A HARCKOCSIZÓK MEKKÁJA
Bovington Tank Múzeum
Szerző: Bilik Péter

Tavaly decemberben volt szerencsém pár napot Londonban tölteni, ahol menyasszonyom egy konferencián vett részt. Általában közös utazásaink során a családi béke érdekében nem nagyon szoktam erőltetni a II. világháborús emlékhelyek, múzeumok stb. látogatását, ezúttal viszont bizton számíthattam arra, hogy amíg ő dolgozik, nekem lesz elég időm szenvedélyemnek hódolni. Bár London és környéke hemzseg az érdekesebbnél érdekesebb háborús gyűjteményektől és kiállításoktól, számomra egy pillanatig sem volt kétséges, hogy az első adandó alkalommal merrefelé veszem az irányt: Bovingtonba, a világ legnagyobb harckocsimúzeumába!

Bovington Londontól kb. 200 km-re délnyugatra, Dorset grófságban, Bournemouth és Dorchester között található. Ha nem akarunk autót bérelni, legegyszerűbben vonattal közelíthetjük meg. Magának a településnek ugyan nincs vasútállomása, de a London/Waterloo-Weymouth vonalon fekvő Woolból taxival és busszal is könnyedén eljuthatunk a múzeumhoz.

Sokakban felvetődhet a kérdés, vajon miért éppen egy ilyen eldugott, isten háta mögötti helyen rendezték be a páncélos hadviselés legnagyobb múzeumát? Nos, egyrészt azért, mert Bovington tulajdonképpen a brit harckocsizás bölcsőjének tekinthető; 1916-tól kezdve Dorset grófságnak ezen a viszonylag ritkán lakott részén folyt a brit harckocsizók kiképzése és a hadviselést forradalmasító páncélozott harcjárművek tesztelése, fejlesztése. Másrészt az első világháborúban az arab törzseket a törökök ellen összefogó, legendás Arábiai Lawrence (1888-1935) élete több szálon is kapcsolódik a helyszínhez. Az első világháború után Lawrence szeretett volna visszavonulni a nyilvánosságtól, ezért először a RAF kötelékébe, majd 1922 végén Thomas Edward Shaw néven közlegényként a Tank Corps állományába lépett. 1925-ben ugyan visszatért a RAF-hoz, de miután 1935-ben végleg leszerelt, Bovingtontól néhány km-re északra, Clouds Hillben lévő kis házába vonult vissza, ahol legnagyobb szenvedélyének, a motorozásnak élt. A civil életet azonban nem sokáig élvezhette, mivel 1935. május 13-án, Bovingtonból hazafelé tartva motorjával balesetet szenvedett. Bár azonnal a bovingtoni katonai kórházba szállították, hat nap múlva belehalt súlyos fejsérülésébe. Temetésén számos jeles személyiség, köztük maga Churchill is részt vett. Emlékét a múzeumban egy külön tárlat őrzi, ahol személyes tárgyain kívül egy olyan Brough Superior motor is megtekinthető, melyen 1935 májusában a bovingtoni postaépület elől elindult végzetes útjára.

A közel 300 harcjárműből álló gyűjtemény egy modern épületegyüttesben kapott helyet, melyhez étterem, ingyenes parkoló, nagyméretű, piknikezéshez kiváló zöld terület, és egy harckocsik számára kialakított gyakorlótér is tartozik. Utóbbin rendszeresen rendeznek bemutatókat, szimulált ütközeteket, melyeket pirotechnikai eszközök alkalmazásával tesznek még izgalmasabbá. Ezen bemutatók során bizonyos összegért maguk a látogatók is felpattanhatnak egy-egy harckocsira és részt vehetnek a "csatában". (A bemutatók pontos dátumáról és időpontjáról, valamint az aktív részvétel díjairól mindenki tájékozódhat a múzeum hivatalos honlapján: www.tankmuseum.co.uk.)

Miután a főbejáratot "őrző" Chieftain Mk. 9-es és egy Hydra-Gas felfüggesztésű, Chobham-páncélzat nélküli Challenger-prototípus (V3A2) között beléptem az épületbe, az előcsarnokban található bolt könyvekkel és mindenféle emléktárgyakkal zsúfolt polcait látva megnyugodtam, hogy lesz mire költeni a pénzemet. Gyorsan a pénztárhoz mentem, kifizettem a belépőjegyet - 2004. április 1-től felnőtteknek 8 font, 16 év alatti gyerekeknek 6 font - és a bejáratot jelző tábla mellett besétáltam a múltba.

Irány a front!

A hangulatosan megvilágított átvezető folyosó végén meglepetésemre és egyben nagy örömömre nem egy hatalmas, harckocsikkal telezsúfolt terembe toppantam, hanem egy diorámaszerűen, korabeli egyenruhákat viselő bábukkal és felszerelési tárgyakkal berendezett "életkép-sorozat" első állomására, egy I. világháborús brit toborzóirodába. A kifüggesztett tájékoztató szöveg tanúsága szerint itt egy 17 éves fiú bőrébe bújva meg kellett győznöm az íróasztal mögött ülő brit tisztet, hogy már elmúltam 18, így katonai szolgálatra alkalmas vagyok. Miután a rejtett hangszórókból hozzám intézett, életkoromat firtató kérdésekre képzeletben ügyesen megfeleltem, és a magasságommal sem volt baj, indulhattam a kiképzőtáborba (itt fel lehet próbálni a brit katonák telepakolt hátizsákját), majd onnan a nyugati frontra.

A harmadik terem egy frontvonal mögötti kisvárosba, Conteville-be röpít el minket. Az utcán törmelékhalmok és lőszeres ládák hevernek, a hordágyakon fekvő sebesülteket pedig éppen egy ápolónővér látja el. Innen már egyenes út vezet a lövészárkokhoz, ahol sár és állandó fegyverropogás fogad. A fedezékek gerendáin és az árkok alján patkányok szaladgálnak, miközben felharsan egy síp és a lövészárokból katonák ugrálnak elő rohamra. Géppuska-kelepelés, robbanások, aztán csend, majd minden kezdődik elölről. Egy üregben sokkot kapott, rémült arckifejezésű fiatal katonát fedezek fel - talán ő is 17 éves önkéntesként került ide.

A brit lövészárkok után a német árokrendszert is végigjárhatjuk. A patkányok és a sár itt sem hiányzik, csak a csúcsos sisakokról és a Schwarzlose géppuskáról, no meg az időnként felharsanó német vezényszavakról tudhatjuk, melyik oldalon járunk. Aztán egyszer csak egy német bunkerből kilépve ott állok egy Flershez közeli lövészárok alján, 1916. szeptember 15-én. Mellettem két, rémülten kiabáló német katona hátrál. Szemmel láthatóan félnek, tekintetük a lövészárok teteje felé mered, amerről furcsa, egyre erősödő motorzúgás és csikorgás hallatszik. Felpillantok, és egy pillanatra én is megdermedek; a Heavy Branch Machine Gun Corps C századának egyik Mark I-es Male (ágyús) harckocsija magasodik fölém. A lánctalpak alól eltiport szögesdrót és kilapított géppuska kandikál elő, mögötte pedig támadó brit gyalogosok körvonala sejlik fel. Ez a lélegzetelállító jelenet zárja le a toborzóirodában elkezdődött történetet, és egyben bevezetőként szolgál az első világháborús harckocsik csarnokába.

Az első harckocsik

Mivel a bovingtoni múzeum olyannyira hatalmas, hogy nekem öt és fél óra sem volt elég mindent részletesen megnézni (a prospektus és a honlap szerint 3,5 óra elég rá.), kénytelen voltam szelektálni. Ebből kifolyólag beszámolómban nem célom a gyűjtemény tételes, minden darabra és részletre kiterjedő bemutatása, ami egyébként is egy egész könyvet töltene meg. Ehelyett csupán "szemezgetnék" a látottakból.

Az Mk. I-es mellett máris két kuriózumot fedezhettem fel: egy német 8 fontos mozsárágyút, melyet a britek egy támadás során zsákmányoltak, és a rohamot vezető, hősiességéért Viktória-kereszttel kitüntetett tiszt emlékére őriztek meg, illetve az 1915-ös harckocsi-kísérletekhez használt Little Willie egyik eredeti példányát. A csarnokban egyébiránt a Mark sorozat szinte összes tagja megtalálható volt. Az Mk. II-es oldalának egy jókora darabját eltávolították, hogy be lehessen látni a belsejébe. Ötletes megoldás, hogy gombok segítségével a harckocsi személyzetét alkotó katonák mindegyike megszólaltatható, így "első kézből" tudhatjuk meg, mi is egy vezető, vagy éppen egy lövegkezelő feladata ebben az acélmonstrumban. Bár az Mk. II-es vékony páncélzattal, kiképzési feladatokra készült, a harckocsihiány miatt a brit hadvezetés 20-at a frontra irányított; a kiállított példány egy a túlélők közül. A múzeumban látható piros 102-es Mk. IV-es története is érdekes. Az első világháború után a hadsereg a haditengerészetnek ajándékozta, de aztán 1940-ben, amikor a hadfelszerelés döntő hányada odaveszett Dunkerque-nél, újból üzembe állították, és járőrfeladatokat láttak el vele. A feljegyzések szerint II. világháborús szerepvállalása meglehetősen eseménytelenül telt, mindössze egy magánkézben lévő személyautót sikerült vele véletlenül kilapítani.

A 29,6 t-s Mk. V-ös harckocsi különlegessége, hogy még ma is működőképes! Az I. világháborúban Whittenbury főhadnagy parancsnokságával részt vett az 1918. augusztus 8-i amiens-i támadásban, amiért a főhadnagyot később Hadi Kereszttel tüntették ki. A típusnak látható a jócskán meghosszabbított, "Ol'Faithful" nevet viselő Mk. V** változata is, melybe ugyanúgy bele lehet szállni, mint az Mk IX-es csapatszállító változatba. Utóbbi belső terében 30 katona fért el, akik két nagy ovális páncélajtón keresztül szállhattak be a harckocsiba, illetve hagyhatták el azt. (Ebből 1918 novemberéig csupán egyetlen példány készült el, így harci bevetésére már nem került sor.)

Bovingtonban látható az a Hotchkiss géppuskákkal felfegyverzett Mk. A Whippet könnyű harckocsi - Caesar II - is, melynek parancsnokaként Sewell főhadnagy 1918-ban (posztumusz) Viktória-keresztet kapott. Sewell a heves ellenséges tűzzel mit sem törődve kiszállt Whippetjéből, hogy megmentse egy felborult harckocsi személyzetét, és bár sikerrel járt, mielőtt visszaszállt volna saját harcjárművébe, halálos lövés érte.

Az I. világháborús gyűjtemény egyetlen külföldi tankja, a francia Renault FT-17 története fordulatokban bővelkedő. A 37 mm-es löveg helyett 8 mm-es géppuskával felszerelt, öntött tornyú, 6,6 t-s könnyű harckocsi, mely teljesen körbeforgatható tornyának köszönhetően mintaként szolgált minden későbbi típus kialakításához, Franciaországban egészen az 1940-es kapitulációig szolgálatban állt. A júniusi fegyverletételt követően hadizsákmányként a németek tulajdonába került, akik rendfenntartási feladatokra alkalmazták, majd átadták a Vichy-hez hű francia csapatoknak, melyek 1942-ben Szíriában még harcba vetették a britek ellen! Vichy 1942. novemberi megszállását követően a németek ismét lefoglalták és a Csatorna-szigeteken járőrfeladatokra alkalmazták, egészen a szövetségesek 1944-es visszatéréséig.

Az 1920/30-as évek haditechnikája

A két világháború közötti harcjárműveket bemutató második csarnokban a harckocsik mellett igazán üde színfoltokat jelentettek a szögletes, dobozszerű felépítménnyel rendelkező páncélautók. Közülük is kitűnik a Rolls-Royce Silver Ghost alvázára épült méregzöld jármű, mely 7,7 mm-es Vickers géppuskájával 1920-tól egészen a II. világháborúig szolgálta a brit birodalom érdekeit Írországban, Kínában és Egyiptomban. A jármű működőképes, és 1997-ben II. Erzsébet bovingtoni látogatásakor ez szolgált a királynő szállítóeszközéül.

A Rolls-Royce, illetve annak külön vitrinben bemutatott motorja mellett látható Crossley-Chevrolet páncélautót Indiában használták rendfenntartó feladatokra. A típus érdekessége, hogy a nem éppen barátságos érzületű tömeg távoltartására, valamint a kocsira való illetéktelen felmászás megakadályozására a belülről leszigetelt páncéltestbe enyhe áramot lehetett vezetni. (Manapság ugyanezt a feladatot egy "Kérjük, ne másszon a járműre!" feliratú tábla hivatott ellátni.) Szintén a Crossley cég készítette azt a háromtengelyes Mk. I-es páncélautót, mely 1935-ben az Egyiptomban állomásozó 11. huszárezred kötelékébe tartozott. A sivatagi haladást megkönnyítése érdekében a hátsó két tengely kerekeire oldalanként egy-egy közös "homokláncot" szereltek, amitől a jármű úgy nézett ki, mint egy kezdetleges féllánctalpas.

Ugyanakkor a gyűjtemény Peerless AG páncélautója le sem tagadhatná, hogy alapját egy egyszerű teherautó képezte. Mivel a páncélozott felépítményt rövidebbre tervezték a teherautó teljes hosszánál, hátul az alváz a vastag lánccal meghajtott hátsó kerekekkel együtt "kilóg". A tömör gumiabroncsokkal rendelkező páncélkocsi egészen 1939-ig reptérvédelmi feladatokat látott el Gloucestershire-ben.

Ami pedig a harckocsikat illeti, a látogató ebben a csarnokban közelről szemügyre veheti többek között a Carden-Lloyd kisharckocsit, a háromszínű sivatagi festéssel ellátott Mk. IIA könnyű harckocsit, az öt toronnyal rendelkező, 1926-ban épült kísérleti Independent nehéz harckocsit, a legendás szovjet T-26-os alapjául szolgáló 6 tonnás Vickers-Armstrong Medium Mk. E-t, vagy éppen a két hajócsavarral meghajtott, felhasadt úszótestű LIE 3 kétéltű harckocsit.

Aki pedig különlegesebb látványra vágyik, annak itt van a Vickers D3E1, melynek orrán és a lánctalpak belső oldalán felhúzott kerekek vannak. Ezeket az úton való gyorsabb haladás érdekében le lehetett engedni, és ilyenkor a harckocsi gyakorlatilag páncélautóként funkcionált. Mivel a típus nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a brit hadsereg letett arról, hogy kerékkel és lánctalppal egyaránt használható harckocsikat rendszeresítsen. (Ez a megoldás nagy számban egyedül a Szovjetunióban került alkalmazásra, a Christie-felfüggesztésű BT gyorsharckocsik rendszerbe állításával.)

Panzerek és ellenfeleik

Amikor egy piros-fehér-fekete német lobogóval díszített boltíven át beléptem az 1940-es franciaországi harcokat bemutató csarnokba - a II. világháborús gyűjtemény méreténél fogva tematikusan, több csarnokban került elhelyezésre -, egy pillanatra földbe gyökerezett a lábam. Mindaz, amiről eddig csak olvashattam és képeket nézegethettem, most ott állt előttem életnagyságban, körbejárhatóan, megtapogathatóan.

Rögtön balra mellettem egy üvegvitrin állt, melyben a III. Birodalom jelvényeit lehetett megszemlélni, a sporteredményeket elismerőktől egészen a Lovagkereszt tölgyfalombbal és kardokkal ékesített változatáig. Innen nem messze egy tévé, előtte pedig székek állnak, melyekből kényelmesen végig lehet nézni a környező harceszközök 1940-es bevetésének hiteles történetét.

Az első páncélos, amin megakadt a szemem, egy Panzer II-es volt. Ez a típus Lengyelországban és Franciaországban nagy számban került bevetésre, vékony páncélzata és gyenge fegyverzete (egy 20 mm-es gépágyú és egy párhuzamosított 7,92 mm-es géppuska) miatt azonban 1940 őszétől kezdve fokozatosan felderítő és kisegítő szerepkörbe sorolták át, illetve páncélvadászokká építették át őket. Bár a kiállított példány a Guderian hadtestébe tartozó 1. páncéloshadosztály jelzéseit viseli, valójában sohasem harcolt Franciaországban. Eleve nem is harcolhatott, lévén az 1941 márciusától gyártott, erősebb páncélzatú Ausf. F sorozatba tartozik, melynél a harckocsitest korábbi legömbölyített elülső kialakítását szögletesre változtatták. Tényleges harci szolgálatot Észak-Afrikában látott el, ott került a szövetségesek kezébe. (A fehér 512-es szám alatt közelebb hajolva ki lehet venni az eredeti jelzést: R06.) A Panzer II-es mellett közvetlenül egy sebesültszállító Sd.Kfz 251-es áll, benne négy-öt katonával. A jármű hátulja nyitva van, de felmászni rá nem lehet, erről egy rács gondoskodik.

1940-es brit és francia harcjárművekből érthető módon sokkal nagyobb a választék, mint németből. Elsőként a brit 1. páncéloshadosztály 3. királyi harckocsiezredének (RTR) Franciaországban harcolt Cruiser Mk. I-es tankját jártam körbe. A típus kialakítása meglehetősen szokatlan. A fő fegyvertorony előtt két kisebb, géppuskás torony található, melyek közrefogják a vezető fejének helyet biztosító, kiemelkedő páncélborítást. Mivel ezekről a becsapódó lövedékek rendszerint befelé, a vezető irányába pattantak le, a továbbfejlesztett Mk. II-es típustól kezdve - ennek Bovingtonban a 94 mm-es tarackkal felszerelt Mk. IIA CS változata látható - a géppuskás tornyokat elhagyták. Szintén az 1. páncéloshadosztályhoz tartozott Ron Huggins őrmester "Agility" névre keresztelt, működőképes Cruiser Mk. III-asa is, melyet egy német páncéltörő ágyú lőtt ki hátulról. Érdekes volt látni, hogy a háborúban meghalt harckocsizók emlékére itt is, ott is feltűntek a harckocsikra helyezett, névvel, dátummal ellátott apró fakeresztek. (Név nélküli kereszteket később láttam a bolt egyik polcán, gondolom ott a helyszínen feliratoztatni is lehet.)

A kiállított Renault UE kisharckocsi azon kevés jármű közé tartozik, melyeket sikerült a briteknek Dunkerque-ből Angliába szállítani, ahol aztán a szabad francia és a lengyel egységek kiképzésére használták. A Char B1bis és a működőképes Somua S-35 ezzel szemben Európában maradt, és 1944-es visszazsákmányolásukig német szolgálatban álltak - a B1bis például a Jersey-szigeten állomásozó Panzerabteilung 213. kötelékében.

A következő csarnokban néhány egészen különleges járművel találkozhattam. Egyrészt ott volt az a hevenyészve összeállított páncélvonat, amivel 1940/41-ben járőrfeladatokat láttak el a német invázióra készülő Nagy-Britanniában. Ezt később, a közvetlen veszély elmúltával átadták a skóciai Home Guardnak. Nem messze tőle egy Matilda Canal Defence Light (csatornavédelmi fényszóró) állt. Ez felépítményként egy 13 millió gyertya fényerősségű speciális fényszórót hordozott, mely rövid felvillanásokkal volt hivatott megvakítani az ellenséget. A vakító hatást bárki kipróbálhatja, mivel a fényszóró automatikusan villog, persze, mint arra egy tábla figyelmeztet, tilos közvetlenül a fényforrásba nézni.

Felettébb bizarr látványt nyújt a Thornycroft Bison is, mely a britek 1940-es elkeseredett védekezési terveinek gyümölcse. A Bison tulajdonképpen nem más, mint egy beton felépítményű teherautó. A recept egyszerű: végy egy teherautót, szereld le a vezetőfülkét, tegyél helyére betonfülkét, a platóra pedig tegyél egy kisebb fajta betonbunkert lőrésekkel. A vezetők a fülke tetején mászhatnak be, míg a bunkerben lévő lövészek alulról, az alvázon keresztül. Egyszerű, nemde?

Persze kicsit arrébb ennél sokkal harcképesebb brit típusok is helyet kaptak. A Churchill nehézharckocsi-családot egy Mk. VII-es képviseli, mely a széria utolsó elkészült példánya volt, a gyárból egyenesen a múzeumba szállították. Előtte külön kiállítva a lángszórós változat, a Crocodile utánfutója látható. Nem messze onnan egy Firefly VC áll, amit a Rajnán legelőször átkelő brit harckocsi, a Guards páncéloshadosztályhoz tartozó Robinson őrmester Firefly VC-jének festésével láttak el. A harckocsi tornyán jól megfigyelhető az a szem, amit oly sok brit tankra felfestettek. A legenda szerint ennek eredete az első világháborúra nyúlik vissza, amikor egy kínai munkás megkérdezte: "Hogyan látnak a tankok, ha nincs szemük?" Mindemellett természetesen az 1942-1945-ös időszak brit harcjárművei közül olyan hírességek is képviseltetik magukat, mint az Universal Carrier, a 9. páncéloshadosztály Cruiser Mk. V Covenantere (ezt a háború után egy farmon elásták és csak jóval később került elő ismét), Gull százados (Guards páncéloshadosztály, Coldstream Guards, I. zászlóalj) Humber Mk. I-ese, mellyel a százados végigharcolta egész Nyugat-Európát, valamint a Westminster Dragoons Sherman CRAB aknamentesítő harckocsija.

Ha már a Shermannál tartunk, annak számos hagyományos és különleges változata megtalálható a bovingtoni gyűjteményben. Ezek közül csupán néhányat említenék meg: brit 17 fontos ágyúval szerelt amerikai M10 Achilles, az 1. kanadai páncélos szállítóezred RAM Kangarooja, kétéltű Sherman DD (ennél az első világháborús Mk. II-eshez hasonlóan a személyzet tolmácsolásában ismerhetjük meg a szárazföldön és vízen egyaránt haladni képes harcjármű működését), vagy éppen a létező legrégebbi gyártású, a vezető előtt két géppuskával szerelt M4A1-es.

Külön fejezetet képeznek a vitorlázógéppel szállítható könnyű harckocsik. Amerikai részről az M22 Locust képviseli ezt a műfajt. Ezt a 7,3 t-s, egy 37 mm-es gépágyúval és egy géppuskával rendelkező könnyű harckocsit úgy tervezték meg, hogy beférjen a Hamilcar vitorlázógépbe. A 6. légi szállítású ezred használta a Rajnán való átkeléskor. Brit párja, a Light Tank Mk. VII Tetrarch a normandiai partraszállás napján, majd 1945 márciusában a Rajnánál is bevetésre került.

Természetesen a kiállítás elmaradhatatlan része a DUKW úszó harcjármű is. Ennek kapcsán a bovingtoni szakemberek külön felhívják a figyelmet arra, hogy a szakirodalomban a típus sok helyütt tévesen DUCK-ként, azaz Kacsa néven szerepel. Ezzel szemben a DUKW mozaikszó, melynek hivatalos amerikai jelentése: 1942-es gyártású (D), szállítási és egyéb kisegítő feladatokra alkalmazott (U), összkerékmeghajtású (K), hátul két tengellyel rendelkező (W) harcjármű.

A gyűjtemény szovjet részében többek között találkozhattam egy 1933-as mintájú T-26-ossal, amit a finnek zsákmányoltak a téli háborúban. Motorját kiszerelték, és tornyig beásva a Mannerheim-vonal megerősítésére használták. A mellette álló hatalmas KV-1-es nehéz harckocsi Leningrád környékén harcolt, erről tanúskodik a torony felirata is: "A leningrádi nőktől a frontnak". A tankot nem csupán nők gyártották és javították, de női személyzettel is került bevetésre! Még a háború alatt Nagy-Britanniába szállították kiértékelésre, így került Bovingtonba. Ezzel szemben a Szu-76M önjáró löveget az ENSZ-csapatok zsákmányolták a koreai háborúban.

Guderian büszkeségei

Miután a szövetséges típusokkal zsúfolt termeket végigjártam, végül megérkeztem a háború vége felé használt német páncélosokhoz. Elsőként egy 75 mm-es Pak 39 ágyúval felszerelt Hetzer vadászpáncélost vettem szemügyre, melyről fontosnak tartom megjegyezni, hogy eredeti világháborús példány. Ez azért jelentős tény, mert a legtöbb helyen a bemutatott Hetzer valójában a típus továbbfejlesztésével kialakított, Svájcban egészen az 1960-as évekig használt G.13-asból lett visszaalakítva. A mellette álló 46 t-s Jagdpanther ugyanakkor furcsa mód nem a második világháborúban készült, hanem utána. 1945 tavaszán a britek az egyik épségben elfoglalt szerelőcsarnokban számos félig kész Panthert és Jagdpanthert találtak, melyeket a Royal Electrical & Mechanical Engineers felügyelete alatt befejeztettek az ott dolgozó német munkásokkal, és különféle kísérletekhez használták őket - a kiállított "Vadászpárduc" is ezek közül való.

Szintén kísérleti céllal került Nagy-Britanniába a nyolckerekű, rövid csövű 75 mm-es löveggel felszerelt Sd.Kfz 234/3 nehéz felderítő/támogató páncélautó. A jármű, melynek összes kereke kormányozható, valósággal lenyűgözte a briteket, akik későbbi fejlesztéseikhez számos megoldást átvettek a zsákmányolt típusból. A múzeum tájékoztatása szerint az Sd.Kfz 234/3-ast később összehasonlították a jóval modernebb brit típusokkal, és sáros, puha talajon a német harcjármű sokkal jobbnak bizonyult!

Természetesen Bovingtonban megtalálható a német páncélos fegyvernem számbelileg két legmeghatározóbb típusa, a Panzer III-as és IV-es is. Előbbiből a korai Panzer IV-eseken alkalmazott L/24-es csőhosszúságú, 75 mm-es harckocsiágyúval felszerelt Ausf. N változat látható, kissé megviselt állapotban, lánctalpak és jobb oldali középső visszafutó görgő nélkül. Ezt a példányt a szövetségesek Észak-Afrikában zsákmányolták az 501. nehézpáncélos-zászlóaljtól. A Panzer IV-es 1940-ben Ausf. D-ként hagyta el a Krupp szerelőcsarnokát, 1943-ban azonban új, L/48-as csőhosszúságú ágyút kapott, páncélzatát jelentősen megerősítették és kötényzetet is kapott, így lett belőle Ausf. D/H hibrid. A háború idején kiképző harckocsiként szolgált az NSKK-nál (a náci párt szállításokért felelős gépesített csapatai), majd brit kézre került. A múzeum 1951-ben kapta meg a hadseregtől.

Hasonlóképp Afrikában került brit kézre a Panzer I-es parancsnoki változata, melynek elülső páncélzatát a lengyelországi tapasztalatok hatására szemmel láthatóan megerősítették. Ennek ellenére a harckocsit a briteknek sikerült kilőni, amiről a jobb oldali páncéllemezbe ütött két lyuk árulkodik. Szerencsémre az afrikai német gyűjtemény nem merült ki ennyiben. Alig három héttel látogatásom előtt érkezett ugyanis vissza a múzeumba a híres 131-es Tigris, mely 1943. április 21-én az 504. nehézpáncélos-zászlóalj kötelékében a tunéziai Djebel Djaffánál harcolt. Itt a 48. királyi harckocsiezred A századának egyik Churchillje eltalálta a tornyot, mire a toronyforgató mechanizmus felmondta a szolgálatot. Erre a személyzet elhagyta a védtelenné vált 56 t-s monstrumot. A legendás harckocsit Churchill és VI. György király is megtekintette, majd Nagy-Britanniába szállították. Jelenleg intenzív restaurálása folyik, erről részleteket a www.Tiger-Tank.com honlapon olvashatunk.

A Tigris "nagytestvére", a Királytigris rendkívül impozáns látványt nyújtott, a többi harckocsi szinte eltörpült a 68 tonnás acélszörnyeteg mellett. A kiállított példány a Königstiger második prototípusa, amit a britek egy kísérleti telepen zsákmányoltak. Porsche-toronnyal készült, melynek a Henschel által készítetthez képest ugyan vastagabb volt a páncélzata, kialakítása miatt azonban a lövegpajzsra csapódó lövedékek gyakran lefelé, a küzdőtér tetejére vágódtak, fokozottan veszélyeztetve ezzel a személyzet életét. Érdekességképp megjegyzendő, hogy a bovingtoni Királytigris 88 mm-es lövege nem eredeti, azt később, Nagy-Britanniában építették be.

Épp a 70 tonnás, 128 mm-es löveggel ellátott, mágneses aknák elleni Zimmerittel bevont, Sennelagerben zsákmányolt Jagdtiger felé vettem az irányt, amikor a hangosbemondó közölte, a múzeum fél óra múlva bezár. Hitetlenkedve az órámra néztem, de igazuk volt. Szaporáznom kellett lépteimet, ha azt akartam, hogy legalább egy pillantást vethessek a különféle harceszközök még előttem álló, végeláthatatlannak tűnő sokaságára. Csak néhány azon típusok közül, melyek tüzetes körüljárására nem maradt elég időm: StuG III Ausf. G, Panther Ausf. G, a Sturmmörser Tiger egyetlen fennmaradt, 380 mm-es űrméretű csöve, az olasz L3/33 könnyű harckocsi Afrikában használt lángszórós változata, a kuriózumnak számító, Malajában brit kézre került japán Ha-Go, a 330 kg robbanóanyagot szállító, távirányítású NSU Springer, egy benzinmotoros, huzalvezérlésű Goliath robbantó "miniharckocsi", a britek által az amerikaiaktól megrendelt Pershing harckocsik egyetlen megmaradt példánya és egy Koreában zsákmányolt kínai T-34/85.

A kutyafuttában végigjárt, második világháború utáni harckocsikat bemutató csarnokokban ott volt minden az 1950-es évek fejlesztéseitől kezdve a szuezi válság során zsákmányolt, működőképes egyiptomi Szu-100-ason át az 1991-es öböl háborúban zsákmányolt iraki BMP-1-esig és T-62-esig. A modern szekciót egy hosszában kettévágott Centurion Mk. 3-as zárta, melynél a két fél közé beállva egy hatalmas kivetítőn végig lehetett nézni egy eredeti, lövegtoronyból készített felvételt az iraki háborúból.

Összegzés

A legfontosabb tanulság, amit a London felé zakatoló vonaton megfogalmaztam magamban az, hogy Bovingtonra nemhogy 3,5 óra, de még egy egész nap sem elegendő. Pusztán a közel 300 harcjármű megtekintése sem biztos, hogy beleférne egy napba, hát még ha hozzávesszük, hogy a múzeum gyűjteményét számos egyéb, interaktív bemutató gazdagítja. Az egymást követő csarnokokban található ismeretterjesztő pontokon mindenki megismerkedhet a páncélzat, az alkalmazott lövedékek, a lánctapak, a meghajtás, a ballisztika stb. rejtelmeivel. Emellett a falakra függesztett, korabeli képekkel gazdagon illusztrált tablókon végigkísérhetjük a páncélos fegyvernem fejlődését a kezdetektől napjainkig, sőt a brit hadsereg jóvoltából egy-egy fontért kipróbálhatjuk a kiképzés során alkalmazott Bren géppuska- és gyalogsági páncéltörő-rakéta szimulátorokat is. A kijáratnál lévő boltban könyvek, makettek, poszterek és ajándéktárgyak tömege várja a távozni készülő látogatókat, akik a múzeum több mint 250 000 darabos képgyűjteményének bármelyik darabjából kérhetnek másolatot, igény szerinti kivitelben és méretben.

Mindezek ismeretében azt javaslom, aki csak teheti, legalább két napot szánjon a múzeum megtekintésére - persze ha csak 3,5 óránk van, akkor is felejthetetlen élményben lesz részünk!