AZ AMERIKAI SZEZON
Magyarország bombázása 1944 nyarán
Szerző: Sisa András

Bár a magyar politikai és katonai vezetés már 1941. április 11-én a hadbalépés mellett döntött - sőt, nehezen magyarázható módon a Bárdossy-kormány december 12-én hadat üzent a távoli Egyesült Államoknak is - a háború okozta hátrányok évekig alig voltak érezhetők. A kezdeti német hadisikerek, a frontok előretörésének hírei és a magyar honvédség részvétele a hadműveletekben nem eredményezett háborúellenes légkört a hátországban. A hadban állás az ország lakosai számára nem éreztette hatását a közlekedésben, a fogyasztásban és a hétköznapi életben. Tovább folyt a kulturális élet, és a háború szenvedéseiből az átlagpolgár legfeljebb a filmhíradókból és az újságokból értesült. A háború azonban már a doni katasztrófától egyre kézzelfoghatóbban jelen volt, majd a német megszállással a hátországot is megérintette. Az ország területét érintő tényleges és rendszeres hadműveletekre azonban 1944 nyaráig várni kellett. Ekkor ugyan még ellenséges csapatok nem léptek az ország területére, azonban a szövetséges légierő gépei gyakran látott hívatlan vendégek lettek a magyar égbolton...

A Magyar Királyság szövetségesek általi bombázásának kezdete a nyugati front megnyitását előkészítő légi hadműveletekre vezethető vissza. Németország - és szövetségesei - kibombázása a háborúból, hadiiparának és a hadi szükségleteket kielégítő üzemeknek a megsemmisítése vált az angolszász hadvezetés céljává. Ezen hadműveletek közé tartozott már az 1944. április 1-ig tartó Operation Argument, majd e fő célkitűzéshez kapcsolódott a Frantic Joe hadművelet is. Ezen légi hadműveletek és a tervezett partraszállás összehangolására az európai és földközi-tengeri térségben települő amerikai légi hadseregeket, valamint a RAF Bombázó Parancsnokságát 1944. április 14-től a szövetséges haderők főparancsnokának, Dwight D. Eisenhower tábornoknak rendelték alá.

A Frantic hadműveletek célja az angliai, az észak-afrikai és a szovjet repülőterek igénybevételével a bombázók veszteségeinek csökkentése, valamint az ellenséges légtérben való tartózkodás idejének rövidebbé tétele volt. Az ingabombázás keretében az angol szigetországi repülőterek és Észak-Afrika, illetőleg - a magyar hadműveleti terület vonatkozásában - az olaszországi repülőterek és a Szovjetunió között "közlekedtek" a bombázókötelékek és kísérővadászaik, amelyek rakományuktól megszabadulva megspórolták a visszaút veszélyeit. Poltava, Pirjatyin és Mirgorod települések szovjet repülőterein a kitelepült saját kiszolgáló-személyzet a gépeket ismételten felkészítette a bevetésekre, amelyek így a visszaúton ismét pusztíthatták a kijelölt célpontokat. Az ellenséges légtérben való rövidebb tartózkodás kétségtelen előnnyel járt a repülőszemélyzetek pszichikai terhelésének csökkentése, a rövidebb bevetési idő, valamint a visszaút ismételt kihasználása által.

A Magyarország elleni légitámadásokat a 8. AAF (Army Air Force - Légihadsereg) és a 15. AAF egységei hajtották végre több száz repülőgépből - köztük átlagosan kb. 500 bombázóval és 200 vadásszal - álló támadó kötelékek által. A bombázókat a támadás egésze alatt folyamatosan vadászkíséret biztosította. Ez alól kivételt jelentettek a RAF éjszakai bombázásai és folyami aknatelepítései, amelyek vadászkíséret nélkül, 50-100 repülőgéppel zajlottak.

A támadó gépek zöme a B-24 Liberator és a B-17 Flying Fortress négymotoros nehézbombázók különböző alváltozataiból került ki. Öszszetételükben a Liberator dominált: kb. 80- 20% volt a B-24 és a B-17 közötti megoszlási arány. Mindkét bombázótípusnak szinte körkörös védelmet biztosított a 8-13 darab .50 Cal. űrméretű géppuska, azonban a részben páncélozott B-17-es sérülésállóbbnak bizonyult. A Liberatorok gyakori kigyulladásuk miatt olyan sérülés után is megsemmisültek, amelyekkel a B-17-es még hazarepült. A Flying Fortress azonban lassúbb volt, és kisebb szolgálati csúcsmagassággal rendelkezett. A B-17-es futóműve lehetővé tette a füves repülőtereken történő üzemeltetést - szemben a B-24-essel - ezért a Frantic hadműveletek keretében is főleg ezek a típusok repültek át szovjet repülőterekre.

A amerikai védővadászok közül a P-47 Thunderbolt 1944 júniusára már csak elvétve fordult elő a magyar légtérben. A támadó kötelékeket főleg a P-38 Lighting és a P-51 Mustang különböző alváltozatai biztosították. A három típus közül egyértelműen csak a Mustang volt jobb az ellenük bevetett német és magyar típusoknál, mind repülési jellemzőit, mind fegyverei hatékonyságát tekintve. Mindhárom vadásztípusból azonban egy időben jelentős mennyiség volt jelen a légtérben, a többszörös túlerő és az ebből adódó magabiztosság megnehezítette az ellenük való eredményes harcot.

A magyar légteret 1944 júniusától gyakorlatilag a háború végéig a Luftwaffe 8. Jagddivisionja, valamint a magyar 101. vadászrepülő osztály repülőgépei védték. A vadászvédelem azonban a legideálisabb esetekben is maximum 200 repülőgépet küldhetett a támadók ellen, amely elégtelen mennyiségnek bizonyult. A háború folyamán a magyar vadászokat a veszprémi Szikla Központ, a németeket a Bécs központú vadászirányítás vezette az ellenséges kötelékekre, amelyek a légvédelmi figyelőszolgálatoktól, majd gyakorlatilag az egész ország légterét lefedő német radarhálózattól kapták az adatokat. Gyakori és visszatérő problémaként jelentkezett azonban, hogy a magyar és a német vadászirányítás között nem volt megfelelő a kommunikáció, és az egyébként is kisszámú vadászt nem tudták koncentráltan alkalmazni.

Erre az időszakra már Luftwaffe jelentős mennyiségi hátrányban volt a szövetséges légierők gépeihez viszonyítva, valamint a krónikus üzemanyaghiány, illetve a képzett pilóták rohamos fogyása egyre kilátástalanabbá tette a légtér védelmét.

A német vadásztípusok legtöbbje nem nehézbombázók, hanem a hasonló jellegű/méretű ellenséges vadászok elleni harcra készült, a bombázók elleni optimális tűzcsapáshoz vagy nem volt megfelelő a fegyverzetük, vagy azok pótlólagos felszerelése a gépek repülési jellemzőit rontották le. A háború alatt folyamatosan fejlesztett típusok (Me-109, FW-190) 1944 közepére elérték lehetséges műszaki továbbfejlesztésük felső határát, az új típusok (pl. Me-262, FW-190D) pedig nem álltak kellő számban rendelkezésre. A védővadászok állandó és nagyszámú jelenléte miatt a bombázók ellen egyébként hatékony rombolók bevetése pedig óriási veszteségekkel járt.

Összegezve elmondható, hogy a Magyarországot ért légitámadások idejére a vadászelhárítás érdemben nem tudta befolyásolni a szövetségesek által kijelölt célpontok támadását, zavarni is csupán jelentéktelen mértékben voltak képesek a bombázókat. Maguk a támadók is jobban tartottak a légvédelmi tüzérségtől, mint az ellenséges vadászoktól. A legjobb esetben is maximum 200 darab vadászrepülő sem a védendő objektumok, sem az ország akkori kb. 175.000 km2-nyi területét nem tudta hatékonyan védeni. A károkat csökkenthették, de a pusztítást megakadályozni nem tudták.

1944. június 2-ára virradóra a Frantic Joe hadművelet keretében érte az első jelentősebb légitámadás Magyarországot: a vasúti közlekedés - mint a csapatok átcsoportosításának kulcsa - rombolása kapcsán. A Frantic hadművelet első éjszakáján a Royal Air Force Wellingtonjai és Liberatorai a szolnoki pályaudvart támadták, azonban a téves célmegjelölés miatt csak néhány gép szórta bombáit a célpontra, így annak pályaudvara a Magyarországot ért első támadást sértetlenül átvészelte. A légitámadás június 2-án nappal is folytatódott. A 15. AAF 5. Wing-ének 130 db B-17-ese a 325. Fighter Group 70 db P-51-es kíséretében Debrecen vasúti csomópontjainak megsemmisítésére indult az olaszországi Foggia környéki repülőterekről felszállva. Ezzel a támadással egyidejűleg a 49. Wing a szolnoki a 304. Wing a miskolci és a szegedi az 5. Wing a nagyváradi az 55. Wing a kolozsvári, a 47. Wing a piskitelepi vasúti pályaudvart támadta. A támadó kötelékek egy B-17-est vesztettek, amelyet később a Légvédelmi Erők Parancsnoksága magyar légi győzelemként igazolt.

A szövetséges gépek saját jelentéseik alapján a támadás során sem ellenséges vadászgépekkel, sem légvédelmi tűzzel nem találkoztak, mivel az ellenük irányított 101. vadászrepülő-osztály, illetve a légtérben tevékenykedő német repülőgépek nem érték el időben a kötelékeket.

A légitámadás eredményeként Szolnok vasúti pályaudvara telitalálatot kapott: majdnem teljesen elpusztult a pályaudvar és közvetlen környéke. A károk akkori árfolyamon számolva 45 millió pengőre rúgtak, az áldozatok száma: 336 fő halott és kb. 460 sebesült volt.

A Debrecent ért szőnyegbombázás ugyancsak elpusztította a vasúti pályaudvar jelentős részét, valamint a pályaudvarhoz közeli ipari üzemek jelentős hányadát. A veszteségeket súlyosbította, hogy a pályaudvaron több szabadságos katonákkal teli katonavonat állt, illetve a pályaudvar környéki lakóházakból még nem telepítették ki a lakosságot. A legvalószínűbb veszteségadat szerint kb. 1260 fő vesztette életét a légitámadás során.

Miskolcon a Tiszai Pályaudvart és a rendező pályaudvart egyaránt súlyos károk érték és ezenfelül telitalálatot kapott a gyalogsági-, a huszár- és a tüzérlaktanya is. A támadás során meghalt 206 fő, megsebesült 420 fő.

Szeged a bombázás során szerencsésebb helyzetben volt: a Miskolc bombázásából visszatérő 38 db Liberator oldotta ki bombáit másodlagos célpontként a város felett. Bár itt is találatok érték a rendező pályaudvart, de a károk és az áldozatok száma elmaradt a fentiektől.

Kolozsvárott súlyos károkat okozott a szövetséges légitámadás: elpusztult a pályaudvar és jelentősen megrongálódott néhány országos jelentőségű gyár is, többek között a Magyar Általános Gyufaipari Rt. Gyára és a Dermata Művek Bőr- és Cipőgyár Rt. üzeme. Meghalt 459 fő, megsebesült kb. 150 fő. Nagyvárad pályaudvara szintén találatot kapott, azonban Szegedhez hasonlóan a nagyvárosokhoz képest csekélyebb károk keletkeztek.

Az 1944. június 2-i légitámadások a második világháború magyarországi bombázásai közül a legtöbb áldozatot követelték. A viszonylagos meglepetés, a még nem kellően hatékony légvédelmi vadászvezetés, továbbá a csöves légvédelmi tüzérség szinte kizárólag a főváros védelmére koncentrálása a nagyvárosokat sebezhetően hagyta. A veszteségeket nagyságrendileg növelte továbbá az a racionális elgondolás, hogy az egyszerűbb és olcsóbb szállítás végett az iparterületek közvetlenül a vasúti pályaudvarok mellett települtek. Ez a jó gazdasági elgondolás azonban védelmi szempontból jelentős hibának bizonyult. Ugyanekkor nem álltak rendelkezésre kellő számban kiépített óvóhelyek, az árok-óvóhelyek pedig a szőnyegbombázások alkalmával nem biztosítottak a lakosság számára megfelelő védelmet.

Június 2-a a szövetségesek számára pozitív mérleggel zárult: minimális veszteség mellett Magyarország vasúti közlekedése három napra teljesen megbénult, és a gyors helyreállítás is csak az alapvető szállítási feladatokat tette lehetővé, a legtöbb nagy rendező pályaudvar helyreállítása több hónapig is eltartott. A Frantic hadművelet részeként bombázott magyar célpontok eredményes támadása jól illeszkedett a szövetségesek azon stratégiai céljába, amely a német csapatok kelet-nyugati átcsoportosítását hivatott megakadályozni a partraszállás napjaiban.

1944. június 8-án az amerikai légi hadseregek számára Spaatz tábornok új direktívát bocsátott ki, amelyben meghatározta a pusztítandó ellenséges célpontok fontossági sorrendjét. A sorrendben első helyen a kőolajfinomítók és a szintetikus-üzemanyag-lepárlók szerepeltek a háború végéig. A direktíva kapcsán a 15. AAF célpontjai közé felkerültek magyarországi finomítók, olajmezők, illetőleg a kész üzemanyag szállításának vasúti és vízi útvonalai. Mivel a lehetséges célpontok közül a prioritást a németországi szintetikus-üzemanyag-lepárlók és a romániai olajmezőkre települt

finomítók jelentették, a magyarországi olajcélok elleni támadás 1944. június 12-13 éjszakájáig halasztódott.

Június 13-ára virradó éjszaka a nagyobb volumenű nappali támadást megelőzően a RAF 205. Bomber Groupjának 56 gépből álló köteléke támadta az almásfüzitői kőolajfinomítót nem túl jelentős károkat okozva: a bombák túlnyomó többsége üres, beépítetlen területen robbant.

A magyarországi olajfinomítókat 1944. június 14-én a délelőtti órákban érte az első nagyobb erejű légitámadás, melynek során nagyságrendileg 5-600 db B-17-es és B-24-es nehézbombázó támadta Komárom, Pétfürdő, Eszék, Sziszek és a főváros finomítóit.

A támadó kötelékek ellen a magyar vadászirányítás 10:25-kor a levegőbe emelte a Puma vadászosztály 32 db Me-109-esét, amelyek Budapest környékén, a Vértes hegység felett, a 14. Fighter Group 49. századának 15 db P-38-as kísérővadászával bocsátkoztak légi harcba, így a bombázókat megzavarni már nem volt lehetőségük. A német vadászok szintén elkerülték a támadókat, közülük 25 db szintén ezt az amerikai köteléket találta meg. A maradék 50-55 német gép sem tudta a támadó kötelékeket jelentősen megzavarni.

A június 14-i légitámadás következtében a Budapest IX. kerületi Fantó Művek súlyos találatokat kapott. A támadás során a kenőolajgyártás az üzemben véglegesen megszűnt, a repülőbenzin gyártása is csak július 6. után állt helyre teljes mértékben. Ugyancsak súlyos mértékben megrongálódott a stratégiai vegyi anyagokat gyártó Helvey Tivadar Vegyészeti Gyár, amelyet szintén csak részlegesen lehetett helyreállítani. Találatok érték a csepeli szabadkikötőben lévő két nagy finomítót: a Shell Vacuum Oil Company és a Steaua telepét is. Az 1944. június 2-i bombatámadások kapcsán megvalósított légoltalmi fejlesztések miatt a személyi veszteség jelentősen csökkent: a fővárosban és környékén ezen a napon kb. 100 fő vesztette életét.

Ezen a napon a Pétfürdői Ipartelepek vegyiüzemeit is súlyos találatok érték. A bombaszőnyeg hosszú időre kiiktatta az ammónia- és a salétromsav üzemet, és viszonylag kisebbkárokat okozott az olajfinomítóban. Az ugyancsak ekkor támadott szőnyi olajfinomítót ért találatok során tűzvész keletkezett, ahol a tárolókapacitás jelentős hányada megsemmisült.

Június 14-én ért először légitámadás célpontként kijelölt repülőteret. A kecskeméti repülőteret támadta a 82. Fighter Group három százada, megsemmisítve két hangárt, valamint 11 darab repülőgépet.

A kőolajfinomítók ellen intézett első támadás mérlege a szövetségesek részéről egyértelműen pozitív eredménnyel zárult, az ország finomítónak termelési kapacitása jelentősen viszszaesett és a termelés helyreállítása - háborús körülményekhez viszonyítva - rendkívül hoszszú időt vett igénybe.

1944. június 25-26 éjszakáján a RAF 205. BG. 104 darab repülőgépe nagyobbrészt gyújtóbombákkal bombázta a fővárost. A támadó kötelékek ellen a szombathelyi és a Ferihegyi repülőtereken települő német éjszakai vadászokat vezette a Bécs melletti vadászirányító központ a támadókra. A német éjszakai vadászok a támadók hét repülőgépét megsemmisítették. A brit légitámadás gyakorlatilag az egész főváros területét sújtotta. A fő célokként szerepelő IX. kerületi Shell olajfinomító és a pályaudvarok mellett azoktól egészen távolra is hullottak bombák. A brit éjszakai támadás - az amerikaiak jóval pontosabb, és a civil célokat lehetőleg kímélni próbáló támadásaitól eltérően - a lakóházakat is sújtotta. A britek által alkalmazott nagy robbanóerejű légiaknák ellen az óvóhelyek is hatástalannak bizonyultak, ezért a nappali támadásokhoz viszonyítva szokatlanul magas veszteség, 89 halott és 158 sebesült volt az éjszakai légitámadás mérlege.

Június 27-én, kedvezőtlen időjárási körülmények mellett az 5. Wing hat Bomber Groupja bombázta a Ferihegyi repülőteret és a budapesti pályaudvarokat. Az alacsony felhőalap miatt nem túl pontos bombázás pontatlansága ellenére is súlyos károkat okozott. Találatok érték a Józsefvárosi és a Nyugati pályaudvart és a Kerepesi úti Ganz gyárat is. Súlyos találatok érték a magyar harckocsigyártás legfontosabb gyáregységét, a Ganz és Társa Villamossági, Gép- Vagon- és Hajógyár kőbányai telepét. A telitalálatok következtében a gyár olyan súlyos károkat szenvedett, hogy a harckocsigyártás gyakorlatilag befejeződött az üzemben, csak a szükségszerű helyreállítások és a menthető berendezések kimentése történt a továbbiakban.

A főváros elleni támadás 84 halottat és 223 fő sebesültet követelt. A támadók négy darab B-17-est és két kísérővadászt vesztettek a hadműveleti területen. A támadást követő harmadik napon a sziléziai üzemanyaggyárak támadására kijelölt amerikai támadó kötelék a célokat borító sűrű felhőzet miatt Magyarország légterében visszafordult és a másodlagos célokként kijelölt bécsi és budapesti üzemek és pályaudvarok ellen kísérelt meg támadást. Azonban ezeket a célokat is túlnyomó részt felhőzet takarta, a támadók teljesen esetlegesen az ország egész területén bombázták a szóba jöhető célokat: pályaudvarokat, vasútállomásokat, repülőtereket. A fővároson kívül a bombákból jutott Veszprémnek, Pécsnek, Dombóvárnak, Kaposvárnak és Balatonboglárnak is.

A romániai üzemanyag Németországba történő folyami szállításának meggátlása céljából 1944. július 2-ra és 3-ra virradó éjszakákon a RAF 205. Bomber Groupja ismét aknatelepítést végzett a Duna magyarországi folyamszakaszán. Ennek során a Dunába 252 db víziakna került, amelyek zömét a háború végéig nem távolították el. Az aknásítás jelentősen hátráltatva a Romániából a Harmadik Birodalom felé irányuló kőolajszállítmányok eljuttatatását, és számos uszály és folyami naszád pusztulását okozták.

A II. világháborúban 1944. július 2-án érte Magyarország területét a legnagyobb amerikai légitámadás. Kifejezetten az országra koncentrált bevetés során hat Bomber Group indult támadásra az almásfüzitői olajfinomítók, két Bomber Group a Weiss Manfréd gyár rendező pályaudvara, két Bomber Group a budapesti Shell olajfinomító, négy Bomber Group a Ferihegyi repülőtér, négy Bomber Group pedig a Rákosrendező pályaudvar ellen. Az akcióban vegyesen vettek részt a 15. AAF és a 8. AAF egységei. A támadás során a csepeli ipari vágányhálózatot, valamint a Shell és a Steaua olajfinomítóit és a csepeli szabadkikötőt a 454., 455., 456., 459. Bomber Group bombázta. A támadás során számos IX. kerületi hadiüzem kapott találatot, valamint a WM-gyár és a két finomító jelentős károkat szenvedett.

Az 55. és 49. Bomber Wing kötelékei a Rákosrendező pályaudvart támadták, azonban a bombák zöme az erős légvédelem miatt elvétette a célpontokat és a környező lakónegyedeket pusztította. A vasúti közlekedést a találatok nem bénították meg. A pontatlan bombázás ugyan nem okozott helyrehozhatatlan károkat a kijelölt célpontban, azonban az eltévedt bombák megsemmisítettek számos olyan kisebb üzemet, amelyek a hadiipar számára nélkülözhetetlenek voltak. Ilyen üzem volt a Klösz-féle Grafikai Műintézet, amely térképeket gyártott, a Mercedes-Benz Automobil Üzem, amely a jelentős számú honvédségi Mercedes gépkocsikat kizárólagosan javította, és az AEG, amely repülőgép-műszereket gyártott. A 47. Bomber Wing feladata a Ferihegyi repülőtér támadása volt, azonban a bombák zöme itt is célt tévesztett. A bombázás során az elcsúszott bombaszőnyegek sok áldozatot követelek: 136 halott és 111 sebesült volt a bombatámadás mérlege.

Az 5. Bomber Wing két Groupja Almásfüzítő olajfinomítóira oldotta a bombákat, jelentéktelen károkat okozva. A 463. és a 483. Group gépei nem érték el Almásfüzitőt: a kötelékeket német vadászok megzavarták, így azok a célpont előtt megszabadultak bombáiktól, a Duna bal partján lévő Dunamocs és Dunaradvány községek felett. A kötelék gépei közül egy B-17-est a visszaúton megsemmisítettek. Ennek a köteléknek a részét képező 2. Bomber Group Győrben a vagongyárat és a pályaudvart találta célpontul.

A 301. Bomber Group 6 db B-17-ese a szolnoki vasúti hidat bombázta. Itt alkalmaztak első esetben Magyarországon rádiótávirányítású bombákat, amelyek rávezetésénél az oldalszöget helyesbíteni lehetett. Ennek ellenére a célpontra irányított bombák a sűrű felhőzet miatt célt tévesztettek.

A légvédelem és a vadászok eredményes tevékenysége következtében a támadók e napon kb. 35 darab repülőgépet vesztettek.

Az 1944. július 8-án indított amerikai légitámadás feladata a megerősödött német vadászvédelem szétverése volt. A támadó kötelékek elsődleges, Bécs melletti és németországi célpontjai mellett másodlagos és tartalék célokként magyar repülőterek és olajfinomítók voltak kijelölve. E napon a Puma-szállást, a 101. vadászrepülő osztálynak otthont adó Veszprém-Jutasi repülőteret érte a 456. és 459. Bomber Groupok 31 db gépének támadása. A repülőtérre hulló közel 7000 db 20 fontos repeszbomba szerencsés módon a repülőgépekben és a kiszolgáló épületekben a támadás nem sok kárt okozott. A repülőgépeket ért apróbb sérülések kijavítása már másnapra megtörtént, a bevethető Messzerek száma ismét elérte a 40 darabot. Óriási szerencse volt, hogy sem a lőszerraktár, sem az üzemanyagraktár nem kapott találatot, és a földön tartózkodó repülőgépek is csak felületi sérüléseket szenvedtek. A légitámadás azonban súlyos emberveszteséget követelt: 62 halott 127 sebesült volt a támadók számlájára írható.

A rendszeressé váló bombázások következő állomásaként július 14-én a budapesti Fantó olajfinomítót, valamint a Péti Nitrogénműveket érték találatok. A pétfürdői üzemeket súlyos pusztítás érte: az összes épület elpusztult, vagy megrongálódott. Üzemképes rész nem maradt a gyárban és a részleges termelés is csak 1944 végére indulhatott meg újra. A következő légitámadás július 27-én érte az országot. 366 repülőgép bombázta Budapestet, 24 pedig a pécsi vasúti pályaudvart. Az amerikai támadás fő célpontja ezúttal a legnagyobb magyarországi ipari központ, a csepeli Weiss Manfréd Művek volt. A gyár szinte minden részlege ekkor már kizárólag hadiipari nyersanyagokat, fegyvereket, lőszereket, repülőgépmotorokat gyártott. A bombatámadás következtében a Weiss Manfréd Acél- és Fémművek harckocsigyártása gyakorlatilag megszűnt, számottevő termelést a gyár a háború folyamán már nem produkált. A bombaszőnyeg nagy részben ekkor is elcsúszott a célterületről: bombák hullottak Csepel és Budafok településekre, valamint a Weiss Manfréd Művek melletti környező üzemekre is. Találatok érték a két csepeli olajfinomítót, a Shellt és a Vacuum Oilt, megsemmisült a Magyar Posztógyár és a Neményi Testvérek Csepeli Papírgyára. Elpusztult Pestszenterzsébeten a katonai ruházatot gyártó Unió Textilművek, továbbá repeszbombák hullottak a Budaörsi repülőtérre, ahol két repülőgép megsemmisült, kettő pedig súlyosan megrongálódott. A támadásban 7 db B-24-es és 3 db P-51-es elvesztését jelentették az amerikaiak.

Július 30-án az amerikai Bomber Wingek célpontjai a Dunai Repülőgépgyár, a Tököli repülőtér és a bázakerettyei Gazolin-telep voltak. A repülőgépgyárra dobott bombák nagy része nem találta el a célt és a repülőtér területére hullott, így a gyár elhanyagolható veszteségeket szenvedett csupán. Egy kb. 90 bombázóból álló kötelék a Zala megyei Lispe környékén található olajmezőket támadta, csekély károkat okozva. A támadók vesztesége 4 bombázó és 2 kísérővadász volt. A júliusi légitámadások során szinte az összes jelentősebb hadiüzem károkat szenvedett vagy megsemmisült. A hadianyaggyártásban olyan súlyos károk keletkeztek, amelyeket a háború alatt nem lehetett helyrehozni. A fegyver- és lőszergyártás föld alá telepítésével a termelést még lehetett ugyan folytatni, de csak az eredeti kapacitás töredékével. A szövetségesek légitámadásai elérték céljukat: az anyagháborúban ütközetet nyertek.

Augusztus 9-én az 5. és a 49. Bomber Wing gépei a győri MWG repülőgép- és fegyvergyárát, valamint az almásfüzitői olajfinomítót, az 55. és a 47. Bomber Wing a Ferihegyi repülőteret támadta. A bombázókat biztosító vadászok erre az időszakra már olyan nagyszámban voltak jelen a légtérben, hogy a támadás alatt végig állandó védőernyőt tudtak biztosítani a bombázóknak, úgy, hogy a német és magyar vadászoknak minimális esélyük maradt a bombázók érdemi megzavarására. A Győrt három hullámban támadó bombázók súlyos károkat okoztak a Magyar Vagon- és Gépgyárban, ahol ekkor még folyt a repülőgépek, tüzérségi eszközök és gépkocsik gyártása. A támadás a gyártási kapacitást 50 %-kal vetette vissza. Ugyancsak súlyos károkat okozott a fővárost ért bombázás is: a Ju-52-eseket gyártó Pestlőrinci Ipartelepek Rt. találatokat kapott, valamint a Ferihegyi repülőtéren elpusztult a Repülőkísérleti Intézet összes felszerelése és kilenc repülőgépe. Augusztus 13-án a RAF újabb éjszakai bombázása következett. A célpontját elért 54 db bombázó Hajdúböszörmény tábori repülőterét támadta, azonban a ledobott bombák zöme a repülőtér környéki szántóföldekre, illetve a településre hullott, minimális károkat okozva.

Augusztus 20-án Szolnokot és Szegedet érte bombatámadás. A szolnoki pályaudvar, a repülőtér és a tiszai vasúti híd szerepelt a célpontok között, illetőleg a szegedi pályaudvar és a mellette fekvő laktanya. Mindkét városban számos épület összeomlott és a halottak száma is magas (90 ill. 27 fő) volt. Az amerikaiak négy repülőgépet vesztettek.

Ezzel a légitámadással lezárul a Magyarország elleni légi hadműveletek egy jól elkülöníthető szakasza, és megváltoznak a hadműveletek céljai. 1944. augusztus 20-án a 2. és a 3. Ukrán Front elsöprő erejű támadást indított a Jasi-Kisinyov irányokban. A támadással egyidejűleg a szövetséges légierők támadásának iránya is megváltozott. A légitámadások fő célkitűzése a két ukrán front támadásának hadászati biztosítása, illetve Magyarország háborúból való kilépésének kikényszerítése lett. Ettől az időszaktól válnak általánossá a térségben a szovjet légitámadások is. A német és magyar csapatok Romániából történő visszavonulása kapcsán a csapatmozgások és a közlekedési útvonalak elleni harcászati légitámadások is általánossá válnak, és 1944 augusztusának végére a szárazföldi hadműveletek is elérik Magyarországot.