VARSÓI MEMENTÓ
Szerző: Polgár Tamás

2004 nyarán Varsóban járva az ember mindenhol az 1944-es felkelés 60. évfordulójára emlékeztető plakátokkal találkozhat. Emlékműveket, emléktáblákat avattak városszerte, és nagy tisztelettel emlékeztek meg a tragikus 1944-es partizánfelkelés áldozatairól. Mi sem természetesebb, hogy a felkelés emlékére múzeum is nyílt. Már az is egy mementó értékével bír, hogy a múzeum helyszínéül szolgáló épület - a háború előtti villamoshálózat egykori villanytelepe - Varsó egyetlen olyan épülete, amely a harcok és "felszabadulás" után épségben maradt.

A múzeum a Warszawa Centralna-tól, azaz a város főpályaudvarától alig tizenöt percre található, a Grzybowska piac mellett, a Przykopowa 28. szám alatt. A szépen felújított ipari épület kapuján belépve - belépti díj nincs - egy hosszú, fekete márványfal az első, amit megpillantunk. Közelebb érve látjuk, hogy a falat végestelen-végig nevek borítják, a felkelés során hősi halált halt partizánok nevei és fedőnevei. Lehet, hogy az ötlet nem egészen egyedi, de a hatás mindenképpen drámai. Ott állni és szembesülni azzal a sok százezer névvel, fiatal, hazájuknak szebb jövőt álmodó katonák és parancsnokaik neveivel, hirtelen rádöbbenti az embert, hogy mit is jelentenek a puszta számok mögött húzódó dolgok. Sok ember állt e fal előtt, fiatalok, idősek vegyesen, s mindenkinek mást lehetett leolvasni az arcáról. Sokan, a háború után születettek itt szembesültek először hazájuk történelmével. Láttam egy idős nénit, aki sírva mutatta unokáinak az egyik nevet a falon; talán rokona vagy barátja lehetett az elesett, akinek hatvan éven át nem volt sem sírja, sem emléke. Idős öregurak, barettsapkás veteránok tisztelegtek egy perc néma vigyázzállással a falnak, amelyre bizonyára ők is felkerülhettek volna, de a sors valamiért kegyesebb volt hozzájuk, mint társaikhoz. A fal tövében egyre gyűltek a koszorúk, virágok, mi is letettünk ide egy kisebb csokrot, magyar nemzetiszínű szalaggal átkötve.

A fal közepén kivágott nyílásban bronz emlékharang lóg. Rajta a Honi Hadsereg varsói parancsnokának, Antoni Chrueciel ezredesnek - később tábornok - arcképe látható, a túloldalán pedig a felkelők jele, a horgonyszerűen visszagörbülő P betű. Ez egyébként a Polak, azaz lengyel szóra utal, a horog pedig az anyaföldhöz való ragaszkodást jelképezi.

A fal túlsó oldala ottjártunkkor még befejezetlen, nyers beton volt, de már ideiglenesen felkerültek rá azok a fényképek, amelyeket majd a márványburkolat felhelyezése után keretekbe foglalnak. Ezeket a képeket német felderítő repülőgépek készítették Varsóról. Ahogy haladunk a fal mentén, egyre későbbi képeket láthatunk. Borzalmas pusztítás tárul elénk. Míg augusztus elején még aránylag ép várost látunk, pár nap múlva óriási tüzek tombolnak, és a hónap végére már romokban áll minden. De csak ezután tűnnek fel a Karl Morser lövegek gránátjai tépte kráterek. Október végére a legtöbb területen szó szerint eltűnnek az utcák, sík mezővé válnak egész városnegyedek.

A falnak hátat fordítva, az épület falánál különös harcjárművet pillanthatunk meg. Valamiféle páncélautó ez, a ráfestett felirat szerint a Kubus névre hallgat. Ez a kocsi a lengyel felkelők által tervezett és gyártott lövészszállító páncéljármű. Tíz nap alatt építették a Powislo Elektromos Művek műhelyében egy 1938-as Chevrolet teherautó alvázára, amelyeket egyébként licensz alapján gyártottak Lengyelországban a háború előtt. A páncélzatot Edmund Frydrych hegesztő tervezte és készítette, majd Walerian Bieleczki és Adolf Leszek fejezték be, Jozef Fernik művezető irányítása alatt. A Kubus nevet Fernik felesége után kapta, akit a németek néhány héttel a felkelés előtt gyilkoltak meg. A Kubus az eredeti Chevrolet dízelmotor helyett fagázmotoros meghajtást kapott. Páncélzatát ócskavasból és innen-onnan lebontott acéllemezekből készítették, és hol acetilénnel, hol elektromos hegesztéssel erősítették össze. Páncélzata dupla volt, a 6 mm-es lemezek közötti 3 cm-es rést fahamuval töltötték ki. A lövéspróbák később azt mutatták, hogy a hamuréteg nem sokat ér, ezért a későbbi Kubusokon ezt elhagyták, és a légrést kétszeresére, 6 cm-esre növelték.

A Kubus első bevetése során a varsói egyetem területén bukkant fel, tizenegy harcost deszantolt. Mellette egy zsákmányolt Sd. Kfz. 251 D jármű haladt, a két kocsi fedezékében pedig gyalogos katonák haladtak. A támadás végül kudarccal végződött, és a visszavonulás során majdnem elveszítették a Kubust is, amelynek motorja lefulladt. Végül szerencsére beindult, és még két támadásban vett részt. Bár harcértéke nem volt nagy, jelenléte nagyot lendített a lengyel harcosok morálján. Amikor a partizánok visszavonultak a csatornarendszeren át, eltávolították a hátrahagyott Kubus önindítóját, nehogy az ellenség hasznát vehesse. Különös módon a gépezet túlélte a háborút, és néhány év múlva Jozef Fernik ismét működőképes állapotba hozta. Ez a példány áll most a múzeum udvarán. Egy másik a Varsói Hadtörténeti Múzeumban látható, amit egyébként szintén érdemes felkeresni.

Az udvar bejárása után beálltunk az épület bejárata felé kígyózó, óriási sorba. Hármasával-négyesével engedték be a látogatókat, a tumultust elkerülendő. Szerencsére a sor gyorsan haladt, alig tíz perc alatt jutottunk el a kapuig, majd egy félhomályos, nagyobbacska csarnokba jutottunk. Maga a múzeum nem túl nagy, és gyűjteménye sem vetekedhet a nagy hadimúzeumok kínálatával, de nem is erről szól. Ez a múzeum elsősorban emlékhely. Persze érthető módon nem is maradt túl sok, amit ki lehetne állítani. A fal mentén üveges szekrényekben láthatóak a felkelés vezetőinek egyenruhái. Üvegtárlókban orvosi táskák, rádiók, különféle fegyverek és jelvények sorakoznak. A falon több plazmatelevízión és kivetítőn kísérhetjük figyelemmel a felkelés történetét magyarázó dokumentumfilmeket, számítógépes animációkat, illetve hallgathatjuk a veteránok visszaemlékezéseit - sajnos csak lengyel nyelven. Körös-körül vagy egy tucat "kukucskálóba" is belenézhetünk, ha korabeli filmfelvételeket szeretnénk látni; ha pedig nem akarunk ezért sorban állni, megtekinthetjük a falakon a felkelés során nyomtatott plakátokat, felhívásokat, közleményeket. Az emeleten egy újabb csarnok fogad bennünket. A lépcsőn felérve egy óriásira nagyított fénykép fogad bennünket, egy korabeli sajtófotó, egy Karl Morser lövésétől leomló épület képe. Ez a nyomasztó felvétel uralja a termet. A másik oldalon, egy nagy vásznon korabeli filmfelvételeket vetítenek. Köztük számos kuriózum látható, hiszen ezek mind a felkelők által kézi kamerával készített felvételek. Lengyel harcosokat látni, akik lángszóróval kényszerítik megadásra egy pince német védőit; egy fiatal fiú

német fegyverekkel teleaggatva bukkan fel ugyanebből a pincéből pár perc múlva, diadalmasan mutatva "trófeáit". Házilag épített hajítógéppel lövik egy ház udvaráról a német állásokat, Panzer-IVD hajt végig a szétlőtt utcán, Stukák zuhannak a lengyel állásokra - megdöbbentő a támadást alulról, a megtámadott szemszögéből figyelni. A terem közepén néhány faláda áll, a britek által ledobott ellátmányos ládák, bennük fegyverek, lőszerek, élelmiszercsomagok.

Mindent összefoglalva, a varsói felkelés múzeuma egy nagyon szépen berendezett, különleges atmoszférájú hely, amely méltó emléket állít az 1944-es felkelés harcosainak. Nincsenek különösen érdekes tárgyak garmadái, nem árusítanak emléktárgyakat. Egy költséget, fáradtságot nem kímélve, nagy tisztelettel kialakított nemzeti emlékhely, ami elsősorban a lengyel közönségnek szól. Nem sugall, nem vádol senkit, nem nevez ki bűnössé más nemzeteket. Egyszerűen bemutatja: ez történt. Érdekes, hogy Oroszország ennek ellenére tiltakozott a kiállítás megnyitása ellen. És még valami: a kiállítás mentes az aktuálpolitikától. Igaz, a lengyeleknek ezt amúgy sem szokásuk úgy túllihegni, mint nekünk. Ám mindenesetre elgondolkodtató, hogy a magyar felkeléseknek nemhogy ilyen kicsi, de egyáltalán semmiféle hivatalos múzeumuk sincs. Például 1956-nak.