Ejtőernyős főhadnagy a Szent László hadosztályból, 1944
Szerző: Baczoni Tamás és Hadnagy Róbert

A honvédség elit seregtestének tervezett Szent László hadosztályt 1944 őszén állították fel. Szervezetszerűleg három - kétzászlóaljas - ezredből állt.

A hadosztályközvetlen alakulatokat más leharcolt egységek megmaradt katonáiból állították össze. A jól szervezett és kiképzett, magas harcértéket képviselő ejtőernyős zászlóalj 1944 november-december folyamán a pesti hídfőben küzdött. Ebben az időben a hadosztály más részei Pápán állomásoztak, ahol feltöltésük, felszerelésük és kiképzésük folyt. Az első hadosztálykötelékben történő bevetésre az 1944. decemberi - 1945. januári, Garam-Ipoly térségében zajló harcokban került sor, ahol súlyos veszteségeket szenvedett a túlerőben lévő szovjet csapatoktól. Ezután visszavonták Pápára, újjászervezés céljából. Tavasszal azonban már a Balaton-felvidéken harcolt, majd délnyugati irányban, fegyverrel a kézben vonult vissza osztrák területre. A hadosztály 1945. május 11-én tette le a fegyvert a brit hadsereg előtt. Sokat emlegetett érdekesség a Szent László hadosztály "utóéletével" kapcsolatosan, hogy a britek az első időkben fegyverben tartották a hadosztályt, s elterjedtek olyan hírek, hogy amennyiben a Dunántúl nyugati megszállási övezet lesz, a szövetségesek a Szent László hadosztályt fogják alkalmazni ezen a területen.

1944-re a speciális ejtőernyős öltözet és felszerelés már kikopott a használatból (a földi harcok körülményei nem is igényelték a fejvédőt vagy a kezeslábast), az ejtőernyősöket csak a büszkén viselt halálfejes csapatjelvény különböztette meg a "közönséges bakáktól", ehhez járult a bal mellzseben viselt - alumíniumból préselt - Szent László Hadosztály csapatjelvény. Ez a jelvénytípus meglehetősen sajátos a magyar katonai viselettörténetben, s egyben arra is utal, hogy a hadvezetés - többek között - egy ilyen apróságnak tűnő, de a katonák számára nagyon is fontos gesztussal is igyekezett kiemelni a hadosztály "elit" mivoltát.

A képen látható főhadnagy legénységi posztóból készült tábori öltözetet visel. A háború második felében sok tiszt már nem vesződött azzal, hogy saját tábori egyenruhát csináltasson, egyszerűen az alakulat raktárából vételeztek legénységi egyenruházati cikkeket. A frontvonalban azért is fontos volt a tisztek és a legénység közötti kirívó öltözködési különbségek megszüntetése, mert természetszerűen az ellenség mindig először a tiszteket igyekezett megsemmisíteni, hogy a katonák - vezetés nélkül maradva - ne legyenek képesek a harci feladatok végrehajtására. Fején a szabványos 1921 M tábori sapka, aranyszállal hímzett tiszti sapkarózsával és a rózsa alól kiinduló fordított "V" alakú rendfokozati jelekkel (két arany paszomány = főhadnagy); jóllehet 1944-ben elvileg elrendelték a szemernyős tábori sapka bevezetését, de természetesen az ilyesféle újítások megvalósítása nem ment egyik napról a másikra, és az 1944 M tábori sapka a háború végéig nem szorította ki elődjét a használatból. Rendfokozatát a sapka-rendfokozati jelek mellett a fűzöld gallérhatjókára varrt "arany" csillagok jelzik. A magyar ejtőernyősök - más országok, pl. Németország, Románia, Szovjetunió stb. hasonló alakulataitól eltérően - mindvégig megtartották gyalogos csapatnemi színüket. A tábori öltözethez rendszeresített gallérhajtóka egyszerűsített kivitelben, szegélyező sujtás nélkül készült, a rendfokozati csillagok pedig hímzett helyett fémből préselt kivitelben.

Kiegészítő "front-öltözetként" tábori ruházata fölé - terepszínű sátorlap-anyagból varrt álcázókabátot öltött, mely szabásában - nyilván nem véletlenül - a német ejtőernyősök "szeneszsáknak" csúfolt ugróruháját utánozza. A honvédségnél ugyan hivatalosan nem rendszeresítettek terepszínű ruházati cikkeket a háború folyamán (az esőgallérként is alkalmazható 1938 M sátorlaptól eltekintve), de korabeli felvételeken találkozhatunk a képen ábrázolthoz hasonlatos darabokkal. Ezek a nem szabványos álcázóruhák elsősorban tisztek körében terjedtek el, hiszen a legénységi állomány az efféle öltözeti "kilengéseket" nemigen engedhette meg magának, sem fegyelmi, sem anyagi szempontokból.

Beállított propagandafényképeken terepszínű sisakhuzatokat és - szintén német mintára készült - álcázóblúzokat is láthatunk. Ezek azonban csak kísérleti példányok vagy mintadarabok voltak, fronton történő bevetésükre - elsősorban anyagi okok miatt - nem került sor. Minthogy azonban a korabeli szaksajtóban sokszor előkerült a különféle álcázó öltözetek és álcázási technikák szükségessége, illetve a nagyközönség felé terjesztett - a "modern háborús hőst" bemutató - képet egyre inkább a terepszínű álcázóruhába öltözött katona testesítette meg, ezeket a felvételeket mint eredeti "frontfelvételeket" közölte le a sajtó. Ehhez az is hozzájárult, hogy egy gyakorlótéren, nyugodt körülmények között sokkal jobb minőségű képeket lehetett készíteni, mint az igazi arcvonalban. A valóban viselt álcaruhákat feltehetően a tisztek maguk készíttették saját szabójukkal, vagy az alegység mesterembereivel. (Egyes visszaemlékezések szerint az ejtőernyősök számára készültek kísérleti terepszínű ruházati cikkek, erről azonban dokumentumok egyelőre nem kerültek elő.) Az álcázókabát rejtett gombolással készült és négy nagyméretű - oldalránccal ellátott - "célzseb" teszi praktikus viseletté. E zsebekbe főhadnagyunk - személyes holmija mellett - akár térképeit vagy kulacsát is rakhatta, megtakarítva ezzel néhány fölösleges felszerelési cikket (térképtáska, tiszti tarsoly stb.). Kéttüskés rézcsattal ellátott tiszti derékszíján 35 M pisztolytáska az önvédelmi fegyver számára, kezében 39 M tájoló, mely szintén a tisztek alapfelszereléséhez tartozott. A tájolót egy barna zsinórral erősítették bőr hordtokjához, melyet azonban - málhafülecsek híján - csak zsebben lehetett hordani. A derékszíj már az 1940 után készített változat, melynél - a vállszíj hivatalos megszüntetése után - elhagyták a réz "D" gyűrűket. A háborús övek természetesen sokkal gyengébb, vékonyabb bőrből is készültek, mint a békebeli darabok, s a "régi" (vagyis már a háború előtt is szolgálatot teljesítő tényleges) tiszteket hozzáértő szem már derékszíjuk alapján is meg tudta különböztetni a háború alatt behívott tartalékos tisztektől. Csizmanadrágja - zubbonyához hasonlóan - tábori barna legénységi posztóból készült. Lábán a katonák által olyannyira kedvelt "bilgeri" (1941 M fűzőscsizma), a háború egyik legismertebb "divatcikke". A fűzőscsizmából az ejtőernyősök számára eredetileg egy speciális - gumitalpú - változatot rendszeresítettek, mely a repülőgépből történő kiugrás követelményeinek leginkább megfelelt, de feltehetően a Szent László hadosztály tisztjei és altisztjei jobbára már a közönséges bőrtalpú változatot viselték.