CSILLAGOSOK, KATONÁK
A szovjet gyalogság 1944-45-ben
Szerző: Lippai Péter alezredes

A szovjet szárazföldi csapatok alapvető hadműveleti-hadászati seregtestét a frontok képezték, de a háború előrehaladtával egyes hadászati feladatok végrehajtására a SZTAVKA (szovjet legfelsőbb főparancsnokság főhadiszállásának orosz rövidítése) frontcsoportokat hozott létre, amelyek állományát a konkrét feladat függvényében határozták meg. Az alapvető hadműveleti seregtest a összfegyvernemi hadsereg volt. A háború utolsó szakaszában a fő hadászati irányban támadó összfegyvernemi hadseregeknek általában egy-két gyorscsoportja, három-öt lövészhadtestje, három-négy tüzér- és aknavetőezrede vagy tüzérdandárja, önálló harckocsiezrede, valamint egyéb harcbiztosító és kiszolgáló elemei voltak. Ugyanakkor meg kell említeni, hogy az összfegyvernemi hadseregek csapásmérő erőinek zöme (a harckocsizó és gépesített hadtestekből álló gyorscsoportok) nem szervezetszerű alárendeltjük volt, hanem a front, vagy a SZTAVKA-tartalékból kapták. Noha a szárazföldi csapatok fő csapásmérő erejét a harckocsi- és gépesített csapatok képezték, az erők zömét - a fő fegyvernemet - a lövészcsapatok alkották, amelyek a szárazföldi csapatok mintegy 60%-át tették ki.

A háború során a lövészcsapatok szervezetét is többször módosították a hatékonyság érdekében. A legmagasabb harcászati magasabbegységük a háború befejező időszakában a hadtest volt, míg alapvető harcászati magasabbegységnek a hadosztály számított. A lövészhadtestekben két-három lövész-, vagy egyszerű gyalogságként alkalmazott tengerészgyalogos és légideszant-hadosztályt, tüzér-, páncéltörő tüzér- és műszaki kötelékeket, valamint különböző harcbiztosító és kiszolgáló elemeket találhattunk. A lövészhadosztályok szervezetében és fegyverzetében sok változtatást eszközöltek a háború során. A magyarországi harcok idején nagyjából az 1943-as állománytáblák voltak még érvényben, noha minden évben végrehajtottak némi módosítást, de azok általános bevezetésére a háború során már nem került sor. Az utolsó háborús évek tapasztalatainak megfelelő változásokat tartalmazó állománytáblákat csak 1945 nyarán léptették életbe. Az 1944-45-ös európai harcok idején a lövészhadosztályok legnagyobb szervezeti hiányossága a hiányzó csapatlégvédelemben és a folyóátkelések elégtelen műszaki kapacitásában éreztette hatását. Az úgynevezett "gárda" megnevezés nem csak kitüntető címet jelentett, de a hagyományos lövészhadosztályokhoz képest bizonyos fajta szervezeti és minőségi "pluszt" is.

Fegyverzet

A Vörös Hadsereg 1944-ben egyértelmű erőfölénybe került a Wehrmachttal szemben mind technika, mind élőerő vonatkozásában. A szovjet hadiipar már szövetséges hadianyag-szállítások nélkül is képes volt rá, hogy a csapatokat nagy tömegben lássa el korszerű haditechnikai eszközökkel. Noha általánosságban elmondható, hogy a szovjet fegyverek technikai színvonala valamivel elmaradt a német eszközök technikai színvonala mögött, de éppen az egyszerűségük révén előállításuk gyorsabb és olcsóbb volt és nem is voltak annyira érzékenyek a szélsőséges viszonyokra. A minőségi hátrány mértéke nem volt olyan mértékű, amit a nagyarányú mennyiségi fölény ne tudott volna kompenzálni.

A szovjet gyalogság gépesítettsége szinte kizárólag tehergépkocsikra szorítkozott. Ezen a területen komoly szerepet kaptak a kölcsönbérleti szerződés keretében kapott különféle amerikai tehergépkocsik (GMC, US-6 Studebaker). A szovjetek a háború során még nem gyártottak saját páncélozott szállító járműveket a gyalogság számára. A főként angolszász forrásból származó körülbelül 4000 páncélozott szállító járművet főként mozgó vezetési pontként, önjáró páncéltörő- vagy légvédelmi eszközként, illetve felderítő járműként használták. Ritkán előfordult, hogy a gépesített hadtestek gyalogsága is kapott ezekből az eszközökből. Mindennek következtében komoly gondként jelentkezett a háború teljes ideje alatt, hogy a lassúbb gyalogság - elsősorban a hadműveleti mélységben - miként tud lépést tartani a támadó harckocsi csapatokkal. A probléma legegyszerűbb megoldását a gyalogság páncélosokon történő felültetése jelentette, aminek elősegítése érdekében a szovjet páncélosokat bőven ellátták kapaszkodókkal. Ez a megoldás azonban csak közvetlen harcérintkezésen kívül volt ajánlatos, mert a gyalogsággal megpakolt szovjet páncélosok a német harckocsik és páncéltörő tüzérek "zsíros" célpontjait jelentették.

A háború során a lövészfegyverek csaknem felét új típusokra cserélték le. A hagyományos M1891/30 Moszin-Nagant ismétlő puskák mellett megjelentek azok rövidebb csövű változatát jelentő M1938/44 ismétlő karabélyok is. A Tokarjev öntöltő puskák jelentős tűzgyorsasággal rendelkeztek az ismétlő puskákhoz képest, de túl érzékenynek bizonyultak a koszolódásra, ezért a gyártásukat még a háború alatt beszüntették. Egyre nagyobb számban állították rendszerbe a PPS-41 és PPSz-43 típusú géppisztolyokat, és a lövész rajok kollektív támogató fegyvereként a Degtyarjev DP, majd DPM golyószórókat. A korszerű SG-43 típusú "Gorjunov" géppuskák mellett továbbra is használatban maradt a nehéz M1910 Maxim géppuska is. Szükség esetén csoportos élőerők és könnyű páncélozott célok ellen bevetették a légvédelmi célokra rendszeresített 12,7 mm-es M1938 DSK nehézgéppuskákat is.

Kisebb távolságokon a gyengébb páncélzatú harckocsik és harcjárművek ellen még alkalmazták a Degtyarjev-rendszerű egylövetű és a Szimonov-rendszerű félautomata páncéltörő puskákat, de korlátozott alkalmazhatóságuk miatt számuk egyre csökkent a hadrendben. A vastagabb páncélzatú harckocsik és rohamlövegek ellen lassan csak a páncélelhárító kézigránátok, a mágneses tapadóaknák és a "Molotov-koktélok" maradtak a lövészek számára, mert a 65 mm-es RSZ-65 típusú kézi páncéltörő gránátvető gyártását még 1938-ban beszüntették és hasonló rendszerű fegyverek fejlesztésére nem került sor. A német harckocsik elleni közelharcra a szovjet gyalogság soraiból úgynevezett "harckocsivadász csoportokat" szerveztek a már említett fegyverzettel felszerelve. A szovjetek maguk is szívesen alkalmaztak páncélelhárításra a németektől zsákmányolt páncélöklöket és az amerikaiktól kapott "Bazooka" páncéltörő rakéta-gránátvetőket, amelyek azonban nem váltak igazán elterjedtté a Vörös Hadseregben.

A lövészzászlóaljaknál rendszeresített 82 mm-es és a lövészezredeknél szolgálatban álló 120 mm-es aknavetők gyakorlott kezelőik használatában nagyon hatásos támogató fegyvernek bizonyultak. A német 43M 120 mm-es aknavető tulajdonképpen a jól sikerült szovjet változat "koppintása".

Támadás

A háború utolsó időszakában a szovjet hadvezetés csaknem változatlanul alkalmazta támadások végrehajtására az egymást követő mélyhadműveletek elméletét. Komoly eltérést jelentett, hogy a klasszikus elméletben nagy szerepet szántak az úgynevezett légi lépcsőnek, amely a háború során szovjet oldalon nem tudta betölteni a neki szánt szerepet. A szovjet teoretikusok (Triandafillov, Isszerszon, Tuhacsevszkij) által az 1930-as évekre kidolgozott - és a háború első időszakában mellőzött - elmélet alapján az ellenség védelmének harcászati mélységét a harckocsik által támogatott gyalogságnak kellett áttörnie. A harcászati siker kifejlesztésére front- és hadseregszinten harckocsizó-, gépesített-, esetenként lovasalakulatokból sikerkifejlesztő lépcsőket - ún. gyorscsoportokat - alakítottak ki. A gyorscsoportokat általában csak az ellenség mélységében (a harcászati mélységet jelentő első védőöv áttörése után) akarták ütközetbe vetni, ennek ellenére előfordult, hogy már az első védőöv áttörésére be kellett őket vetni.

Az erős kezdeti csapás érdekében a frontparancsnokok egylépcsős hadműveleti felépítést hoztak létre, de ez csak a gyenge páncélelhárítással rendelkező védelem ellen lehetett hatásos. Jól előkészített ellenséges védelem esetén ezért legtöbbször maradt a hagyományos kétlépcsős hadműveleti felépítés, amikor erőteljes tüzérségi és légi előkészítés után az első lépcsőben támadó gyalogságot közvetlenül támogató harckocsik (GYKT HK) által támogatott lövészcsapatok tömeges támadásának kellett áttörnie az ellenség harcászati mélységét. Szovjet gyakorlat szerint 1944-45-ben az ellenség védelmének áttörésére igyekeztek arcvonal-kilométerenként 20-30 GYKT HK-t vagy rohamlöveget felsorakoztatni a támadásokhoz. Többször próbálkoztak azzal, hogy a meglepetés érdekében elhagyták a roham tüzérségi tűzelőkészítését, de ez csak ritkán hozta meg a kívánt eredményt.

Kölcsönös függőség alakult ki a gyalogság és a harckocsizó csapatok között. Mindkettő igényelte a másik támogatását, ami támadó jellegű katonai műveletekre még fokozottabban volt érvényes. Az önálló harckocsidandárokat és ezredeket általában a gyalogságot közvetlenül támogató erőként alkalmazták. A támadás során a gyalogság és a harckocsik harcrendje szorosan összefonódott.

A támadás kezdetén a készenléti állásaikból induló szovjet GYKT HK-k rendszerint az ellenség peremvonalára merőleges irányú utakon bontakoztak szét harcrendbe, majd a roham tűzelőkészítésének eredményeit kihasználva áthaladtak a saját gyalogság megindulási állásain és a több hullámban csatlakozó lövészek szoros fedezete mellett indították meg a rohamot a műszaki csapatok által a német műszaki zárakon nyitott átjárókon keresztül. Az első támadó hullám lehetőleg megállás nélkül gázolta le a német peremvonalat. Amennyiben a támadás elakadt egy ellenséges támpont előtt, akkor gyenge lekötő erőket hátrahagyva csak az utolsó támadó hullám gyalogságával törekedtek annak bekerítés utáni teljes felszámolására. Ezáltal az első hullámok gyalogsága megfelelő fedezetett tudott nyújtani a harckocsiknak a harcászati mélység áttöréséig, anélkül, hogy csökkenteni kellett volna a támadás tempóját.

A német ellenlökések során a szovjet gyalogság az elért terepszakaszokon igyekezett magát minél gyorsabban beásni és a terepszakaszt műszakilag megerősíteni, hogy az ellenség támadását helyből vezetett tűzzel és a beérkező csapatok ellenlökéseivel nagyobb eséllyel tudja elhárítani. A németek harcászati mélységének áttörésével a lövész hadosztályoktól a gépesített és harckocsizó kötelékek vették át a főszerepet, ami a gyorscsoportok ütközetbe vetését jelentette, akiknek ki kellett fejleszteniük a sikert, majd be kellett vezetniük az üldözést.

Védelem

Noha hadászati és hadműveleti szinten a szovjet csapatokat a háború utolsó időszakában a támadó hadműveletek jellemezték, mégis gyakran kellett harcászati szinten védelmet folytatniuk az igen aktív német ellentevékenység miatt. 1945. március 06. és 15. között komolyabb védelmi hadműveletre is sor került éppen Magyarországon a Wehrmacht utolsó nagy offenzívája miatt, amely a Dunántúlon és Ausztriában elhelyezkedő utolsó német stratégiai tartalékok megóvását hivatott célozni. (Operation "Frühlingserwachen" - "Tavaszi ébredés" hadművelet.) A német támadások felfogása céljából széleskörűen alkalmazták a háború korábbi szakaszában szerzett gazdag védelmi tapasztalataikat.

A védelmet a szovjet csapatok igyekeztek mélységben két lépcsőben kialakítani. A harckocsi- és gépesített csapatok általában a manőverképes tartalékot képezték. A fő erőkifejtést rendszerint a hadsereg harcászati övében elhelyezkedő lövészhadtestek első lépcsőjében - a fő védőövében-védő lövészhadosztályok harctevékenységi körzeteinek megtartására összpontosították, amelyeken belül egymástól 4-8 km távolságra általában több lövészárokból álló három védelmi terepszakaszt (állást) építettek ki. A támadó ellenség lendületét a peremvonal előtt kisebb, körkörös védelemre alkalmas és műszaki zárakkal biztosított támpontokban elhelyezett harcelőőrsökkel igyekeztek megtörni. Fokozott figyelmet fordítottak az erődítésre és a műszaki zárásra. A szervezetszerű és megerősítésül kapott tüzérséget általában összpontosítva ún. tüzércsoportokban alkalmazták, amelyek tüzelőállás-körleteit a harcskocsiveszélyes irányoktól eltérő irányban igyekeztek kiválasztani.

Az ellenség tűzzel való pusztításának rendszerében a gyalogsági fegyverek összefüggő, többrétegű tűzövét alakították ki a peremvonal előtt 400 m távolságig. A gyalogsági fegyverek egyre nagyobb hányadát tették ki a sorozatlövő fegyverek (géppuskák, golyószórók és géppisztolyok). A védelem legfontosabb eleme a páncélelhárító rendszer volt, amely a háború során nagyon sokat fejlődött. Az előzetes terepértékelés során harckocsiveszélyesnek ítélt irányokban páncélelhárító körleteket (PEK) hoztak létre (németül: Pakfront). A PEK-ek hálószerűen kerültek kialakításra a hadosztály védelmének teljes mélységében. A hadosztályok PEK-i alapvetően az ezredek ilyen körleteire, azok a zászlóaljak páncélelhárító csomópontjaira, míg azok pedig a századok páncélelhárító támpontjaira épültek. A lövész hadosztály ezenkívül a közvetlen erőiből is kiépített egy-két PEK-et a harmadik állása előtt, míg a hadtest szintén a közvetlen erőiből a második védőöve előtti területen alakított ki egyet a legveszélyesebbnek ítélt irányban.

A PEK-kbe páncéltörő lövegeket, páncéltörő nehéz puskákat, közvetlen irányzású tábori lövegeket, lángszórókat, páncélosok elleni közelharcra felkészített harckocsivadász csoportokat és esetenként beásott páncélosokat osztottak be. A páncélelhárító körletekben alkalmazott légvédelmi lövegek nemcsak a német repülőgépek ellen, de a német elvekhez hasonlóan az ellenség páncélosai ellen is bevethetők voltak. A páncélelhárító támpontokat és csomópontokat gyakran megerősítették gyalogsággal, aknavetőkkel, műszaki alegységekkel és légvédelmi erőkkel is, mert a németek szívesen alkalmaztak "kiemelésükre" a harckocsijaik előtt, vagy azokkal együtt gyalogos rohamcsoportokat, illetve hívták segítségül lehetőség szerint a légierőt. A páncélelhárító körletek között és szárnyaikon tűzzel fedezett robbanó és nem robbanó műszaki zárakat építettek ki. A hadműveleti felépítés, illetve harcrend ezen elemeit kiegészítették az ezredtől hadsereg szintig szervezett mobil páncélelhárító elemek, mint a páncélelhárító tüzértartalékok (PETT) és a mozgó záróosztagok (MZO), amelyek közül az utóbbiak elsősorban gyors aknatelepítésre felkészített műszaki alakulatok voltak.

A védelem állásai között reteszállásokat hoztak létre, hogy megakadályozzák a védelembe beékelődött ellenség térnyerését. Ezeket az előző állásból kiszorult saját erők és a második lépcső kötelékek foglalták el. Ezek a reteszállások az ellenlökések terepszakaszát is képezhették.

A németek szerint a szovjet katonák mentalitásának leginkább a védelmi jellegű harc felelt meg, ahol különösebb kreativitás nélkül, de önfeláldozó elszántsággal is eredményeket tudtak elérni. Különösen nagyra értékelték a szovjet gyalogság kiképzési színvonalát a műszaki erődítés és álcázás, valamint a lakott településeken és az éjszaka vívott harc területén. Nem volt mellékes tényező, hogy a szovjet katonák többsége igen zord viszonyok között is sokáig képes volt helytállni, mert nem voltak nagy igényei sem élelmezés, sem elhelyezés szempontjából.

Vezetés

Szovjetek részéről a hadműveletek előkészítésében és végrehajtásában több hiányosság és probléma is felmerült. A szakmai érveket gyakran felülbírálta a felső politikai vezetés. Veszteségekkel nem számolva erőltettek támadó hadműveleteket, amelyeket gyakran nem tudtak még így sem az előírt időpontra befejezni. A nem megfelelő harcrend vagy hadműveleti felépítés és az erők helytelen alkalmazása nem volt ritka jelenség. Az erők súlyponti alkalmazása helyett általánosságban egyenletesen osztották el azokat, ami nem tudta biztosítani a gyors áttöréshez szükséges kellő erőfölényt még az erők és eszközök tömeges bevetése esetén sem.

Többször előfordult, hogy a támadások fő csapásának irányát szakmailag rosszul választották ki, amely az ellenség által leginkább megerősített és legjobban védett pontjának bizonyult. Az élen támadó csapatok gyakran bocsátkoztak nagy veszteségekkel járó és a támadás ütemét megtörő helységharcba. Így a rendszeres feltöltések ellenére is olyan nagymérvűek voltak egy-egy hadművelet végére a szovjet veszteségek, hogy azok komoly gondot jelentettek a következő támadó hadművelet megszervezésekor.

Ezzel párhuzamosan a hadműveletek folyamatosságának minden áron történő fenntartása miatt komoly gondok léptek fel a logisztika területén is. A megnyúlt utánpótlási útvonalak mellett érthető módon az élelem, ruházat és komfortcikkek rovására előnyt élvezett a haditechnikai eszközök és a harcanyag szállítása. Az élelmiszer beszerzését sokszor helyi beszerzésekkel ("zabrálás") próbálták pótolni. A nagyobb támadási ütem fenntartása miatt a szükséges pihentetéseket többször mellőzték. Hadműveleti szünetet csak a legvégső esetben tartottak és a harcoló csapatokat sem sikerült mindig időben felváltani pihent csapatokkal.

A katonai vezetésfelfogásban általános gyakorlat volt, hogy a végsőkig ragaszkodtak az eredeti hadműveleti elképzelésekhez, figyelmen kívül hagyva a helyzetben beállt lényeges változásokat. Például sikertelenség esetén képesek voltak egy-egy támadást többször is ugyanazon a séma szerint végrehajtani. A támadás irányát csak felsőbb utasításra lehetett megváltoztatni, ami akadályát képezte a gyors és sikeres manőverezésnek a katonai vezetés minden szintjén. Ez alól kivételt jelentettek a harcászati szinten végrehajtott "beszivárgások", amelyek kis kötelékek kreativitáson alapuló harceljárása volt. Az 1944-45-ös időszakra ez a fajta harceljárás komoly gondot és demoralizáló hatást jelentett a németek számára. A másik kivételt a támadó hadműveletek során a támadó főerők előtt 10-25 km távolságban alkalmazott ún. előrevetett osztagok (általában zászlóalj - dandár erőben) jelentették, amelyek bizonyos fajta manőverszabadságot élveztek, mivel nem igazán voltak szomszédjaik, akikkel együtt kellett volna működniük.

A centralizált vezetésszemlélet jól megfelelt az álló védelemnek és a frontális támadásoknak, ahol nem kellett bonyolult manővereket végrehajtani. A Vörös Hadsereget pedig továbbra is ezek jellemezték leginkább. Ezek kevésbé igényelték az állomány magas szintű kiképzését és az alárendeltek aktív együttgondolkodását, mert mindent az elöljáró határozott meg és szorosan koordinált. A vezetésszemlélet gyakorlati megvalósulását a nagyon részletes parancsok gondolkodás nélküli végrehajtása jellemezte.

Ehhez hozzájárult a viszonylag alulképzett személyi állomány és az emberekbe már társadalmilag belenevelt feltétlen engedelmesség, amely általánosságban kizárta az önálló gondolkodást és cselekvést. A magasabb szintről történő megerősítés kötelezettsége együtt járt az állandó időhiánnyal és a rugalmatlansággal. Csak a háború utolsó időszakában terjedt el, hogy a SZTAVKA képviselőket küldött a frontok és frontcsoportok parancsnokai mellé, addig minden döntésnél meg kellett várni Moszkva közvetlen jóváhagyását. Ez a lépés ugyan valamivel felgyorsította a törzsek munkáját, de továbbra is jelezte, hogy az egyszemélyi parancsnokokkal szemben nincs meg az önállósághoz szükséges bizalom. Lényeges változtatásra igen gyakran csak a hadművelet teljes kudarca után vagy központi kezdeményezésre volt lehetőség.

A szovjet tisztikart a háború folyamán hatalmas vérveszteségek érték. Különösen nagy volt ez a szám a tisztikar alsó és középső szintjein. Noha a katonai felső vezetésben a háború végén már igen jó képességű katonák működtek, a fiatal, tapasztalatlan és önálló döntésekhez nem szokott alárendelt parancsnokok gyakran nem voltak képesek megoldani a különböző technikai feltételekkel rendelkező fegyvernemekből álló ideiglenes összfegyvernemi kötelékeik hatékony vezetését, különösen a helyzetek gyorsabb változásával együtt járó manőverező tevékenységek során. Ennek és a Sztálin által képviselt erősen diktatórikus központi irányításnak következtében nagy volt az egyes parancsnoki posztokon történő fluktuáció.

A vezetési gondokat csak növelte, hogy a szovjet csapatok nem rendelkeztek megfelelő mozgó vezetési pontokkal és sokszor még hordozható rádióból sem volt elegendő. Az összeköttetés általános eszköze a tábori telefon és a futárszolgálat volt, amelyeknek hátránya volt a sebezhetőségük és a "lassúságuk". Gondok voltak az együttműködés megszervezésével is. A már említett állandó időhiány és túlhajszoltság miatt gyakran nem volt idő a kötelékek közötti együttműködés begyakorlására. Az együttműködési tervek rugalmatlanok voltak és a csapatok a centralizált vezetés miatt nem tudtak megfelelő ütemben reagálni a gyorsan változó viszonyokra. Igen nagy gondot jelentett, hogy a szovjet parancsnokok zöme a nem megfelelő felderítési adatok és a térképészeti anyagok hiányában gyakran ismeretlen terepen, ismeretlen erejű ellenség ellen kellett, hogy megoldja feladatát.

Ez a fajta parancsorientáltnak nevezett vezetésszemlélet az emberi tényezőt csak másodlagosnak tartotta. Mégis meg kell állapítani, hogy tökéletesen megfelelt a Vörös Hadsereg viszonyainak és a nagymértékű mennyiségi fölénnyel párosítva végül is győzelemhez vezetett, noha hatalmas véráldozatokkal járt.