A birodalom visszavág
Hitler önkéntes kamikázéi
Szerző: Horváth Zoltán

1944 tavaszán az USAAF nappali bombázó offenzívája Németország ellen új, még pusztítóbb fázisába lépett. A végig vadászbiztosítással berepülő kötelékek a III. Birodalom iparának szívét vették célba. A mind nyomasztóbbá váló amerikai légi fölény miatt azonban a Luftwaffe egyre kevesebbet tudott tenni ellenük. A probléma hosszú távú megoldása a Messerschmitt Me-262-es, sugárhajtású vadászgépek támadásba küldése lett volna. Ezt a típust nagy sebessége alkalmassá tette a vadászkíséret elkerülésére, tűzereje meg arra, hogy súlyos veszteségeket okozzon a nehézbombázó-kötelékekben. Addig viszont, amíg ezeket a forradalmian új vadászgépeket, jelentős számban csatasorba állíthatták, áthidaló megoldásként - kimondottan a bombavetők pusztítására - különleges alakulatokat szerveztek. A "Sturmgruppékból", azaz "rohamvadász-osztályokból" végül hármat állítottak fel, melyek pilótái önkéntesek voltak.

Az 1944-es év kezdetére a Luftwaffe legtöbb nappali vadászrepülő alakulatát visszavonta a frontokról a hátország védelmére. De még ez sem volt elég. A támadó amerikai kötelékek ellen felszállók rendszeresen a kísérővadászok széles választékának, elsöprő túlerejével találták magukat szemben. Közülük kiemelkedett a North American P-51 Mustang típus, melyből nem csupán egyre több állt szolgálatba, hanem ráadásul olyan teljesítménnyel is rendelkezett, amivel leiskolázhatta bármelyik ellenfelét. Április végére a védők helyzete annyira megromlott, hogy Adolf Galland vezérőrnagy, a vadászrepülők tábornoka kénytelen volt a következőket jelenteni: 1944 januárja és áprilisa között a nappali vadászrepülő alakulatok több mint 1000 pilótát vesztettek. Köztük legjobb század-, osztály- és ezredparancsnokainkat... Nincs messze az az idő, mikor belátható közelségbe kerül a fegyvernem összeomlása. A helyzetet súlyosbította, hogy a bombatámadások hevességét legkevésbé sem csökkentették ezek az áldozatok, hiszen a vadászok ahhoz nem lőttek le elegendő ellenséges gépet. A körülmények gyökeresen megváltoztak az 1943. augusztusi, Regensburg elleni támadás óta. Akkor a Luftwaffe pilótái tisztán csak bombavetőkből álló kötelékekkel vették fel a harcot és a vérengzésnek kizárólag az vetett véget, hogy lőszerkészletük kifogyott. Alig egy évvel később viszont a német vadászoknak, már ha egyáltalán sikerült eljutniuk a négymotorosok közelébe, csak egy-két rövid rácsapásra jutott idejük a Mustangok, Lightningek vagy Thunderboltok közbelépéséig. A Luftwaffe a "22-es csapdájába" került. Speciális, bombázók elhárítására alkalmas gépeik - a Messerschmitt Bf-110-ek és Me-410-ek - gépágyúik és rakétáik révén igazán hatékonyaknak bizonyultak. Ezek a kétmotorosok azonban viszonylag lassúak és esetlenek voltak, amiért súlyos veszteségeket kellett elszenvedniük a kísérettől. A gyors és jól manőverező együlésesek - a Messerschmitt Bf-109-ek és a Focke-Wulf Fw-190-ek legújabb változatai - legalább a túlélés esélyével tehettek próbát a kíséret kijátszására. A bombázókig eljutva azonban egyik típus sem rendelkezett akkora tűzerővel, amivel egy átlagos pilóta képes lett volna négymotoros ellenfelének megsemmisítésére a kényszerűségből, mindössze néhány másodperces rácsapások során.

Megszületik a "faltörő kos"

A Luftwaffe berkeiben uralkodó, "próbáljunk ki akármit" hangulatban, az ellenséges bombázókötelékek megtizedelésére új harcászati koncepció ötlete merült fel. Az elgondolás központi magját egy repülőosztálynyi, vagyis mintegy 30 db, erősen felfegyverzett Focke-Wulf Fw-190 alkotta. Az egymotorosok plusz páncélzattal és golyóálló üveggel védett fülkéjébe önként jelentkező pilóták kerülhettek, akiknek az ellenséges bombázó-formációk közvetlen közelébe férkőzve kellett támadni. A "Sturmgruppe" plusz súllyal nehézkessé tett vadászgépei azonban nem jelentettek volna mást az amerikai kíséret pilótáinak, mint könynyű zsákmányt. Ezért úgy tervezték, hogy egy ilyen "rohamvadász-osztályt" a bevetésre mindig két, Messerschmitt Bf-109-ekkel felszerelt vadászrepülő-osztály kísérjen. Nekik elsősorban az volt a dolguk, hogy addig mindenképpen távol tartsák az amerikai vadászokat, amíg a Focke-Wulfok lesújtanak a bombázókra. Másodsorban várt rájuk az a feladat, hogy a kötelékek leszakadó, megrongált gépeit elintézzék.

A Focke-Wulf Fw-190-esnek, erre az új szerepre átalakított A-8/R8-as változata a "Sturmbock", vagyis a "faltörő kos" nevet kapta. A módosítás egyik leglényegesebb eleme a nagyobb űrméretű gépágyú beépítése volt. A jobb és a bal szárny középső részénél található, MG 151-es típusú 20 mm-es gépágyúkat váltotta fel két, Rheinmetall Borsig MK 108-as, 30 mm-es fegyver. Ezek tűzgyorsasága 600 lövés/perc volt. A tapasztalatok szerint az 51 dkg-os lövedékekkel már három találat is elegendőnek bizonyult bármelyik négymotoros harcképtelenné tételéhez. Az MK 108-asok csövenkénti 55 db-os lőszer-javadalmazása öt másodperces, folyamatos tüzelést tett lehetővé. A lövedékek alacsony torkolati sebessége miatt azonban nagy távolságra nem lehetett hatékony tűzcsapást mérni. Ezért az új taktika új fegyvere azt követelte a német pilótáktól, hogy lövés előtt 200 m-nél is jobban közelítsék meg a kiszemelt bombavetőt. A cél felé tartó faltörő kosokban ülőknek dacolniuk kellett a négymotorosok lövészeinek kereszttüzével. A támadás sikeres véghezvitele érdekében a módosított Fw-190-ek kétszer akkora súlyú páncélzatot kaptak, mint az átlagos vadászgépek. A nehezebb fegyverzet és páncélzat, amely mintegy 200 kg-mal megnövelte e gépek tömegét, jelentősen csökkentette manőverező- és emelkedő képességüket, továbbá - legkevesebb 60 km/h-val - a sebességüket.

A rettenthetetlenek

A Sturmgruppék a Luftwaffe elitjének számítottak. Mielőtt az önként jelentkezőt felvették volna soraikba, az illetőnek egy nyilatkozat aláírásával fogadalmat kellett tennie arra, hogy a támadást a megpillantott nehézbombázók ellen mindenképpen véghezviszi, azt a lehető legkisebb távolságból hajtja végre, és ha a tüzelés eredménytelennek mutatkozna, akkor célpontját nekirepüléssel semmisíti meg. Ha valaki mégsem ekképpen és az ugyanilyen tartalmú, ünnepélyes esküben foglaltak szerint cselekedett volna, az gyávaság vádjával egykettőre hadbíróság elé került. Ott pedig ilyen esetben csak egyféle ítéletet szabtak ki: a halált. Az igazsághoz tartozik, hogy senkire sem kényszerítették rá a nyilatkozat aláírását. Akik erre a legelején nem voltak hajlandóak, azokat egyszerűen kihagyták a számításból.

A háborúnak ebben a szakaszában az amerikai bombázó-oszlopok hossza már meghaladta a 150 km-t is. Általában az élen haladó köteléket védte nagyon erős kíséret. A formációban hátrébb levőket a két oldalon fel-alá cirkáló vadászrepülő-alakulatok biztosították. A német haditerv éppen ezért a rohamvadászokat a hatalmas kötelékek közepe felé utasította, ahol a védelem rendszerint a leggyengébb volt. A korábbi taktika szerint a német vadászok szemből, géppárban vagy négygépes rajokban csaptak le és főként az élen haladókat pécézték ki. A pilóták maguk választották ki célpontjukat, döntötték el, mikor nyitnak tüzet, és mikor szakítják meg a támadást. A rohamvadászok gyökeresen más, sokkalta merevebb taktikát követtek. Legtöbbször kilencgépes, század-ék alakzatokban indultak támadásba. A "V" csúcsán repült a parancsnok, a többiek tőle jobbra és balra - néhány méteres térközzel - lépcsőzve követték. A következő századok, kis távközökkel szorosan a nyomukban haladtak. Az osztályparancsnok vezetésével hátulról közelítették meg a kiszemelt köteléket. Néhanapján homloktámadást is végrehajtottak, de ez nem volt népszerű a pilóták körében. A nagy közeledési sebesség miatt ugyanis csak a vezérnek és a nyílhegy alakzat két szélén repülő pilótáknak volt igazán lehetőségük és idejük a pontos célzáshoz szükséges manőverezésre. A többiek a szoros kötelék belsejében már annak is örülhettek, ha ilyenkor nem ütköztek egymásba. Ha pedig sikerült eltalálniuk egy-egy bombázó szárnyvégét, azt külön szerencsének tekintették. A "Sturmstaffel", vagyis a rohamvadász-század pilótái különben addig támadtak újból és újból, amíg a 30 mm-es gépágyúk lőszerkészlete ki nem fogyott. Akkor, a köteléket tartva megszakították az akciót és igyekeztek elpárologni. A Sturmgruppe támadás lényege ugyanis a rövid, de nagyon kemény csapás volt, melyet három százada egyetlen, zárt és lépcsőzött bombázó harci kötelékre, egy úgynevezett "Combat Box"-ra koncentrálva hajtott végre. Befejezésül a Focke-Wulfokat biztosító Messerschmittek is meredek zuhanásban hagyták el a "tetthelyet". Ilyenkor valamenynyien abban bizakodtak, hogy mire a bosszúszomjas amerikai vadászok befutnak, sikerül egérutat nyerniük. Összegezve a Sturmgruppék három dologban is különböztek más Luftwaffe alakulatoktól: a repülőgéptől, amit használtak; a taktikától, amit alkalmaztak és a repülőgép-vezetők hozzáállástól, akik ott szolgáltak. Az első rohamvadászokat a 3., Udet nevét viselő vadászezredhez vezényelték. 68 önkéntesből náluk alakult meg 1944 májusában három századdal a IV. repülőosztály. Pilótái pedig, az új feladatkör szerint, azonnal intenzív gyakorolásba kezdtek. Miután megfelelő darabszámú, módosított Focke-Wulf Fw-190-es állt rendelkezésre, a 4. és a 300. vadászezredek kötelékében is létrehozták a rohamvadász-osztályokat.

Hatásos bemutatkozás

Az új taktika első, nagyszabású alkalmazására július 7-én került sor. A rohamvadászok a Lipcse környékének ipari célpontjait támadó, 1129 db B-17-esből és B-24-esből álló, hatalmas kötelék egyik alakulatát vették célba. A németeket Walther Dahl őrnagy vezette. Az ász a háború végéig 128 igazolt légi győzelmet ért el és áldozatai között 36 db négymotoros gép is akadt. A nehézbombázókra támadó formáció összesen 93 együlésest számlált. Ebben a rohamvadász-osztályon kívül két biztosító Messerschmitt Bf-109-es osztály is repült. A vadászirányító utasításait követve Dahl megpillantotta a négymotorosok fenyegető oszlopát. Az őrnagy a középtájon haladó 14. bombázóezred Liberator kötelékét szemelte ki. Mustangoknak vagy Thunderboltoknak nyoma sem volt a környéken, ezért nyugodtan parancsot adhatott a támadásra. Az újmódi taktika szellemében a rohamvadászok hátulról közelítettek. Századaik közben felvették a "V" alakzatot. Míg utolérték a hasas teheneknek is csúfolt bombavetőket, a pilótáknak bőven volt idejük rá, hogy célpontjaikat kiválasszák közülük. A vadászgépekre elkeseredett golyózáport zúdítottak a Liberatorok géppuskásai. A németek azonban, farkasszemet nézve az 1200 m-es hatásos lőtávolságú, 12,7 mm-es Browningok torkolattüzével, tántoríthatatlanul közeledtek. A nyomjelzők ijesztő tűzijátékának dacára a pilóták, híven esküjükhöz és engedelmeskedve a szigorú parancsnak, fogukat összeszorítva tartották az irányt. Walther Hagenah hadnagy az ezred egyik rohamvadásza volt: Mindennél fontosabb volt, hogy a bombázók közvetlen közelébe férkőzzünk. Úgy törtünk előre, mint Nagy Frigyes gyalogosai, akik csak akkor nyithattak tüzet, mikor már látták az ellenséges katonák szemefehérjét. Az extra páncélzat megfelelő védelmet biztosított, mert csak néhány gép gyulladt ki a pergőtűztől. A faltörő kosok végül az előírt, 200 m-en belüli lőtávolságba manővereztek. A századparancsnokok vezényszavára kezdődött meg a tüzelés. Olyan közelről szinte lehetetlen volt mellélőni. A gépekbe becsapódó 30 mm-es gránátok robbanásaitól a B-24-ek zárt alakzata másodpercek alatt felbomlott. Aznap a 2. bombázóhadosztály állományából 28 Liberator semmisült meg. A legtöbbet, összesen éppen egy tucatnyit, a 492. bombázóosztály vesztette el. A lelőtt gépek nagy részét a Sturmgruppe pilótáinak igazolták. Hagenah hadnagynak egy B-24 lelövését ismerték el. A rohamvadászok közül kilencet szedtek le a bombázók lövészei, három Focke-Wulf pedig a kényszerleszállások során tört össze. A megsemmisült gépekben öt német pilóta lelte halálát. A korábbiakhoz hasonlítva ezt a veszteséget elviselhetőnek minősítették, ezért a Luftwaffe vadászrepülő-parancsnoksága bátran jelenthette, hogy hónapok óta nem zárt ilyen eredményes napot. A taktika bevált és a rohamvadászok július 18-án és 20-án, valamint augusztus 3-án is súlyos vámot szedtek. Hagenah nemcsak hogy mindegyik támadásban részt vett, hanem mindhárom alkalmával egy-egy újabb lelövéssel is gyarapította trófeái számát.

Hitler "kamikázéi"

A Sturmgruppék pilótái, aláírt nyilatkozatuk szerint hajlandóak voltak arra, hogy akár nekirepüléssel is elpusztítsanak bombázókat abban az esetben, ha más módon ezt már nem tudják elérni. Az ilyesféle támadás sikere érdekében a gépek egy részén a szárnyak belépőélét is páncélozták. Csakhogy azok a pilóták, akik Focke-Wulfjaikkal lőhelyzetbe kerültek, azok - a nagy kaliberű gépágyúknak köszönhetően - többnyire lelövést is elkönyvelhettek. Emiatt aztán a hírhedt, önfeláldozó manőverhez csak elvétve nyúltak. Akik mégis rákényszerültek, azoknak több mint fele, ejtőernyővel leereszkedve, komolyabb sérülések nélkül megúszta az összeütközést. Július 20-án a 91. bombázóosztály B-17 repülő erődjei az egyik Lipcse környéki repteret támadták, ahova a felderítés szerint Messerschmitt Me-262-es sugárhajtású vadászgépek települtek. Ahogy a kötelék támadóalakzatba fejlődött, a 401. század került a magasságban lépcsőzött formációban hátulra és legalulra, vagyis az egész kötelék legsebezhetőbb részére. Az egyik lövész így írta le, ami aztán történt: Gépünk, a "Peacemaker" pilótája az egymásköztin szólt, hogy megpillantotta a messzeségben a célpontot. Ekkor mögöttünk Focke-Wulfok tűntek elő a semmiből. A század parancsnokának kissé előbbre haladó gépébe, szárnyvégtől szárnyvégig, gránátok csapódtak. A lángba borult B-17-es lelassulva a hátára fordult és zuhantában kis híján nekünk ütközött, végül tűzcsóvát húzva eltűnt a mélyben. Gépünk szárnyát ekkor érték azok a gránátok, melyeket alig 100 m-ről zúdított ránk egy másik Fritz. Gépágyúi vakítóan villogtak, aztán, egy másodperc múlva, vagy sorozata, vagy bal szárnya eltalálta oldalkormányunkat. Erődünk megremegett, de képes volt tovább repülni. A német gép viszont orsózva kezdett zuhanni. Pilótája végül ejtőernyővel menekült ki az irányíthatatlan Focke-Wulfból. Repülő erődünk szárnyából jól láthatóan szivárgott az üzemanyag. A kisebb fogyasztás érdekében vissza kellett venni a gázból, emiatt viszont leszakadtunk a köteléktől. Mire a Csatorna közelébe értünk, minden felesleges súlyt jelentő fegyvertől és felszerelési tárgytól megszabadultunk. A bombázótiszt még a 10 kg-os célzókészüléket is kihajította. Hála az égnek, útközben találkoztunk a 361. vadászosztály Mustangjaival, akik egészen Bassingbourne-ig kísértek. A szerencsés leszállás után kiderült, hogy a századból nyolc gép veszett oda. A tudatos nekirepülést vállalók közül Heinz Papenburg nem volt éppen szerencsés. A tizedes a 4. vadászezred rohamvadász-osztályában szolgált. Az augusztus 27-i bevetés döntő pillanatában gépágyúim csütörtököt mondtak. Sebességtöbbletemnek köszönhetően játszva utolértem az alig 300 km/h-val cammogó, legalább három tonna bombával megtömött Liberatort. Farokrészét vettem célba. A kormányfelületek végzetes sérüléseket szenvedtek. Az ütközéstől azonban nemcsak gépem légcsavarja rongálódott meg, hanem leszakadt jobb szárnya is. A veszettül pörgő madárból sikerült kiugranom, a következő minutumban azonban mindkét lábamat eltörte valamelyik vezérsík. A földet érés borzalmas kínjairól inkább nem beszélnék.

Az amerikaiak ellenintézkedésül a kíséretbe a vadászkötelékek dupláját, néha háromszorosát küldték, melyek zömének feladata a bombázóoszlopok szárnyainak őrzése volt. A vezérkar elképzelései szerint ezek, a támadó német századok szétszórásával elejét tudják majd venni annak, hogy az ellenség egy pontra koncentrált, megsemmisítő csapást mérjen. A Sturmgruppe szétugrasztott gépeinek ugyanis, nyakukon az amerikai vadászokkal, nem lenne módjuk arra, hogy összezárkózzanak, és újra támadásba lendüljenek. Ezért inkább feladják tervüket és szépen odébbállnak. A 8. légi hadseregnél bevezetett, megelőző taktika egészében véve beváltotta ezeket a reményeket. Időről időre azonban mégis akadt olyan Sturmgruppe, mely sikeresen eljutva a bombázókig nagy pusztítást vitt végbe soraikban.

A 445. bombázóosztály leggyászosabb napja

Az amerikai légi hadviselés történetében - sem addig, sem azóta - nem akadt másik olyan repülőosztály, ami egyetlen bevetés során ilyen példátlanul súlyos veszteséget szenvedett volna el. Pedig az a tragikus végű szeptember 27-e is a megszokott módon indult. Az 1. és 3. bombázó-hadosztályok összesen 877 db B-17 Flying Fortresse számára Köln, Ludwigshaven és Mainz térségében olajfinomítók, műbenzin gyárak és gépjavító központok megtámadását adták parancsba. A 2. bombázóhadosztály Liberatorokkal repülő alakulatai rövid pihenőből tértek vissza a háború poklába. 315 db B-24-üknek, "bemelegítésül" a közép-németországi Kasselben működő Henschel motor- és gépgyár jutott célpontnak, mely a harkocsi-gyártás egyik fellegvárának számított. A pirkadat borult égbolttal köszöntötte a támadásra készülődőket. A felhőzet kiadós esőt ígért, de a bombázóosztályoknál a tervek szerint folyt a hétköznapi munka. A 445. osztály négy százada - a 700., a 701., a 702. és a 703. - összesen 39 Liberatorral gurult a felszállópálya felé. Az egyik gép az alig derengő fényben azonban leszaladt a betonról és defektet kapott. A benne ülő tízfős személyzet nem is sejtette, milyen jól járt, hogy már akkor kimaradt az aznapi "mókából". A többi, egymás mögé felsorakozott négymotorosban a hajózók mind türelmetlenebbül várták a kedvezőtlen időjárás miatt egyre késlekedő zöld jelzést. Mikor végre megkapták, beszúrták a gázt és a B-24-ek félpercenként dübörögtek végig a futópályán. Egyik óriást a másik után nyelte el a napkelte előtti szürkeség. Nehézkesen emelkedtek fel 4500 m-re, ahol ragyogó napsütésben kezdtek gyülekezni. A kijelölt légterekben már ott körözgettek a "zebrák". Így nevezték azokat a tarkára festett, fegyverzet nélküli, kiérdemesült bombavetőket, melyek az alakulatok útnak indulása előtt a formációk összeállását segítették. Legénységeik szabályos időközönként, meghatározott színű jelzőrakéták kilövésével is felhívták magukra a hozzájuk tartozó kötelékek figyelmét. A 445-ösök, a zöld-vörös rakétákat látva, egymás után fejlődtek alakzatba az egyik mögött. A távolban keringő többi zebra zöld-zöld, vörös-zöld és vörös-vörös jelzésekkel gyűjtötte maga köré a másik osztályok Liberatorait. Az előírásos alakzatba, vagyis két Combat Boxba rendeződött osztály a 2. ezred élén lévő pozíciót foglalta el. Ezredük végül a 2. hadosztály közel 100 km hosszúra nyúlt oszlopának közepére került. Mire a Kassel felé tartók átrepülték a holland partokat, műszaki okokból néhány gépük visszafordulni kényszerült. A 445. osztályból emiatt három, szerencsésnek mondható B-24-es tért haza. Az odaút nagyobbik része eseménytelenül telt el. Carrow főhadnagy és személyzete a "Patches" fedélzetén 21. bevetését teljesítette. Nem sokat beszélgettünk. Leginkább arra gondoltunk, hogy már csak négy alkalmat kell átvészelni, aztán hazamehetünk. Időnként hallottuk vadászaink karattyolását, akik, valahol elöl, németekkel viaskodtak. Közelségük megnyugtatott mindenkit.

A végzetes tévedés

Collar hadnagy volt a 702. század egyik bombázótisztje. Aznap már a 28. küldetésemet teljesítettem. Szabadságra készülődtem, de az utolsó pillanatban mégis be kellet ugranom, mert a Shaen hadnagy gépére beosztott fickó nem jött vissza az eltávozásról. A rárepülés kezdőpontjától még elég messze jártunk, de azt észrevettük, hogy a fél-hátszél keletre sodort, ezért hamarosan helyesbíteni kellett volna az irányon. A vezérgép azonban, melyet McCoy őrnagy, az osztály parancsnoka vezetett, ehelyett hirtelen élesen balra fordult. Természetes, hogy minden 445-ös követte. Navigátorunk rögtön felkiáltott: "Ezek aztán jól elcseszték! Még nem kellett volna fordulni!" Mire a vezérgépben rájöttek hibájukra, úgy vélhették, már késő visszafordulni. Szerintem ugyan egy nagy ívű, 360 fokos fordulót követően a többi, helyes irányon tovább haladó osztály nyomába eredhettünk volna, de a parancsnok máshogy döntött. Tovább repült a keletebbre vezető kurzuson, mely másodlagos célpontunk, a Kasseltől 40 km-re fekvő Göttingen felé mutatott. Baj nélkül odaértünk, de a város vastag felhőzetbe burkolózott. Ezért, 3/4 10-kor, a vezérgép térképező radarja szerint oldottuk a rakományt. Valami nem stimmelt, mert a rendező-pályaudvar helyett minden bombánk a város előtti nyílt térségre záporozott. Az igazi baj nem is ez volt, hanem az, hogy közben elvesztettük vadászkíséretünket. Tetejébe akkor a vezér újabb, még érthetetlenebb döntést hozott. Ahelyett, hogy toronyiránt húztunk volna Anglia felé, ő inkább az eredeti repülési terv szerinti hazavezető útvonalra akart visszatérni. Ezért Göttingent elhagyva délnek fordultunk, hogy majd, 80 km-es repülést követően, nyugatnak vegyük az irány. Kötelékünk Koblenznél keresztezte volna a Rajnát, hogy előbb a felszabadított francia területek, aztán végül Anglia felé repüljön. Mire a németországi szakasz kisebbik részét megtettük, a hadosztálytól már jó 120 km-rel lemaradtunk. Védtelenül bóklásztunk az ellenség légterében! A 445-ösök útja Eisenachtól pár km-re vitt el, melynek közelében a rohamvadász-osztályok is állomásoztak. A 3., a 4. és a 300. ezredek Sturmgruppéi, öszszesen mintegy száz géppel, már a levegőben voltak. Védelmüket a 4. ezred I. és III., valamint a 300. ezred I. osztályainak Messerschmitt 109-eseire bízták: Az összesen több mint 200 egymotorost Döberitzből, az 1. vadászrepülő-hadosztály főhadiszállásáról irányították. Az ügyeletes parancsnok legnagyobb bosszúságára a kötelékek 9 óra 54-ig nem találták meg a bombázókat. Aztán észrevették a szorosan összezárkózott formációt és a Sturmgruppék, 10 óra 3 perckor támadásba lendültek.

A mészárlás

Hátulról lecsapó három hullámuk heves gépágyú és géppuskatűzzel árasztotta el az eltévedt 445. osztály Liberatorait. Pouliot hadnagy a 703. század egyik másodpilótája volt, akinek gépe a kötelékben alacsonyan, baloldalt repült. Előttem az egyik gép faroklövésze váratlanul tüzet nyitott valamire. Aztán fehér füstcsíkokat vettem észre, melyek valósággal beszőtték az egész köteléket. Rögtön rájöttem, hogy ellenséges vadászgépek támadtak hátba bennünket. A koncentrált tűzbe került, sérülékeny négymotorosoknak szinte esélyük sem volt rá, hogy átvészeljék ezt a golyózáport. A Luftwaffe mindenre elszánt pilótái már az első három percben 22 Liberatort lőttek le. A következő három perc alatt pedig még újabb hármat gyújtottak fel. Az első roham alatt Romm százados, a 3. ezred IV. osztályából egymaga három lelövést ért el. Schröeder őrmester, a 300. ezred rohamvadásza szintén eredményes volt. Ahogy szoros kötelékben közeledtünk a bombázókhoz egyik a másik után borult lángba, sőt néhány szét is robbant. Mindez az előttünk támadók munkáját dicsérte. Nemsokára aztán mi jöttünk. Századparancsnokom és én új, giroszkópos célzókészüléket kaptunk. Ennek segítségével másodpercek alatt két Liberátorral is végeztem. Az első élesen kifordult aztán meredeken, szinte fejest ugorva zuhant alá. A mellette repülő másik bal motorjai már füstöltek az előzőleg bekapott találatoktól. Egyetlen rövid sorozat elég volt hozzá, hogy mindkettő tűzbe is boruljon. A gyors siker annyira meglepett, hogy mellé zárkózva bámulni kezdtem utolsó másodperceit. A hátracsapó lángnyelvek olyan hatalmasak voltak, hogy a magassági kormányt nyaldosták. A sérült behemót esetlenül a hátára fordult, aztán, üstökösként zuhanva pusztult el. A megtámadottak kétségbeesve kértek segítséget. A 3. hadosztályt biztosító két Mustang osztály 130 km-re tőlük, Frankfurt közelében járt. Az 1. hadosztályt védelmező 361. vadászosztály zöme, közel 70 km-ről robogott megsegítésükre. Hat értékes perc telt el, mire elérték a megtizedelt 445-ösöket. Mikorra pedig a másik két osztálytól is befutottak a P-51-ek, az ellenség már rég visszavonult. A 361-esek aznapi 18 légi győzelmük felét ekkor aratták.

Közben a Liberatorokban tovább harcoltak az életükért. Az ég zsúfolva volt robbanó-lövedékekkel, felgyújtott vagy darabokra szakadó gépekkel. A megmenekültek később legalább 150-re tették a támadó német vadászok számát, melyek könnyedén hatoltak keresztül a négy század foghíjas védelmén. Néhány amerikainak úgy tűnt, mintha az egész Luftwaffe a nyakukba szakadt volna. A köteléket vezető 700. század kilenc géppel kelt útra, de közülük egy sem tért vissza Angliába. Az egyik pilóta, Bruce hadnagy elképedve írta később: Hihetetlenül sok német gép támadta alakulatunkat. Szoros kötelékekben, hátulról, alulról jöttek. Pokoli tűzzel árasztottak el bennünket. Hogy minél tovább tüzelhessenek, kiengedett futókkal közelítettek. Némelyik, miközben lőtt, egészen az átesésig húzta Focke-Wulfját. Egyszerre hét gépet láttam lezuhanni. Amelyik négy lángolt, az volt a miénk. A másik háromról igen hamar kiderült, hogy az övéké és csak sebességet gyűjtenek az újabb támadáshoz. Saját vadászaink meg az ördög tudja, merre tekeregtek. A hadnagy egyedüliként élte túl gépe megtámadását. Mielőtt a "Bonnie Vee" felrobbant volna, a pilóta döbbenten nézett körül B-24-ében: Két motorunk égett és a törzs belseje leginkább egy mészárszékhez volt hasonlatos. A géppuskások egy darabig hősiesen viszonozták a tüzet, de akkorra már - vagy holtan, vagy sebesülten - mindahányan a padlón hevertek. Éreztem, hogy már nem bírom sokáig levegőben tartani a rázkódó gépet. Mivel mindkét kezemmel birkóznom kellett a kormánnyal, szóltam másodpilótámnak, hogy kösse ki hevederjeimet. Miután megtette, felegyenesedett és egy 30 mm-es gránát szó szerint kettévágta. Az iszonyú látvány okozta sokkból még fel sem ocsúdtam, mikor jobb szárnyba belerohant egy Focke-Wulf. A német gépet kettészelte az ütközés. A következő pillanatban pedig felrobbant a bal szárny. Ha jól emlékszem 6000 m-en repültünk. Mikor magamhoz tértem, szabadon zuhantam. Megrántottam a kioldózsinórt. Az ernyő kinyílásakor minden porcikámat borzalmas fájdalom járta át, ami nem is csoda, mert megrepedt a csigolyám, eltört a medencecsontom és a bal vállam helyén undorító, véres masszát tapintottam. Csúnyán összetörve került hadifogoly-táborba, de legalább túlélte. Nem úgy századának kilenc hajózója, akik a Koblenztől 20 km-re, északkeletre fekvő Nentershausen környékén értek földet. A felheccelt parasztok hajtóvadászatot rendeztek utánuk, melynek során egyenként végeztek velük.

A tibenhami támaszpont étkezdéjében 27-én este 236 szék maradt üresen. Tulajdonosaik közül 117-en haltak repülőhalált, a többiek hadifogságba estek. A 445. osztály 30 db-os gépveszteségéből öt Liberator akkor vált ronccsá, mikor a visszaúton angol földön kényszerleszállást hajtottak végre. A hazavergődött öt B-24-ben sem volt sok köszönet, mert annyira megrongálódtak, hogy a szerelők csak egyet tudtak összefoltozni a következő napra. A cél akkor is Kassel volt. A bevetésre a 445. osztály mindössze egyetlen századnyi erőt tudott küldeni. Azt is csak úgy, hogy az ezredtől minden utánpótlásként beérkezett hajózót és gépet hozzájuk vezényeltek. A sors iróniája, hogy a küldetésből az így összekapart tíz gép veszteség nélkül tért vissza.

A Sturmgruppék végnapjai

November 22-én a három rohamvadász-osztályból kettő indított támadást, ám ezúttal egymástól függetlenül. A 3. vadászezred 39 gépe a 91. bombázóosztály kötelékeire csapott le. Eredményük 13 repülő erőd elpusztítása volt, amiből kettőt nekirepüléssel értek el. Ugyanaznap, valamivel később a 4. vadászezred 22 Sturmbockja a 457. bombázóosztálylyal ütközött meg. Az alsó és a vezérkötelékből egy perc alatt kilenc B-17-et lőttek ki. A kísérő vadászok mindkét esetben túl későn értek a helyszínre ahhoz, hogy elejét vegyék a pusztításnak. Ahhoz viszont éppen időben érkeztek, hogy véres bosszút álljanak. A két támadásban "érdekelt" 61 Focke-Wulfból 31-et szedtek le. A gépekben 17 német pilóta lelte halálát, hét pedig megsebesült. A rákövetkező hetekben az üzemanyaghiány, melyet a német olajfinomítók elleni sikeres támadások okoztak, megakadályozta a Luftwaffét abban, hogy mindezért visszafizessen. A rohamvadász-osztályok akciói közötti kényszerszünetek hossza egyre nőtt és nőtt. Utolsó, említésre méltó bevetésükre 1945. január 14-én került sor. A 300. vadászezred heves támadást intézett a 390. bombázóosztály ellen. A légi összecsapás során egy század mind a nyolc B-17-ét sikerült megsemmisíteniük. Az ár öt pilótájuk halála és kettő megsebesülése volt. Habár 1944 második felében a Sturmgruppék alkalmanként látványos sikereket értek el egy-egy bombázóalakulat ellen, mindez csak csepp volt a tengerben. A bíztató kezdetet követően ugyanis hadműveleteik egyre nehezebben lettek végrehajthatók, és mind több áldozatot követeltek tőlük emberben, gépben egyaránt. Hiába kapott az eltökélt személyi állomány a bombázók pusztítására tényleg kitűnő gépeket, egyszerűen képtelenség volt érzékelhető eredményt kicsikarniuk azzal az elsöprő légi fölénnyel szemben, amivel az USAAF az európai hadszíntéren akkoriban rendelkezett.