A Tigris
Szerző: Bilik Péter

Nincs olyan harckocsi a II. világháború történetében, mely a Tigrisnél jobban jelképezné a hitleri Németország páncéloserejének ütőképességét. Sokszor egyetlen példány puszta jelenléte is pánikot okozott az ellenséges harckocsizók körében. Az elharapódzó "Tigris-fóbia" következtében a szövetséges katonák hamarosan minden német harckocsit Tigrisnek neveztek, és még Zsukov marsall visszaemlékezéseiben is feltűnő módon sokszor esik említés a "fasiszta hordák" rohamozó Tigriseiről. Ha a németeknek annyi Tigrisük lett volna, amennyit a szovjet marsall kilőttként feljegyzett, egészen biztosan másképp alakultak volna a keleti front eseményei...

A legendás harckocsi története 1937-ben kezdődött, amikor a német hadvezetés bejelentette igényét egy 30 tonnás nehézharckocsira, melynek feladatául az ellenséges vonalak áttörését szánták. A prototípus elkészítésével a Henschelt bízták meg, ahol 1941-ig egymást követték a különféle tervezetek: a Durchbruchswagen (áttörő jármű), a VK 6501, majd a DW 2 ­ végül egyiket sem fogadták el, és leállították a programot.

Az 1941. május 26-i új kiírásra több cég is benyújtotta a javaslatát; közülük a Porsche és a Henschel kapott megbízást 4-4 prototípus elkészítésére. Henschel viszonylag konzervatív megjelenésű tervezete hasonlított a Pz.Kpfw. IV-eshez, de hét közepes méretű futógörgővel rendelkezett. Ferdinand Porsche professzor Leopárd névre keresztelt típusa több helyen szakított a hagyományos kialakítással. A hosszanti torziós rugózású VK 3001(P)-t benzin-elektromos üzemű motorrendszer hajtotta, mely egy generátort hajtó központi benzinmotorból és a generátor szolgáltatta elektromos energiát felhasználó, lánctalpanként egy-egy elektromos motorból állt. Fegyverzetüket tekintve Henschel prototípusai eleinte 75 mm-es, L/43-as csőhosszúságú KwK 43 harckocsiágyúval (a Panzer IV-esek rövid, 75 mm-es ágyújának hosszú csövű változata) rendelkeztek, de a keleti fronton hamarosan be bizonyosodott, hogy a 75 mm-es lövegek nem túlságosan hatékonyak a modern, döntött páncélzatú szovjet harckocsikkal szemben. 1941 novemberében a német mérnökök optimizmusa végképp elszállt, amikor végre lehetőségük adódott egy működőképes T-34-est megvizsgálni.

A futó fejlesztési programot azonnal leállították és minden erőforrást egy jóval nehezebb (45 tonnás) páncélos kifejlesztésére mozgósítottak. Hitler egy olyan harckocsit követelt, ami a brit Matildához és a francia Char B harckocsikhoz hasonlóan, ellenáll a rendszeresített páncéltörő ágyúk tüzének. Fegyverzetével szemben alapkövetelményként azt szabták meg, hogy a beépített löveg legyen képes 100 mm vastagságú páncélzatot 1500 m távolságból, azaz az ellenséges ágyúk hatótávolságán kívülről átütni és ezzel megsemmisíteni az ellenséget.

Megszületik a Tigris

A Henschel és a Porsche az új prototípusokat a meglévő példányok megnövelésével alakították ki. Fő fegyverzetként a 88 mm-es KwK 36 L/56-os építették be, melyet a rendkívül sikeres "88-as" légvédelmi lövegből fejlesztettek ki. A megkívánt páncélvédettség miatt az elkészült harckocsik tömege jócskán meghaladta a tervezettet (a Henschelé 56 tonnát nyomott), a motort viszont ezzel párhuzamosan nem cserélték erősebbre.

Az első példányokat 1942. április 20-án, a Führer születésnapján mutatták be. A két prototípus közül végül a Henschel tervezetét hirdették ki győztesként, és Pz.Kpfw. VI Tiger Ausf.H néven (1944-től Ausf. E) elrendelték a sorozatgyártását. A Porsche típusából szintén rendeltek 90 darabot arra az esetre, ha a Henschel nem lenne képes tartani a tervezett gyártási ütemet. Mivel rövidesen kiderült, hogy a kasseli Henschel Műveknél semmiféle probléma nem hátráltatja a gyártást, a Porschénél addigra elkészült alvázakat rögzített felépítménnyel Elefant páncélvadász harckocsikká alakították.

A Tigris bonyolultsága, tömege és gyártási költsége egyértelművé tette, hogy nem fog a csatatér leggyakoribb típusává válni. A 8,45 m hosszú (lövegcsővel), 3,72 m széles, 3 m magas páncélos előállításának névleges költsége elérte a 250 000 birodalmi márkát. Összehasonlításként egy Panzer III-as 96 200 márkába, egy Panzer IV-es 103 500 márkába, míg egy Párduc 117 000 márkába került. (Egyik feltüntetett összeg sem tartalmazza a beépített fegyverzet és a rádiók, valamint a gyártás során alkalmazott kényszermunka értékét.) A háború alatt összesen 1355 darab Tigris hagyta el a Henschel szerelőcsarnokát.

A Tigrisek futóművét oldalanként nyolc, keresztirányú torziós rugós felfüggesztésű, fésűs elrendezésben átlapolt kerékcsoport alkotta csoportonként (tengelyenként) három, illetve később kettő futógörgővel, hogy a harckocsi tömege a lehető legegyenletesebben osztódjon el a lánctalpakon. (Előnyei mellett ez az elrendezés komoly hátrányokkal is járt, hiszen a görgők közé szoruló sár, hó vagy jég könnyen megbéníthatta a harckocsit.) A 80 cm átmérőjű, 7,5 cm széles görgők eleinte gumi peremmel, majd később acélbetétes gumiperemmel készültek. Vasúti szállításhoz a külső görgőket le kellett szerelni és egy keskenyebb lánctalpat kellett felerősíteni, mert a normál szélességű lánctalp nem felelt meg a német vasúti szabványoknak.

A harckocsitest hengerelt, elektromosan hegesztett, egymásba kapcsolódó tömör nikkelacél páncéllemezekből épült fel. A páncéltest kialakítása, függőleges és vízszintes síkjai miatt meglehetősen dobozszerűen hatott. Ez gyártástechnológiai szempontból ugyan kedvező volt, de így a megfelelő páncélvédettség biztosításához jóval vastagabb páncélzatra volt szükség, mint ha döntött páncéllemezeket alkalmaztak volna. A legvastagabb páncélzatot (120 mm) a lövegpajzs kapta, de szemből a harckocsi többi része is 100 mm vastagságú páncélborítással rendelkezett, ami szintén elegendő védettséget biztosított a legtöbb ellenséges lövedékkel szemben. A Tigris oldalsó és hátsó páncélzata 60-80 mm, míg alsó és tetőpáncélzata 25 mm vastagságú volt.

88 mm-es lövegével, melyet függőleges síkban -6,5° és +17° között lehetett állítani, a Tigris gyakorlatilag minden korabeli harckocsit ki tudott lőni. A löveghez kétféle páncéltörő lőszert alkalmaztak: a Pz.Gr. 39-est és a könnyebb, volfrámmagvas Pz.Gr. 40-est, melyek mindegyike képes volt több mint 2000 m távolságból áthatolni a T-34-es homlokpáncélzatán. Ezek a lőszertípusok általában a teljes lőszerkiszabat felét tették ki, a többit SprGr repeszlövedékek alkották. Páncélozatlan célpontok és az ellenséges élőerő ellen a harckocsi két 7,92 mm-es géppuskával rendelkezett, melyek közül a lövegcsővel párhuzamosítottat a lövegirányzó kezelte egy pedál segítségével, a vezető mellett a homlokpáncélba szereltet pedig a rádiós használta. Gyakran a parancsnoki kupolára egy további, légvédelmi célokat szolgáló géppuskát erősítettek.

Az irányzó, a töltőkezelő és a parancsnok a hidraulikus működtetésű toronyban foglalt helyet. Mivel a torony a fő sebességváltóműtől kapta az energiát, körbefordításához, a motor sebességétől függően, 25-60 mp-re volt szükség ­ ezzel szemben a Sherman 10 mp alatt körbe tudta fordítani a tornyát, ami sokszor döntőnek bizonyult. A toronyforgató mechanizmus elromlása esetén ráadásul a tornyot csak egy 26 cm átmérőjű kerékkel lehetett mozgatni, melyet egy 360°-os toronyfordulathoz 720-szor kellett megtekerni! A fürge ellenséges harckocsik ezt persze igyekeztek kihasználni, és ilyenkor gyorsan a Tigris mögé manővereztek, ahonnan a viszonylag vékony hátsó páncélzatot vették célba. Képzelhető a német legénység kapkodása, ahogy megpróbálták gyorsan 360-szor körbeforgatni a kereket, hogy a lövegcsövet a hátulról fenyegető ellenséges harckocsi felé fordítsák.

További gondot jelentett, hogy számos híd nem bírta el a Tigrisek 57 tonnás harci tömegét, ami behatárolta bevethetőségüket. Eleve a hatósugaruk nagyon alacsony volt, mert elegendő erejű dízelmotor nem állt rendelkezésre, a 700 LE-s Maybach HL 230 P45 típusú, 23095 cm3-es, 4 ütemű, 12 hengeres, benzinüzemű V-motor viszont sokkal többet fogyasztott. Az 540 l-es belső üzemanyagtartályt teletöltve, a harckocsi névleges hatótávolsága terepen ugyan elérte a 110 km-t, de a valóságban sokszor ez a "névleges" hatótávolság a valóságban akár 45 km-re is zsugorodhatott. Ez a harcok során igen nagy hátrányt jelentett, hiszen egy nap szükség lett volna 60-80 km utántöltés nélküli megtételére. A harckocsi névleges max. sebessége 45,4 km/h volt, de a motor fordulatszámának 2500 fordulat/percre korlátozásával ez az érték 38 km/h-ra csökkent. Terepen az átlagsebesség alig érte el a 20 km/h-t.

A 80 cm lépcsőmászó képességű, 2,5 m árokáthidaló képességű harckocsi előkészítés nélkül 1,6 m mélységű vízen tudott átkelni biztonsággal, de egy Schnorkel, azaz a motor levegőellátását és a kipufogógázok elvezetését biztosító "légcső" alkalmazásával a Tigris akár 4 m mélységű folyókon is átkelhetett.

Harci alkalmazásban

A típus első négy példányát 1942 augusztusában adták át a Panzer III-asokkal felszerelt 502. nehézpáncélos-zászlóalj 1. századának, mely az Észak hadseregcsoport kötelékében, a Ladoga-tótól délre fekvő területeken harcolt. Az első bevetést, egy eseménytelen járőrszolgálatot, szeptember első hetében hajtotta végre az egyik Tigris. Egyébiránt a négy harckocsi semmiféle említésre méltó eredményt nem ért el. Sőt, idővel mind a négy meghibásodott és használhatatlanná vált, de sikerült őket felrobbantani, illetve visszavontatni a saját vonalak mögé, hogy ne kerüljenek szovjet kézre. A második csapatpróbára 1943. januárjában került sor Leningrád környékén, ezúttal azonban a szovjeteknek nagyobb szerencséjük volt, és nagy veszteségek árán sikerült egy épen maradt példányt zsákmányolniuk. Mivel a Tigriseket nagy számban először Kurszknál vetették be, a szovjet mérnököknek és katonáknak majdnem fél év állt rendelkezésükre az acélmonstrum gyengéinek tanulmányozására.

1943-ig a nehézpáncélosokat 20, majd 59 harckocsiból álló zászlóaljakba szervezték. A háború alatt összesen 13 nehézpáncélos-zászlóalj létezett; 10 a Wehrmacht (számozásuk: 501-510.), 3 a Waffen-SS (számozásuk: 101-103., később 501-503.) kötelékében. Ezeket a zászlóaljakat általában közvetlenül a hadsereg- vagy hadtestparancsnokságoknak rendelték alá, önálló feladatok végrehajtása céljából. A Tigrist mindig a legveszélyeztetettebb pontokon vetették be, hiszen vastag páncélzatát a legtöbb szövetséges páncéltörő ágyú nem tudta áttörni, 88 mm-es lövegének lövedékei viszont úgy hatoltak át a Shermanok és a T-34-esek páncélzatán, mint kés a vajon. A harci tapasztalatok azt mutatták, hogy egyetlen Tigris kilövéséig átlagosan öt Sherman, illetve nyolc T-34-es semmisül meg.

Ugyan az 1944-ben nagy számban megjelent T-34/85-ösök, a Joszif Sztálin harckocsik, illetve a 122 és 152 mm űrméretű ágyúval felszerelt szovjet rohamlövegek valamennyire ellensúlyozták a német nehézpáncélosok fölényét (nyugaton ez megfelelő harckocsik híján, a légierőre hárult),, de a legtöbb Tigris nem az ellenséges támadások következtében, hanem motorhibák és erőátviteli meghibásodások, illetve az üzemanyaghiány miatt veszett el.

Lesben állva

A legismertebb "Tigris ász" kétségkívül Michael Wittmann, a 101. SS-nehézpáncélos-zászlóalj fiatal századparancsnoka, aki Villers-Bocage-nál egymaga megsemmisítette az angol 22. harckocsidandár egy harckocsizó és egy gépesített lövészzászlóalját. Róla és haditetteiről vaskos kötetek szólnak, ezért én itt inkább a keleti fronton harcoló névtelen harckocsizók által alkalmazott taktikáról kívánok szót ejteni.

A német hadsereg- és hadtestparancsnokok a rendelkezésükre álló nehézpáncélosokat hadászati tartalékként használták az áttört szovjet csapatok ellen. Bevetésükre kizárólag azután kerülhetett sor, ha a szovjet támadás súlypontjai egyértelművé váltak. Ekkor viszont felbődültek a motorok és a Tigrisek mozgásba lendültek. Sokszor az ellenlökések halálos küzdelmekké váltak, hiszen gyakran fordult elő, hogy két Tigris szállt szembe több száz T-34-essel. A nehézharckocsikat általában párosával küldték egy-egy szektor védelmére és az ott támadó szovjet harckocsik megsemmisítésére. Ilyenkor az egyik Tigris olyan pozíciót foglalt el, ahonnan beláthatta a terepet és fedezhette a társát, miközben az előrenyomult. Amint a mozgó harckocsi fedezékbe ért, a másik is nekiindulhatott és társa fedezete mellett új tüzelőállást kereshetett.

A harckocsiparancsnokok általában a toronyban álltak és a tüzérségi tűzzel, valamint az orvlövészekkel mit sem törődve távcsövükön a látóhatárt pásztázták célpontok után kutatva. Ha észrevették az ellenséges harckocsikat, olyan tüzelőállást próbáltak találni, ahonnan a célpontokat oldalba támadhatták. Ennek a magyarázata pusztán harcászati okokra vezethető vissza, hiszen a 88 mm-es lövedék képes volt áttörni a legtöbb szovjet harckocsi homlokpáncélzatát. A szovjet harckocsik legénysége azonban igen korlátozott kilátással rendelkezett, ezért ha a támadás nem szemből érte őket, kevés esélyük volt arra, hogy még időben felfedezzék a németeket. Ráadásul a szovjet harckocsiknak csak kis hányadát látták el rádióval, így ha esetleg mégis felfedezték a Tigriseket, akkor sem tudták figyelmeztetni társaikat a veszélyre.

Rejtett tüzelőállásaikból a Tigrisek gyakran zúdítottak pusztító tüzet a gyanútlanul vonuló szovjet harckocsioszlopokra. Sokszor a szovjetek hosszú percekig összezavarodva forgolódtak és nem tudták, hogy honnan tüzel az ellenség. Ilyen körülmények között még ha végül fel is fedezték a német harckocsik rejtekhelyét, akkor sem tudtak hatékony ellencsapást mérni rájuk. Mire aztán összeszedték magukat és harci alakzatban megindultak a támadók felé, addigra a Tigrisek már rég visszahúzódtak, és lángoló szovjet harckocsikat maguk mögött hagyva új tüzelőállásokat foglaltak el.

Magyar Tigrisek

Kevésbé ismert tény, hogy a Tigriseket a Magyar Királyi Honvédség is alkalmazta. 1944 kora nyarán a Galíciában harcoló 1. magyar hadsereg 2. páncéloshadosztálya súlyos veszteségek árán megállította az orosz előrenyomulást, amivel kivívta Harpe tábornok, az Észak-Ukrajna hadseregcsoport parancsnokának elismerését. Ennek jeleként a 3. honvéd harckocsiezredet, kilőtt Turánjai helyébe, német páncélosokkal, köztük 10 Tigrissel szerelték fel. A nehézpáncélosok számát tovább növelte a Hollósy-Kuthy László vezérőrnagynak születésnapi ajándékként átadott három darab Tigris. Az átképzést követően az ezredet "vizsgafeladatként" máris élesbevetésre küldték, mely teljes sikerrel járt: a nehézpáncélosok saját veszteség nélkül T-34-eseket, páncéltörő ágyúkat és fedezékeket semmisítettek meg. Az egyik legeredményesebb bevetésükben a 2. páncéloshadosztály két Tigrise fél óra alatt 14 szovjet harckocsit lőtt ki.

A magyar Tigrisek története a visszavonulás során ért véget, amikor műszaki hibák és benzinhiány miatt sorra kénytelenek voltak mindet felrobbantani. Visszaemlékezések szerint, 1945 tavaszán a dunántúli harcokban is részt vett egy magyar Tigris-század német felségjellel.

Manapság ha valaki testközelből szeretné megcsodálni a hatalmas monstrumot, a következő helyszíneken találkozhat vele: Kubinka, Sznegiri (Oroszország), Saumur, Vimoutiers (Franciaország), Bovington (Nagy-Britannia).