korszerű vadászgépekkel felszerelt, másik alakulat megszervezése keményebb diónak bizonyult. No nem az önkéntesek hiánya folytán, hiszen százával akadtak jelentkezők, hanem a modern harceljárások elsajátítása és a típus-átképzés miatt, mely feladatokat egyszerűen képtelenek voltak odahaza megoldani. A brazil légierő egyébként is szűkölködött valamirevaló vadászgépekben. 1942-ben mindössze 42 db Curtiss gyártmányú P-36-os Hawkkal és P-40-es Warhawkkal rendelkezett.

A vadászrepülők kiképzése

A hivatalos nevén 1. Brazil Vadászrepülő Csoport a kormány 6123-as számú, 1943. december 18-án hozott rendeletével született meg. Az alakulat parancsnokává a 34 éves Nero Moura őrnagyot nevezték ki, aki az 1932-es forradalom harcedzett veteránjaként Vargas elnök bizalmát élvezte. A törzs 16 tiszttel és 16 tiszthelyettessel január 3-án kelt útra, hogy az USA-ban megtanulják, miként kell harcolni a modern háborúban korszerű vadászgépekkel, vagy hogy miként kell azokat üzemeltetni. A pilóták a kéthetes alapozás után Floridában kaptak 50 órás átképzést a Curtiss P-40N típusra. Köszönhetően a "növendékek" 1500 órát meghaladó repülési tapasztalatának, március 10-ére valamenynyien sikeresen levizsgáztak légi lövészetből, földi célok támadásából, kis magasságú navigációból, harcászati kötelék-repülésből, légi harcból és vadász-irányítással végrehajtott elfogásból. Míg ők Floridában repültek, az odahaza kiválasztott önkéntesek két hazai támaszponton kaptak 20 órás átképzést a P-40-esre. Ennek befejeztével a 40 főt két csoportban küldték a panamai csatornaövezetbe, ahol további 110 órában, hasonló kiképzésben részesültek, mint a törzs pilótái. A feszített programnak is tulajdonítható az alakulatot ért első katasztrófa. Május 18-án Gastaldoni hadnagy gyakorlórepülésre indult, lezuhant és életét vesztette. Átképzésük június 20-án ért véget. Az oktatók végül hét pilótát találtak alkalmatlannak a következő lépcsőfokra. Az alkalmasok csoportja 27-én indult New Yorkba, hogy onnan Suffolk megyébe vonatozva találkozzanak a többiekkel és megkezdjék a 93 órásra tervezett átképzést a Republic P-47 Thunderboltra, vagyis arra a típusra, amivel harcba fognak szállni. A szerelők, akik szintén Panamában tanultak bele a P-40-esek kiszolgálásába és javításába, ezalatt Farmingdale-ben, a Republic cég központjában, 30 napos tanfolyam keretében sajátították el az új típus üzemeltetési ismereteit. Maga a repülő-kiképzés végső soron megegyezett a P-40-esen kapottal, a különbség annyi volt, hogy ekkor nagyobb hangsúlyt helyeztek bombázók kísérésének begyakorlására és a légi harcra. Utóbbiakat nem csak oktatóikkal vívták, hanem a US Navy pilótáival is, akik F4U Corsair és F6F Hellcat vadászgépekkel "támadtak". Az augusztus végi, sikeres vizsgát követően szigorú összetartás lépett életbe. A kémek miatti óvintézkedés egészen az Olaszországba indulásig tartott.

Megérkezés és berendezkedés az első támaszponton

Az alakulat szeptember 19-én kelt útra a "Columbie" teherhajóval. Az 5000 szövetséges katonát szállító konvoj 16 napos tengeri utazást követően, október 6-án kötött ki Livornóban. A brazilok még aznap, vonattal jutottak el a Rómától alig 100 km-re, északnyugatra fekvő Tarquinia helység sáros repterére, ahol sátrakban helyezték el őket. A bázis a 350. amerikai vadászosztályának adott otthont, mely a 12. légi hadsereg 62. vadászezredének alárendeltségébe tartozott. Az alakulat a 345., a 346. és a 347. századokból állt. A brazilok számára összesen 68 db vadonatúj, buborék alakú fülketetős P-47D-27-est utaltak ki, melyekből - az amerikai szabályzat szerint - 30-nak minden körülmények között bevethetőnek kellett lennie. A veszteségek pótlására tartalékolt Thunderboltokat Naples mellett tárolták. A gépek sötétzöld álcázó-festésére hamarosan felkerült a brazil felségjel és az alakulat jelvénye, melyen a "Senta a Púa" csatakiáltás volt olvasható és egy harcoló struccot ábrázolt. A brazil vadászrepülő csoport személyzetét és gépállományát tekintve egy amerikai vadászrepülő-századnak felelt meg, így a háború végéig a 350. vadászosztály negyedik századaként hajtotta végre a feladatokat. A századot - nevezzük mi is így a csoportot - négy rajra osztották. A gépek orrára, betűből és számból álló kódot festettek. Az A a "vörös", a B a "sárga", a C a "kék" és a D a "zöld" rajokat jelentette. Ha a századparancsnok vagy a hadműveleti tiszt vezette a köteléket, akkor használták a "narancs" vagy a "barna" hívójeleket. Az aprólékos földi előkészítés után a pilóták október 14-én kezdték meg az ismerkedést a környékkel a levegőből. Az alakulat repülőgép-vezetőinek első, éles bevetésére 31-én délután került sor. A hadműveleti tiszt és a négy rajparancsnok a három amerikai századhoz szétosztva, kísérő pozíciókat elfoglalva vettek részt alacsonytámadásokban. A következőkben a beosztott pilóták mindegyike számára öt, ugyanilyen formában végrehajtott bevetést írtak elő. Sajnos már ezek során elszenvedték első harctéri veszteségüket. November 6-án a légvédelmi állásokat támadó kötelékből a lövedékek felgyújtották Silva hadnagy gépét. A lángoló P-47-es túl alacsonyan volt a kiugráshoz, ezért pilótája jelentette, hogy kényszerleszállást kísérel meg a közeli völgyben. Az amerikai rajban repülők szeme láttára vált a gép a földet érés pillanatában tűzgolyóvá. A percek múlva a helyszín felett megjelent felderítőgép csak megerősíteni tudta Silva halálhírét. A mindenkit megrendítő veszteség ellenére továbbrepültek, mert csak az így megszerzett harci tapasztalatok birtokában minősíthették a teljes alakulatot bevethetőnek Még magukhoz sem tértek, mikor - már másnap - újabb katasztrófa történt. Mivel a 45 percnyi repülőútnyira fekvő frontvonal környékén rossz idő uralkodott, nem volt bevetés. Rittmeister és Olsen hadnagyok viszont, tökéletesíteni akarván zuhanóbombázó tudásukat, gyakorolni szálltak fel. A közelben kanyargó 1-es számú útra hajtottak végre színlelt rácsapást, melynek végén, felhúzás közben - a képzelt légvédelem megtévesztésére - intenzív kitérő manővereket végeztek. 900 m-es magasságba érve Rittmeister hátrapillantott és azt látta, hogy kísérőjének gépe - alig 400 m-en - hátára fordulva dugóhúzóba perdült. Mire Olsen kivetette magát belőle, ernyője belobbanásához már nem volt elegendő magasság, ezért gépétől 50 m-nyire becsapódva életét vesztette. A vizsgálat szerint az eseményt szériahiba okozta, melynek elhárításával november 11-ére végeztek. Ez a nap a brazil alakulat önálló bevetéseinek kezdetét is jelentette. Ettől fogva lett a század hívójele "Jambock". Ekkor vált véglegessé az, hogy a kísérővadász feladatokra felkészült brazilok számára, a szövetségesek nyomasztó légi fölénye folytán, ilyen szerep nem jut, ezért vadászbombázó feladatok teljesítésére kell átállniuk. A következő napok különböző létesítmények elleni támadásokkal teltek, melyek során sem a légvédelem bennük, sem ők a célpontokban nem okoztak említésre méltó károkat. 16-án egy propagandafilm készítése torkollott szerencsétlenségbe. A Silva százados vezetésével felszállt "zöld" raj négy gépe, az USAAF forgatócsoportjának kérésre balról, szoros kötelékben repült el az operatőröket szállító C-47 Skytrain mellett. A megbeszélés szerint a jobb szélső kísérő gépe és a kétmotoros között legalább 25 m-es oldaltávolságot hagytak. Ahogy éppen elhúztak a C-47-es közelében, az enyhe bal fordulóba kezdett. Mivel a nap pontosan a filmesek felől sütött, a vadászok egyike sem vehette észre a váratlan manővert. A következő pillanatban az amerikai bal szárnyvége beleszántott a jobb 2-es kísérőként repülő Fonesca hadnagy Thunderboltjának jobb szárnyába. A vadászpilóta ösztönösen felrántotta az erősen sérült madarat és haladéktalanul kiugrott belőle. A szétrebbenő kötelék tagjai rémülten látták, ahogy a megrongálódott C-47-es előbb a hátára fordult, majd egyre meredekebb ívű zuhanással a reptér mellett becsapódott és felrobbant. A filmeseken kívül fedélzetén volt két brazil pilóta is. Rittmeister és Mello hadnagyok tragédiájával - mindössze 11 nap alatt - halottjaik száma négyre emelkedett. Ezt méltán találták aggasztónak az amerikaiak, hiszen az egész 12. légi hadseregben az átlagos vadászpilóta-veszteség, egy teljes naptári hónap folyamán tett ki három főt. A példátlan balszerencse-sorozat azonban nem törte le a brazilok lelkesedését. 21-én a támadások súlypontja a Pó-síkságra tevődött át, a géppuskázást pedig zuhanóbombázás váltotta fel. A következő nap a hadműveleti tiszt, Pinto százados vezette a "kék" és a "zöld" rajokat. A célba vett üzemanyag-tárolót és a közeli épületeket a gépek egyetlen rácsapással, teljesen elpusztították. A hazatérők mögött 2000 m magasba kúszó, fekete füstoszlop messzire hirdette, hogy a brazilok "iskolaideje" lejárt. A hónap során még 68 bevetést teljesítettek, mellyel kivívták az amerikai osztályparancsnok elismerését. A szakadatlan eső - a "futópálya szigetnek" elkeresztelt felszálló-mező kivételével - közben mocsárrá változtatta a repteret. A sárban térdig süppedő szerelők csak keservesen tudtak bevetésre felkészíteni a gépeket. Az elkeserítő helyzetben megváltásként fogadták a parancsot, mely szerint az egész osztálynak 320 km-rel északabbra, a Pisa városa melletti San Giusto reptérre kell áttelepülni.

1944 decemberének eseményei

A költözködés nem zavarta meg a hadműveleti munkát. December 2-án a P-47-esek a tarquiniai ingoványos reptérről startoltak, végrehajtották feladatukat, de már az új bázis betonjára szálltak le. Az eső itt nem okozhatott fennakadást, mert a gurulók és az állóhelyek perforált fémlemez borításúak voltak. A hajózók harci kedvét ráadásul az is kedvezően befolyásolta, hogy a sivár, szélfútta sátortábor helyett egy ötemeletes hotelben szállásolták el őket. A Luftwaffe vagy az olasz légierő vadászaitól ugyan nem kellett tartaniuk, ám annál inkább fenyegették őket a légvédelmi fegyverek. Ezek skálája a kitűnő 88 mm-es lövegektől kezdve, a 37 és 20 mm-es gépágyúkon át a 13 mm-es nehézgéppuskákig terjedt. Félelmetes tüzükhöz az alacsonytámadások során hozzájárult még a német gyalogság, kézifegyverek százainak golyózáporával. A brazilok veszteségeit e felsorolt tűzeszközök, valamint a bevetések során bekövetkezett balesetek okozták. A Thunderboltok fedélzeti fegyverzete nyolc, 12,7 mm-es Browning nehézgéppuskából állt, melyekből összesen 1920 db lövedék volt kilőhető. Legnagyobb számban 227-kg-os bombákat dobtak le. Ezekből a P-47-esek mindegyike két darabot vitt. A kemény tél 1944 végi beköszöntével a szövetségesek offenzívája elakadt. A harc egy darabig felderítő őrjárataik és a jól kiépített, Gót-vonalat védő német csapatok közti összetűzésekre korlátozódott. Míg az Appenninek déli lejtőin ezek a tapogatózó csetepaték folytak, a levegőben "nagyban" mentek a dolgok. A vadászbombázók ugyanis feladatul kapták, hogy hiúsítsák meg az ellenség megerősítését. A célokat éppen ezért északon, messze a frontvonalon túli területeken jelölték ki. A közutak és vasutak, egyetemben a rajtuk közlekedő járművekkel, a rendező pályaudvarok, az elágazások, a gócpontok, a hidak, mind-mind rákerültek a listára. A brazil pilótáknak bőven nyílt alkalmuk harci tapasztalatok gyűjtésére. Így például december 14-én is, mikor Souza százados vezetésével a "vörös" és a "zöld" rajok a jól védett peschierai vasúti elágazást támadták. A 2400 m-ről a célra zuhanókat heves légvédelmi tűz köszöntötte. 16 bombájuk ennek ellenére célba talált és a csomópont valamint 33 vagon pusztulását okozta. A hazafelé tartók hét teherautót gyújtottak fel. Ugyanaznap Moura alezredes és hét kísérője a létfontosságú Cremona-Mantova vasútvonalat vették célba. Mialatt bombáikat a sínekre zúdították, a légvédelem sem tétlenkedett és a felhúzó parancsnok gépének törzsébe gránátszilánkok csapódtak. Az 1-es számot viselő madárral, a megrongált kormányhuzalok ellenére, Moura szerencsésen hazatért. De nem mindig ők húzták a rövidebbet. Két napra rá Oliveira százados - megszakítva a közutak és vasutak elleni akciók sorát - a "kék" rajjal légelhárító ütegek elpusztítására indult. Nem törődve az intenzív elhárító tűzzel, nyolc 180 literes napalmbombájukat pontosan célba juttatták. A hazahúzók aztán elégedetten látták, hogy a pokoli lángok - egy nagy és számos kisebb másodlagos robbanást okozva - végképp eltörölték az ütegeket. December 23-án reggel, Miranda századost és a "sárga" rajt, valamint Machado főhadnagyot és a "kék" rajt a kanyargós Brenner-hágón áthaladó vasútvonal megbénítására küldték. Egyórás repülést követően értek a kijelölt terület közelébe. Miután bombáikkal sikeresen elvágták az utánpótlás-szállítás legfontosabb ütőerét, délnek fordultak, hogy hazafelé még annyi kárt okozzanak az ellenségnek, amennyit csak tudnak. A "sárgák" mélyrepülésben kutattak alkalmas célok után, a "kékek" felülről biztosították őket. Az Isola di Scala felett elhúzók a vasútállomáson számos tehervagont és tartálykocsit fedeztek fel. Visszafordultak és lecsaptak a könnyűnek ígérkező zsákmányra. A raj végén haladó Paes hadnagyot kézifegyverek golyózápora fogadta. A lövedékek megrongálták az olajrendszert, amitől a fülkét pillanatok alatt vastag füst töltötte meg. A hadnagy, emelkedés közben ledobta a plexitetőt és kétségbeesetten igyekezett elérni az Appenninek északi hegyláncát, melynek déli lejtőinek lábainál már a szövetségesek voltak az urak. A motor azonban 20 km-nyivel onnan besült. A balszerencsés pilóta ejtőernyőjével a jéghideg Secchia folyóba ereszkedett. Mire partra vergődött, a Wehrmacht járőre már ott volt érte. Paes - elsőként az öt brazil közül - a háború végéig fogolytáborban csücsült. A támadások hevessége még karácsonykor sem csökkent. December 27-én és 28-án azonban végre olyan feladatot kaptak, amire eredetileg készültek. North American B-25 Mitchell bombázókat kellett kísérniük. Mindkét napon maga Moura alezredes vezette a kötelékeket. 28-án, mikor a gondjaikra bízott 18 kétmotoros Velencétől 16 km-re, északra egy vasúti hidat bombázott, a brazilok megpillantották életük első és utolsó német vadászgépét a levegőben. A Focke-Wulf Fw 190-eseként azonosított, magányos egymotoros pilótája azon iparkodott, hogy a nehézkes B-25-ösök mögé kerülve támadásba kezdjen. Szerencséjére még időben észrevette a két, légi győzelemre éhes Thunderbolt-rajt, és rögtön feladta szándékát. Zuhanórepülésben menekült el anélkül, hogy akár egy lövést is leadott volna. Ezzel a sikeres "elhárítással" zárult az 1944-es év.

Fegyveres felderítésen

1945 januárjában folytatódtak a már ismertetett típusú akciók, azzal kiegészülve, hogy viszszatérés közben egy-egy adott szektorban - a lövöldözés mellett - pontosan fel kellett deríteniük az ellenséges erőket is. Január 2-án a Kopp százados vezette "vörös" raj, kisebb károkat okozva, bombázta a bergamói hidat. A hazatérőben a területet fürkészők alkalmi célokat is géppuskáztak. Vagonok, gépjárművek és nehéztüzérségi lövegek kerültek útjukba. Aztán ráakadtak a város melletti reptérre. Az egyik állóhelyen sikerült eltalálniuk egy Gotha Go 244-es szállítógépet. Ez volt az első a harcok során megrongált, összesen 11 német és olasz repülő eszközből. A légvédelem golyózáporában ugyan megsebesült Mocellin tisztjelölt, ám a raj ezután már baj nélkül hazatért. Míg Koppék Bergamó környékét fésülték át, addig a "sárgák" - Costa főhadnaggyal az élen - Piacenza, Brescia, Torinó és Genova térségét derítették fel. Egész úton heves légvédelmi tevékenységet tapasztaltak, de ez nem zavarta őket abban, hogy számos járművet megsorozzanak. Alessandria közelében egy 30 vagonból álló vonatot vettek észre, mely egy mellékvágányon várakozott. A földközelben, oszlopba fejlődve rohamozó négyes lövedékei telibe találták a mozdonyt és szétvertek számos teherkocsit. A felriasztott légvédelem tűzfüggönyében a "sárga 4-es" hívójelű, utolsó gép húzta a rövidebbet. Medeiros főhadnagy sűrű, fekete füstöt okádó P-47-sével felhúzott, közben jelentette, hogy gépe kigyulladt, ezért ugrani fog. Habár sikerült elhagynia a fáklyaként lángoló Thunderboltot, hihetetlen balszerencsével nagyfeszültségű vezetékre ereszkedett és halálos áramütést kapott. Bajtársai azonban csak májusban értesültek tragédiájáról. Egész addig abban a hitben voltak, hogy 32. bevetését hadifogságba kerüléssel fejezte be. Moura, aki ezzel már hatodik pilótáját vesztette el, egyre türelmetlenebbül várta az utánpótlást, de az, valamiért nem érkezett. Nem csoda, hogy a brazil pilóták bevetéseinek száma gyorsan meghaladta az 50-et. Az amerikaiakat a 35. után mindig pihenőre küldték! Minthogy a háború végéig összesen csak hat főt kapott, a parancsnok kényszerűségből lecsapott arra a tanfolyamról frissen megérkezett három vadászirányítóra, akiket a panamai P-40-es kiképzés befejeztével irányítottak át földi szolgálatra. Ilyen feladat náluk amúgy sem lett volna, ezért Moura parancsba adta P-47-esre történő, gyorsított ütemű átképzésüket. Döntését később sem bánta meg, mert ketten közülük 60-nál is több bevetésben vettek részt a háború végéig.

A pilótaínség ellenére a csonka brazil század ugyanannyi felszállást teljesített, mint amennyit a teljesen feltöltött amerikaiak közül akármelyik, pedig a küldetések száma nemhogy csökkent volna, hanem még nőtt is. A tavaszi offenzívára készülő szövetséges parancsnokság elrendelte, hogy a gépek minden lehetséges időben és helyen pusztítsák a vasúton vagy közúton mozgó erőket és szállítmányokat. A még mindig ereje teljében lévő légvédelem miatt azonban az ilyesmi továbbra sem volt sétarepülés. Erre példa január 22-e, mikor is a Lafayette százados parancsnokolta két raj Milánó térségébe indult, ahol bombáival sikeresen elpusztított öt raktárépületet és két barakkot. Visszatérőben géppárokra válva, a fák csúcsait súrolva kerestek maguknak prédát. Machado főhadnagy kísérője Sampaio főhadnagy volt. Utóbbi, az átképzett vadászirányítók egyikeként, ekkor 16. bevetését teljesítette. A vezér éppen egy személyautót sorozott meg, mikor társa egy mozdonyt vett észre. Felhúztak, hogy visszatérve elintézzék, de közben elvesztették a szemük elől. Mielőtt még méregbe gurulhattak volna, valamivel távolabb egy vonatot fedeztek fel. Machado - utasítva kísérőjét, hogy kövesse - akcióba lendült. A rácsapást követően felhúzó vezér érezte, hogy gépébe lövedékek csapódnak. Szerencséjére "csak" géppuskából származtak. Mikor visszanézett, észrevette, hogy az egyik nyitott vagonról egy 20 mm-es gépágyú vette tűz alá társát, akinek emelkedő gépéből lángok csaptak ki. A következő pillanatban ugyan a levegőbe repült a kocsi, de az már nem segített bajba került pilótán. Machado hiába kiabálta neki, hogy ugorjon azonnal, nem kapott választ. A sérült Thunderbolt még pár másodpercig emelkedett, aztán orrát leadva, lapos siklásban - Milánótól 5 km-re, keletre - a földbe csapódott és felrobbant. A gyászos hírt megkapó kötelékparancsnok mérgét egy traktoron töltötte ki. Gépét azonban egy gondolattal később húzta fel, és a jobb szárny elkapta egy fa csúcsát. Bár az ág a főtartóig beszakította a belépőélet, Lafayette mégis haza tudott vele repülni. Öt nappal később, még ennél is fényesebb bizonyítékot szolgáltatott a P-47-es sérülésállóságáról egy másik pilóta. A brazil század 184. bevetésére a "zöld" és a "vörös" rajokat Lagares százados vezette. A Ponte di Piave vasúti híd fölé 11 órakor érkeztek. A 600 m-ről kioldott bombák nemcsak a hidat tették tönkre, hanem az északról befutó síneket is felszaggatták. A bevetés felderítő szakaszában a "vörösök" egy jól álcázott gépjárműtelepet fedeztek fel az egyik gyár udvarán. Mivel nem volt légelhárítás, a négy pilóta céllövöldében érezte magát és egymás után többször is lecsapott a védtelen teherautókra. Canário tisztjelölt egy teljesen ép, magányosan álló gépkocsit fedezett fel az egyik fal tövében. Kétszer is rárepült, de lövései nem érték el a kívánt hatást. Harmadszorra még jobban leereszkedett és arra koncentrált, hogy a szálkeresztet a célon tartsa. A "vörös 4-est" ekkor valami vadul eltérítette az iránytól. A meglepett pilóta alig tudta visszanyerni felette az uralmát. Mikor jobbra pillantott, elképedve látta, hogy a szárnyvéget valami letépte. A tettes az egyik gyárkémény volt, melynek tetejét, nagy téglazápor kíséretében, ledöntötte. Bár a többiek a gép elhagyására bíztatták, Canário - roppant kimerítő kar- és lábmunkával - hazavergődött vele. A szerelők lemérték, pontosan 128 cm hiányzott a szárnyból.

A tavaszi offenzíva, mely meghozta a háború végét

A harcok 15 hete alatt a brazilok kivívták a 12. légi hadsereg vezérkarának megbecsülését. Irigylésre méltó hírnevüket nemcsak támadásaik pontosságának, hanem felderítő-jelentéseik szavahihetőségének is köszönhették. Ezt még Canário "találkozása" a kéménnyel vagy Mendes hadnagy - még ugyanaznap történt - felettébb furcsa esete sem tudta megingatni. A dolog akkor került napvilágra, mikor a Padova-Mestre vasútvonal egy szakaszát, bombákkal sikeresen elvágó két raj a visszatérést követően jelentést tett. A felderítőtisztnek beszámoló pilóták sorában Mendes volt az utolsó. A hazaúton megfigyelt objektumok közt említést tett egy 75 m hosszú rombolóról, melyet az egyik kastély kertjében fedezett fel. Bajtársai vidám ugratása ellenére kitartott állítása mellett, így azt végül vonakodva bár, de továbbították. Legnagyobb meglepetésükre a parancsnokság megerősítette a hadnagy állítását. A szóban forgó hadihajót Mussolini adta ajándékba d'Annunzionak, a neves írónak és hazafinak, aki az I. világháborúban katonai repülőként is tekintélyt szerzett magának. A híresség nyári rezidenciának használta a birtokát határoló Garda-tó partjára futtatott rombolót. Mielőtt áprilisban a szövetséges csapatok megindították volna végső offenzívájukat, légierejük könyörtelenül támadta az ország ipari központját alkotó nagyvárosokat - Milánót, Bolognát, Torinót - és környéküket. A vadászbombázók pedig, megállás nélkül továbbpusztították a már megszokott célokat. E feladatok tökéletesebb végrehajtásához két eszközt is kaptak. Az egyik a gépek bal szárny alatti bombafelfüggesztőjére szerelt, nagy felbontású K-25A, ferde tengelyű felvételeket készítő kamera volt. Ez lehetővé tette a támadás okozta károk azonnali felmérését. Miden rajban a negyedik P-47-esre került ilyen fényképezőgép. Így persze a sorban utolsóként támadónak - hogy elkészíthesse a fotókat - még egyszer viszsza kellett repülnie a cél fölé, bele a felriasztott légvédelem pergőtüzébe. Az egész ezred, sőt a hadszíntér összes vadászbombázó alakulatának pilótái közül Mendes készítette a legjobb ilyen képeket. A hadnagy közben kiérdemelte a "sasszemű" elnevezést, mivel a bevetések során, még 4000 m-es magasságból is képes volt kiszúrni a jól álcázott járműveket. A megsemmisítés szintén rá maradt, mert a többiek rendre csak azután fedezték fel ezeket, mikor Mendes sorozatai nyomán már lángba borultak. A leghihetetlenebb felvételt akkor készítette, mikor raja - immár sokadszor - a Brenner-hágón közlekedőkre csapott le. A filmet a casertai laborban hívták elő. A nagyításokat készítő katona majd hanyatt esett a meglepetéstől, mikor látta, hogy a kockák egyikéről készített képet csaknem teljesen kitölti annak a német katonának az arca, aki rémületében, golflabda nagyságúra guvadt szemekkel bámult a tőle alig két méterrel elhúzó Thunderboltra. Nem meglepő, hogy a heti legjobb képért járó jutalmat ezúttal is a brazil hadnagynak ítélték. A másik eszköz egy fegyver volt, melyet kimondottan utáltak. A szárnyak alá szerelt M8A2, 114 mm-es rakéták kilövésére szolgáló, tripla M10-es vetőcsövek ugyanis esetlenné tették gépüket. Egy Thunderbolt összesen hat rakétát indíthatott, melyek robbanófeje akár egy tank megállítására is képes volt. Kilövéskor viszont - a légáramlattól szeszélyes öszszevisszaságban kinyíló vezérsíkjaik miatt - spirális pályát leírva kóvályogtak a levegőben, így pedig pontos célzásról aligha lehetett szó. A fegyverrel csak az április 9-én megindított offenzíva idején békültek meg. A nevezetes akcióra 15-én került sor. Az addig jól haladó 6. dél-afrikai gépesített hadosztály, erős német ellenállásba ütközve megtorpant. Valamivel dél után a Monte Sole körüli magaslatokon beásott németek ellen két brazil raj érkezett. Először 16 db 500 literes napalmbombát zúdítottak a kijelölt területre, majd visszafordultak és rakétákkal szórták meg azt. A 48 rakéta robbanásától, valóságos pokollá változtatott térségre aztán még kétszer csaptak le, és géppuskákkal pusztították el a még fellelhető célokat. Mire a nap leszállt, Monte Sole szövetséges kézre került. Jó megfigyelőképességüknek volt köszönhető, hogy 19-én nem történt tragédia. Május 2-án Vasconcellos hadnagy és Costa tisztjelölt a Brenner-hágó környékén hajtott végre felderítést. Parancsuk szerint csak akkor lőhettek, ha támadás éri őket. Ahogy északi irányban elrepültek a települések felett, csodálkozva látták, hogy az emberek fedezékbe menekülés helyett mindenütt gyülekeznek. Alacsonyabbra ereszkedve felfedezték, hogy valamennyien fehér kendőket lobogtatnak. Közel két órába tellett, míg elhúzott fülketetővel útba ejtették a nagyobb városokat. Az utcák és terek felett, mélyrepülésben elzúgva, boldogan integettek vissza a várva várt békét köszöntőknek. A háború véget ért. A hajózók a hadműveletek 184 napja alatt 445 bevetést teljesítettek, de mindössze 4(!) alkalommal kísértek bombázókat. Az alacsonytámadások során megsemmisítettek 2511 különféle célpontot és megrongáltak közel 2000-et. Eközben öt pilótájuk halt hősi halált, balesetekben további hárman vesztették életüket. Sebesülések vagy idegi kimerültség miatt tízen váltak harcképtelenné. Bár 11-en ellenséges terület felett ugrottak ki gépeikből, csak öten estek hadifogságba. A partizánok hármat bújtattak a háború végéig, a másik három a segítségükkel visszajutott az alakulathoz. Az átvett 48 Thunderboltból 16 vált a légvédelemi tűz áldoztává, további hat balesetekben semmisült meg. A megmaradt 26-ot hazavitték magukkal Brazíliába, ahol az 50-es évekig szolgálatban maradtak. A legendás század ma is létezik. Pilótái Northrop F-5E Tiger típussal őrzik Rio de Janeiro, Sao Paulo és Bello Horizonte nagyvárosokat, továbbá a hazai repülőgépipar szívét, Sao José dos Campost. A cikk megírásához nyújtott segítségért köszönettel tartozom Joseph Kovacs és Paulo Serra uraknak, az EMBRAER repülőgép-gyár munkatársainak.